2. nap: VII. 17. (sze) 7³⁰ - 22⁰⁰
Ipolytarnóc - Losonc - Rimaszombat - Nyustya - Tiszolc - Burda-hágó
111+3 km

Videó: Pinc, Tiszolc

Vekker vagy mobiltelefon helyett tehénbőgés ébresztett fél ötkor. Ez még nekem is korai volt, így mikor megyőződtem róla, hogy az állatok még nem tartanak a sátornál, hanem egy csomóban hangoskodnak valahol a kötélkorlát mögött, visszaejtettem fejem a párnának használt fényképezőstáskára, és úgy is maradtam fél hétig. Akkor aztán a kényelmetlenné váló világosságra előmásztam, lebontottam a sátrat, éppen mire a túlparton nagy ágrecsegéssel elhelyezkedett egy horgász. A bokor árnyékában elköltöttem reggelimet, majd kiléptem a legelőre. A tegnapi bukdácsoltató barázdák valóban marhacsapások voltak, mögöttük a kordonon egy autónak való rés. Ezt persze este nem láthattam. A jószágok már nem bőgtek kórusban, mert valahonnan megkapták a vizüket, és most szétszóródva tömték a bendőjüket a finom meleg reggelizőasztalon andalogva. Nekem nem kellett közéjük hajtanom: egészen az országútig vezetett egy jól kijárt földút.

Rárós

Ludányhalásziban vettem tíz kiflit. A polgármesteri hivatal előtt közmunkára gyülekeztek az emberek, a boltnál használt ruhát és egyéb vásárfiát árultak egy teherautóról. Utolsó fillérjeimet Ipolytarnócon vertem el csokira, majd fölvettem a sisakot. Mostantól fogva ugyanis egy hétig Sisakországban vezetett az utam, és ugyan anélkül nem is tudtam volna értékelhető fejkamerás felvételeket készíteni, még mindig nem szerettem meg annyira, hogy lejtők kivételével szívesen vegyem föl. A Kerékpárosklub oldalán azt olvastam, hogy a spanyol szabályozás lakott területen kívül előírja a sisakviselést, de kivételt ad alóla akár nagy melegben, akár emelkedőn, akár versenyzőknek. Szerintem ezt az engedményt északi szomszédaink is fontolóra vehetnék. Egyébként nem láttam egyetlen sisakos biciklis nénét sem, tehát e szabályt szemlátomást ők sem ridegen vasalják be.

Kalonda

Rapp

A határ utáni első falu, Kalonda neve mindkét nyelven ugyanaz, de az alsó tábla nyomatékosítja, hogy a faluban számos magyar él. Ennek azért van jelentősége, mert a XX. században Losonc elszlovákosításával szinte a politikai határig nyomták délnek a nyelvhatárt. A Palóc Múzeum bejáratán, melyet nem látogattam meg, dacosan üzente egy felirat: "Voltunk, vagyunk, leszünk." Rapp szintén részben magyar falu, kőzúzó üzemmel, szovjet emlékművel, Mária- és Nepomuki-szobros templommal. Az északi végén termálfürdő található, ahol most is jó pár kocsi parkolt, de nagyon laposan helyezkedett el, és nem tudtam róla látványos képet készíteni. Volt viszont a falu mellett egy nagy fehér kémény, a gyárkapun SSE-PD felirattal, ami az utólagos netes keresés útján egy skót áramelosztó cégnek bizonyult; a buszmegálló viszont kompressziós telepnek mondta, és a dohányzás is tilos volt.

Losonc

Losoncon most sem néztem be kultúrhelyszínre, csak egy kört tettem a belvárosban, és százötven eurót vettem föl egy automatából. A város egykor túlnyomó többségű magyarságáról a futó tekintetnek a református templomon kívül leginkább Kármán József emlékműve árulkodik - és ő csak egy a város számos híres szülötte közül. Egykor számottevő zsidóság is élt itt, egyetlen megmaradt zsinagógájuk ma sírnivaló állapotban (kibelezve, bedeszkázva) mereng a kerítés mögött.

Pinc

Itt keletnek fordultam, és egy kisebb emelkedő leküzdése után Pincre értem, ami ismét kétnyelvű táblával örvendeztetett meg. A szépséghibája az volt, hogy a kijáratnál valami gőzös fejű alak a magyar névre ráragasztott egy "Na Slovensku po slovensky" matricát. Bevallom, itt nem tartottam magam ahhoz az egyébként kényszerességig menő elvemhez, hogy "le nem bomló anyaggal nem szemetelünk", mert leszaggatása után ezt a magyar nyelv itteni létjogát tagadó tótsoviniszta förmedvényt utálkozva az árokba hajítottam.

Osgyán

Osgyán előtt az országút autóúttá nemtelenedett, így nem mehettem föl a viaduktra, hanem be kellett mennem a sokkal meredekebb kaptatóval kecsegtető faluba. A faluban leginkább a világháborús emlékmű mögötti rikító szlovák címer szúrt szemet, amit mintha csak annak agyonnyomása végett borítottak volna oda egy betonlapon, mikor a magyar többség megszűnt. Az emlékművön még csupa magyar név olvasható, és a felirat (ha jól betűztem ki): "A hősök álma felett virraszt a nemzeti emlékezet!" Felmerül az emberben, hogy némelyek talán szívesebben állították volna a címert az emlékmű elé, de nélküle így sem lehet lefényképezni...

Rimaszombat

Rimaszombat központja nem esett utamba, de becsületből bementem. A főtéren közkút, meg valami rendezvény színpadsátra, alatta kamaszgyerekek lógtak a hűvösben. Két kiskölyökkel elbeszélgettem (szlovákul), és magamban megállapítottam, hogy eléggé kijöttem a gyakorlatból. Ők annyit tudtak magyarul, hogy "egészségedre", alkalmasint magyar pajtásaiktól. Egy új bronztábla szerint Zsigmond király 1387-ben idelátogattt, és címert adományozott a városnak. Fényképre volt érdemes még az Oroszlán Patika, valamint a régi vármegyeháza, melyről a betűket összeadva kiderítettem, hogy 1798-ban épült. Az 1850-ben itt született Blaha Lujza mellszobra a római katolikus templom árnyékában áll. A város magyar jellege a múltra nézve egyöntetű, a jelenben már kevésbé, de a főtéren így is megkerülhetetlenül uralkodik. Megfogadtam, hogy itt még alaposabban körülnézek valamikor, de ezen a túrán a távolabb eső vidékekre tartogattam az időt. A legnagyobb hőségben indultam tovább.

Cserencsény felé tekintve egy málló falú régi templomot láttam, majd annyira elővett a fürödhetnék, hogy az első adódó alkalommal a Rima mellé vonszoltam biciklimet (kidőlt fán, kaszálón, majd vízmosáson át). Ruhát is öblítettem a kellemesen hűvös, sebes folyóban, aztán szúnyogkoncert közepette megebédeltem (a vízmosás szélén állva, hasammal a bicajt tartva). Ezután visszamásztam az országútra. Kecege előtt süllyesztett forrás kínálta vizét kulacsaim számára; egy szikár kerekes és három gyerkőc is éppen arra járt palackjával.

Cserencsény

Kecege

Nyustya

Nyustya már tiszta szlovák nyelvterületen van, bár a honlapján kutakodva az adóhátralékosok lajstromában legalább húsz százaléknyi szlovákosított magyar nevű embert találtam, s ez az arány talán kiterjeszthető az egész város lakosságára. Az Ózd-Rimamurányi Vasmű Egyesület a bányászat mellett tovább üzemeltette az itteni őskohókat, de az olvasztást és a finomítást a századforduló után fokozatosan Ózdra helyezte át. Nyustyáról még ma, Közép-Európa általános leromlása közepette is süt az iparvárosi jelleg. Látványos képeket csináltam a XX. században is folytatott bányászat mementójaként itt maradt meddőhányókról.

Rimafűrész

Tiszolc

Hat óra tájban érkeztem meg napi utam utolsó településére, Tiszolcra. Itt bevásároltam, lőttem pár mutatós képet bányáról, támfalról, alagútról - aztán nekivágtam a Burda-hágóba vivő zöld jelzésnek.

Egy darabig tekertem, aztán a (lánckerekek mögé) váltó gyarlósága miatt tolásra szorultam. A zöld jelzés leszakadt a legmélyebb völgyi útról, és erősebben kezdett emelkedni. A szél elálltával számos bögöly gyűlt körém, ezért hirtelen felindulásból megfürödtem a hűvös patakban. Mivel ez nem használt, a Spuzlô nevű, kb. 600 méter magasságban lévő újabb elágazásnál befújtam magam citromillatú szúnyogriasztóval. Egy darabig úgy tűnt, ez valóban hatásos, de mikor negyed kilenc tájban kiértem az erdőből egy juhoda közelében, a bögölysűrűség annyira megnőtt, hogy a néhány, dietil-toluamidra és citromillatra egyaránt immúnis egyedet újra saját véremmel kellett tőrbe csalnom. Ekkor már nem izzadtam nagyon, mert a kaptató megenyhült végre, és hűvösebb is lett. A juhász tőlem távol, egy bádogkulipintyó előtt ült, a tűzön kavargatott valamit. A birkák a karámban ácsorogtak, a hodály pedig egy jó futamatnyival előbbre állt - éppen üresen. Előtte két jókora, megkötött eb állomásozott. Ezek végezték is a dolgukat, azaz jól megugattak. A harmadik, egy húszcentis kölyök pedig utánam iramodott, és a példán felbuzdulva az is rámvakkantott párat.

Itt, a Roveň nevű havasi legelő felső végén több magánüdülő is kucorgott, az előttem lévő nyergen átvezető útnak köszönhetően autóval is könnyen megközelíthetően. Igyekeztem ezek mellett észrevétlenül elhaladni, mert némelyik mellől beszélgetés hangjai szűrődtek ki. Szerencsére a kutya se törődött velem, az ösvényen pedig senki nem mozgott, így a nyeregbe fölérve már csak annyi dolgom volt, hogy keressek egy vízszintes jellegű párkányt a hegyoldalban, és hajnali szürkületre állítsam az ébresztőt. Alaposan végigdolgozott, szép kerek nap volt mögöttem.

Burda-hágó