15. nap: VII. 16. (szombat) 6³⁰ - 19³⁰
Břeclav (Pohansko) - [40] Valtice - Mikulov - [52, 420] Strachotín.
57,1 km

Reggel hétkor a telefont kikapcsoltságából fölélesztve újabb rossz híreket kaptam társaimtól. Négy órát késnek, mert a kapkodásban otthon felejtették a jegyet, és a visszafordulás miatt nem érték el Szobon a nemzetközi vonatot, amellyel kilenc órára ide kellene érniük Břeclavba. Négy óra késést jeleztek, ami csak arra volt elég, hogy szétnézzek a környéken. Szilárd, aki a telefonos kapcsolatot tartotta, értesített, hogy venni kell egy 26-os külsőt. Elkértem a pontos méretét, hogy megvehessem én, hiszen szombat lévén ők már zárva találták volna a szaküzleteket, a nagyáruházakban pedig csak egy-két méretben kaphatók külsők.

Vendéglátóközpont (vacsorák, rendezvények)

Régóta bezárt kemping

Bementem hát a városközpontba. A biciklisbolt hamar meglett: előtte egy emberfej-szobor kínált nagyszerű tájékozódási pontot a főtéren. Azonnal vettem is egy racsnileszedőt, mert e nélkülözhetetlen szerszám a legutóbbi szereléskor a telken maradt. Külön művészet volt csehül körülírni ezt a parafadugónyi, bordás vasdarabot: a hölgy értette, amit mondok, de mivel a férje volt a tulajdonképpeni szakember, csehül sem tudta, melyikre gondolok. Végül megláttam az orrom előtt az üvegpult belsejében. A gumit viszont alig tudtam megvenni: háromszor kellett rácsörögnöm Szilárdra, hogy küldje már a méretet. Várakozás közben egy szlovák-magyar biciklis házaspárral beszélgettem (magyarul). Ők Pozsonyból jöttek, nyugdíj felé közeledtek, és egy helyi kerékpárosklub tagjai voltak. Legutóbbi hosszú túrájuk során egy távoli, egzotikus országot látogattak meg - hogy melyiket, azt sajnos elfelejtettem. Az asszony kullancsot talált a térdhajlatomban - amiről persze kiderült, hogy csak egy elvakart, véralvadékkal kitöltött rovarcsípés.

A gumiméret tizenegykor, azaz a bolt zárása előtt egy órával meg is érkezett - az eddigieknél is rosszabb hírek kíséretében. Szilárd bánatosan tudatta velem, hogy biciklijükkel egyetlen kalauz sem engedi fel őket nap közbeni vonatokra, így egy egész napot csúsznak. Ez kissé kellemetlenül érintett (felidézte a két évvel ezelőtt történteket), de most már nem zavarhattam őket haza - főleg mivel azt hittem, hogy Pozsonyban rostokolnak. Valójában Szobon várakoztak, és esélyük sem volt maguknak megvenni a külsőt, vagy várost nézni, amit időkitöltőként javasoltam nekik. Végül a Duna partján aludtak, mert a sátrakat legalább nem hagyták otthon.

A külsőt mint diadaljelvényt a kosárra pókoztam, és elindultam a helybeli pogányvár (Pohansko) felé.

Mikulov óvárosának látnivalói után végre szusszanhattam egyet, és nekiállhattam a soros üzenet bepötyögésének. Estére ígértem nekik részletes holnapi programjavaslatot, mert szinte biztos volt már, hogy nem érek reggel kilencre Břeclavba. Magam pedig nekivágtam a tavasszal bejárt Pálava-szirtek alatt északra tartó, kímélő országútnak.

Fél nyolckor bejelentkeztem a strachotíni kempingbe (közben a recepcióssal jóízűt beszélgettem angolul), és egy éjszakára része lettem a nagy tömegnek. Ez szó szerint értendő: a zenehallgatás, karaokézás, labdázás, sátorverés, egymás után kiabálás zaja egy pillanatra sem csitult, még a térelválasztó sövények sem fogták le. (Eszembe jutott a néhai derék Ken Kifer, aki erről a szállásformáról lesújtóan nyilatkozott: "A kempingezés sokak számára azt jelenti, hogy egy tízméteres lakóbuszt hetente vagy naponta beszuszakolnak a többi hasonló jószág közé, méghozzá olyan szorosan, hogy az autóügynökségen sem sorakoztak különbül." Egy alkalmasan kínálkozó hasonlattal leírtam a naplómba, hogy inkább hallgatom hajnalig az őzek ugatását, mint az emberekét.) Ráadásul egy láthatólag hasfájós kisgyerek egészen hajnali egyig óbégatott a szomszédomban. Szülei már megszokhatták, mert egyikük se ment oda hozzá csitítani vagy ellátni. Ruhát mosni csak a mosdókagylóban tudtam, de az is jobb volt a semminél. A zuhanyzó viszont megtréfált: perceken át sehogy se tudtam szóra bírni. Aztán kiosontam az előtérbe, és megláttam a pénzbedobót. No hiszen, égett a pofám rendesen.

Most negyvenöt kilométerre aludtam Břeclavtól, így a dolgában biztos szervező gondosságával írtam le a fiúknak a holnap reggelre ajánlott programot: "(1) A 435-ös (lanžhoti) úton keletre menet van egy elágazás délre: Pohansko. 1 kilométer, majd a kastély bejárata előtt jobbra van egy bunker: hadtörténeti kiállítás. (2) Be a városközpontba, ott bevásárlás. (3) A 40-es főúton balra. A várrom alatti úton 41-es biciklijelzés, kút, 6 kilométer erdei aszfaltúton. Bevisz Lednicére. Cél a kastély (zámek), ott leszek." Miután a hasfájós gyerek bőgése éjjel egykor végre elcsitult, a gajdolás pedig csöndesebb beszélgetésnek adta át a helyét, aztán háromnegyed kettőkor az is elhalt, abban a boldog tudatban aludtam el, hogy holnap nem kell visszatekernem Břeclavba.