A Horkos halála
2013. január 18.

Kutya idő van. Köd terjeng, undok locspocs fetreng az úton - másutt viszont már le is fagyott rá az esti szemergés. A Naplás-tónál decemberben betömték a legrondább kátyúkat, úgyhogy nem kell az akkori felütéses defekt megismétlődésétől tartanom, de alig látok pár méterre. Keveset haraptam indulás előtt, és álmos is vagyok, hát csak lassan poroszkálok a csalóka, repedező és nedves jéggel borított víztározó mellett. Aztán a gátról legurulva elérem a Simongát utcát.

No itt jön a nemszeretem emelkedő, ahol foggal-körömmel szoktam felkapaszkodni még szép időben is. Most meg erős hajtáskor valami furcsa hang jön a gépemből: valami mélyről jövő kattogás, mely nem pillanatszerű pattanó zörejekből, hanem apró csikordulásokból van összerakva. Nem tudom, mi lehet az: a lánc egészen új, bár ebben a sós nyálkásságban nem sokáig marad az. A racsni is új: együtt vásároltam a lánccal, amint az illendő is. Gyanakodtam még a jobb pedáltengelyre is, mely mellett még vannak elvétve golyók is. Azok csakugyan pisztolylövésszerű tiltakozásokat tudnak kibocsátani búcsúzóul, mikor szolgálati helyüket a szoros ajtón át elhagyva belevetik magukat valamelyik út menti piszkos hórongyba. De a mostani hangok nem úgy szóltak, mint a golyók panaszai a taposómalomban.

Tegnap óta úgy vélem vala, a nyeregből jönnek ezek a borzalmas zörejek, és csakugyan: odahaza találtam is egy eltört kiscsavart. A nyerget megnyomogatva csakugyan sikerült is kicsalnom belőle némi fojtott nyekergést - majd meglátjuk a hétvégén, találok-e hozzá pótlást. Valószínűleg akkor törhetett el, mikor tegnap Monor határában elcsúsztam egy jégfolton. De akkor mi perceg és őröl itt a nyereg alatt már napok óta, úgyhogy odanyúlva egyre csak azt érzem, hogy valami egymáson csúszkáló nagy darab fémek harapdálják egymást? De már nincs messze a meleg otthon: fölviszem a Horkost, és megveszem neki azt a kis csavart a sarki csavarboltban, ahol egy hete a hőmérőt fedő csengőbura kínai szabványú tartócsavarját is beszereztem...

Gyerünk hát fel ezen a ronda emelkedőn. Szerencsére nem jön senki hátulról. Kiállok egy kicsit a nyeregből, úgy hajtok - és amint vártam, a zörgés is abbamarad. Aztán a szlovák fenyődeszkákat kínáló fűrésztelep mellett visszaereszkedem a nyeregbe. Vége az emelkedőnek, és a zörejek nem is térnek vissza. Hanem valahogyan bizonytalanná vált az úttartás. Nem a jól ismert gumipuhasági bizonytalanság ez, hanem az, ami a monoblokkot tartó műanyaggyűrűk valamelyikének törésekor szokott adódni. És csakugyan: mikor beletaposok, a nátriumgőz-lámpák nyújtotta iparias félhomályban látom is, hogy a hajtó lánckerék jelentős mozgásokat végez jobbra-balra. De nem ide-oda dűl a két szélső helyzet között, hanem valahogy rugalmasan ingadozik a rendes középponti helyzete körül. Azt a ritka ronda kedvét ennek a förtelmes hibának: holnap mehetek be a belvárosba, és ki tudja, hogy nem kell-e az egész középcsapágy-blokkot kicserélnem. Drága mulatság volna...

Odaállok hát a Vidámvásár út túloldalán lévő beugróba, és méregetem a holnapi szomorú vásárlás esélyeit. Odahajolok a sérült részhez, lötyögtetem a hajtókarokat. De azok nem lötyögnek. Borzasztó sejtés fut át rajtam: csak nem a váz repedt el? Rátaposok a pedálra álló helyzetben: enged, majd visszarúg. A középrész egészen fél centis csavaró kitéréseket tud végezni. Ez bizony váztörés. A nyeregvázcső a középagy fölött teljesen átszakadt, és a csővégek szintén fél centiket mozogtak egymáson. Hát ez adta ki a reszketeg sikolyokat. Míg én a nyereg pusztulását sirattam, lovam a lelkét készült kilehelni.

Aluvázas bringát ilyen sokat nyúzott helyen hegesztetni sem nem olcsó, sem nem tartós munka. Ahogy a város belseje felé gurultam megrokkant paripámon, végigfutott a szemem előtt az a három év, amit együtt töltöttünk. Több mint ötvenezer kilométer, melynek nagyját Újpest és Monor között morzsoltam le. Három nagy túra: Lengyelországban körbe, egészen a tengerig, Csehországban társakkal, és végül tavaly nyáron Erdélyben nagy kincsek és erős emelkedők között... Több kisebb túra a Bihar-hegységbe, csupa első látogatás. Hajlobogtató száguldások, fogvicsorgató mászások, izzadságos cipelések. Tömérdek közös élmény, melyet még meg kell írnom, de amivel nem maradok adós. Édes lovam, nagyon szép volt az életed, és áldott lesz az emléked.


A Szemes születése
2013. február 17.

Amikor Horkos lovam váza elrepedt, éppen péntek volt, így másnap már nyakamba vehettem a várost, hogy szerezzek egy új vázat. Egy Merida Crossway adódott a kezembe a Berguson nevű boltban, mintegy harminchétezer forintért. Mivel a kormányszárat már a Horkoson megmagasítottam vala, ennek a váznak pedig rövidebb volt a fejcsöve, még két centi villaalátétet kellett vennem. Egy darabig ágyban hevertettem a vázat (máshol nem volt biztonságos hely, vagyis ahol ne léphettem volna rá), aztán február elején nekiláttam a szerelésnek. Két munkával töltött nap után átkerült a legnehezebben kiszedhető alkatrész, vagyis a monoblokk, s vele együtt a kerekek és az egész első villa. A kormányt lazán raktam fel, a nyerget egyáltalán nem (mert azzal jártam munkába). A kormányszár eléggé furcsán lötyögött, de egy ékszerű műanyag közgyűrű megoldotta a dolgot. Én mindenesetre nem voltam biztos abban, hogy szakszerűen raktam össze, ráadásul csomagtartója sem volt még.

A következő hétvégén szünetet tartottam, mert akkor mentünk Gelsére a beacosokkal. A héten megvettem a tárcsafékhez való, görbe lábú hátsó csomagtartót, valamint méretre vágattam a bovdenhüvelyeket. Fölszereltem mindent, és február 17-én elgurultam egy közeli boltba, ahol érdeklődésemre megnyugtattak, hogy csakugyan az a kis közgyűrű tartja meg a fél világot, vagyis a villanyakat a fejcső közepén. Vettem még pár apró alkatrészt, aztán a hétvégén befejeztem a szerelést a sárhányótartó pálcák hosszabbításával.

Közben öcsémtől megérkezett a karácsonyra megszerelt új, vakító lámpa: duzzadt üveglencsével, teljesítményleddel, hűtőbordákkal. Ez nagyon jól jött, mert munkába menet a Naplás-tónál nemegyszer beletottyantam a kátyúkba, és az édesanyámtól kölcsönkért teleszkópos bicikli első kosara ettől lassan teljesen szétszakadt. A védelem nélküli hátsó gumi két nap alatt háromszor lyukadt ki ugyanattól a nyeszlett fémszilánktól. Egyszóval nagyon megérett már az idő az új bicikli felkantározására.

Az ám, de mi legyen a neve? Egy bicikli név nélkül olyan, mint egy vadkecske vagy egy kóbor kutya. Anagrammát kerestem egy szerveren a típusának latinosított nevéből, de elég blőd, nyelvtanilag hibás és értelmetlen dolgok jöttek ki:

Crossvai
Vos Arcis (ti magaslaté)
Cavi Sors (óvakodtam sors / jóslat)
Casso Vir (rázok férfi)
Cras Ovis (holnap birka)
Ars Vocis (hang mestersége)

Crossuai
Cariosus (korhadt)

Crossuuai
A Curiosus ("A" kíváncsi / szorgalmas)
Iussu Caro (parancsra hús)
Rosa Cuius (kié rózsa)

Crossvvai
Vas cor vis (edény szív erő)

Kínomban rákerestem, milyen állatok szerepelnek a tudományos rendszertanban curiosus jelzővel, de csupa csigát, férget meg pókot találtam. Akkor eszembe jutott, hogy lehetne Péter, mivel a Tizenhat tonna c. örökzöld dalban Szent Péter az, aki hiába hívja a szegény, de szíjas izomzatú szénbányászt a mennybe, mert annak lerónivalója van a földön. De hogy is nézne ki egy Fekete Péter nevű bicikli - akinél ez ott marad, köztudottan az a vesztes! Aztán arra gondoltam: legyen Pejkó, mert Weöres Sándor versében ilyen paripa táncol olyan szépen, hogy odanéz a Nap is százszor. De sajnos a pej mint lószín nem foglalja magában a feketét, hanem a rőtestől a sötétbarnáig terjed. Aztán az ötlött fel bennem, hogy lehetne Béla-8, mert a sakktáblának e mezejéről indul a sötét királycsikó. De ettől elrettentett az a körülmény, hogy ezt a nevet mindig magyaráznom kellene, és ez elvenné a varázsát. Majd meg egy kuruc vers jutott eszembe, mely szerint "ha nem patkoltatok, elhal tűlem az ló / csak gyalog maradok, mint egy rút kóborló." Ezt az Azló nevet keserves hangzása miatt azonnal kiselejteztem. Ahogyan az Országló nevet is, mely arról szólt volna, hogy országokat hódít meg, meg hogy nem adnám oda egy egész országért sem.

Gyors egymásutánban felmerült még a Naprzód (lengyelül "Előre", ha már a norvég "Fram" nevet lefoglalta valami Nansen nevű vízibiciklista), az Afanaszij (orosz-görögül "Halhatatlan"), meg a Szvetozár (az Igali vezetéknevű druszájáról, aki magyar veloczipédista volt százhúsz éve) - és ekkor rájöttem, hogy valami egészen egyszerű név kellene, mert a sok próbálkozás egyre körmönfontabb, egyre előkelőbb és egyre kevésbé lói nevek felé vezetne. Ezért hát lovamat az utolsó estén, amikor már sürgetett az idő (másnap avatás, azaz irány Monor!), egészen egyszerűen Kriza Jánoshoz vezettem, a Vadrózsák c. néprajzi gyűjteménybe, ahol elődje, Horkos is megtalálható (szavamra, nem onnan vettem!). Onnan rövid keresés után a Szemes nevet választotta, ami szép magyar fordítása a Curiosusnak (mint "kíváncsinak") is. Hát így történt a nagy névkeresés. Remélem, hosszú ideig fogod viselni, édes lovacskám.