4. nap: VII. 5. (kedd) 830 - 2115
Niederfladnitz - Hardegg - Čižov - Vránov - Cornštejn - Vysočany - Police - Jemnice.
53,1 km

A tegnapi melegfronti felhők láttán hosszú, csöndes esőre számítottam. Csöpögött is valami a fákról, de a talaj száraz volt, és az ég is kellemes, változóan felhős időt ígért. Már igen korán felbőgtek körülöttem a fűrészek, erdőgazdasági teherautók járkáltak ide-oda az én utamon is. Jól tettem, hogy tegnap visszafordultam a vasúti aluljáró mögött, mikor egy hasonló jármű ablakán megcsillant a lámpám fénye.

A kiadós főzés közben megejtettem néhány javítást felszerelésemen: alábandázsoltam a meglazult kormánymarkolatot, visszaragasztottam a sebességmérő leszakadt rögzítő cipőfűzőjét, illetve még egyszer áttöröltem a szlovák atlasz szétválasztott lapjait. Az előttem álló hosszú cseh szakaszra tekintettel tervbe vettem egy eurófogyasztó bevásárlást mára, de addig halogattam, míg elmentem minden alkalmas hely mellett, és végül nem lett belőle semmi.

Az első csomagok ugrálását viszont nem tudtam orvosolni, pedig pofonegyszerű oka volt: a vékony első gumi nem illeszkedett az abroncsra, és sehogyan sem lehetett púp nélkül középre igazítani. Így hát félmunkát végezve indultam el: mellőztem egy csomó magánutat, pincét és egy begazosodott erdei játszóteret. Ugrándozó csomagtartóval föltekertem a fennsíkra, ahol fenséges hűvös szél fogadott, és még szebb napsütés. Intettünk egymásnak két kerékpárossal, éppen mikor szemből felértünk a dombtetőre.

Merkersdorfban letértem a főutcáról, gurultam pár métert egy lejtős utcán, aztán megkötöttem gépemet, és gyalog eredtem útnak a közeli Kaja nevű vár felé. Leereszkedtem a hasonló nevű patak völgyébe, elmentem néhány családos kiránduló mellett, aztán fölmásztam a dombtetőn húzódó sáncokhoz. A helyszínen nem találtam útmutatást a korukról, a helyi térképen más várféle nem volt, ezért azt hittem, hogy Kaja váránál járok. Ez utóbb tévedésnek bizonyult: ez egy kőből épült lovagvár, és még magas fahíd is vezet hozzá a vízen keresztül. Valószínűleg nem értem volna oda a dombtetőn át, ahol végül visszafordultam egy magasles és a rajta futólag sejtett emberi mozgás miatt.

Utólag persze könnyű okosnak lenni: legalább saját térképem jelzését komolyan kellett volna vennem, ha már a helyi térképen nem találtam a várat. Viszont nem sok kedvem volt keresgélni egy bizonytalan célpontot, főleg mivel azt hittem, hogy már megtaláltam. Persze a földvár csalódást okozott, de tudtam, hogy a közelben egy nagyobb várat is találhatok. Ez a Thaya völgyében fekvő Hardegg volt. Legurultam hozzá (ekkor döbbentem rá, mennyire elkoptak a fékjeim), és haladéktalanul betámasztottam bicajomat a kapu mögé.

Ez nem Miksa szarkofágja

A vár a középkorban Ausztria északi határát védte a csehek ellen, de mikor Csehországot a Habsburg-birodalomhoz csatolták, katonai jelentősége megszűnt. Ezért aztán lassan romba is dőlt. A XIX. században a Khevenhüller-Metsch grófok részben újjáépítették. Egyikük, Johann Carl fegyvertársa volt a mexikói kalandja nyomán híressé vált császárfivérnek, Miksának, és várát az ő emlékére szentelt múzeumnak rendezte be.

Miksát, a tudománytól nem idegenkedő, és a politikától már visszavonult Habsburg főherceget 1863-ban beszélte rá III. Napóleon, Franciaország kalandor császára, hogy igent mondjon a mexikói nagybirtokosok és a r.k. egyház hívására, és felüljön a gyarmati sorból nemrég felszabadult, köztársasággá vált ország trónjára. Ez a mexikói kaland végül az életébe került, mert szövetségeseinek kivonulása után Benito Juárez köztársaságpárti hívei megdöntötték hatalmát, őt magát pedig kivégzőosztag által veszejtették el. Szerencsétlen felesége megőrült, és hatvan évvel élte túl férjét. A császár élete több regényes feldolgozás alapjául is szolgált; némelyek még halálának valódiságát is kétségbe vonták.

Egy cseh csoporthoz csapódtam hozzá, de idegenvezetést nem kaptunk, csupán a papírjukból olvasták fel a tudnivalókat. A nagyját értettem, de a gyorsaság miatt megjegyezni nem tudtam, és sajnos lefényképezni is elmulasztottam. A cseh beszédet különben korábban sem volt nehéz értelmeznem lengyeltudásom segítségével, amire a továbbiakban is rászorultam, ha nem jutott eszembe valami csehül. Ők meg nem látták át, kivel van dolguk, és lengyelnek hittek - az egész túrán végig. Ez rám nézve eléggé hízelgő volt.

Juárez és Miksa

Ezután egy kisebb záport álltam ki, majd átvágtam néhány érkező turistacsoporton, és azzal a lendülettel átkeltem a Thaya túlpartjára, Csehországba. Erősen emelkedő aszfaltúton, a kattogó váltót többször megberhelve közeledtem Čižov falucskához, ahol a régi világban a vasfüggöny húzódott. Itt nyugatnak fordultam, és a mezőn átvágó murvaúton a cseh földről érkező Thaya (itt már mint Dyje) egy csábító függőhídja felé igyekeztem. A jelképes szélességű aszfaltcsíkot a térkép "autóval járhatatlannak" jelezte, és csakugyan: mindenfelől kövek és ágak borultak rá. Emellett éktelenül lejtett is, úgyhogy fékeznem-tolnom kellett rajta a biciklit. Szemlátomást egyetlen céllal hozták létre: hogy a szögesdrót mellett járművel is végig lehessen hajtani, és így a disszidálni akarókat gyorsan elfogni.

A függőhíd kerékpárral is járható volt, csupán a rámpáján volt kicsit nehéz fölmászni. Még lejjebb bocsátkoztam a víz mentén, melyben egy helyen birkák legelésztek. Az útról való horgászatot tábla tiltotta meg. Az egymásra hajló, majdnem egymilliárd éves ortogneisz- és amfibolitrétegek alkotta pazar szépségű sziklaszirtek között gurultam Vránov vára irányába.

Vránov nad Dyjí volt talán az egyetlen csehországi vár, amelyben szabad volt belül is fényképeznem, de ezt akkor még nem tudtam. Az erdőn átvágó meredek turistajelzésen, menet közben átöltözve másztam fel az impozáns kőhídra, ahol már a kocsiúton feljutott tömegek hömpölyögtek befelé.

Vránov első említése 1100 körüli, és a cseh királyság határváraként jelzi. Erődített kővára a kanyargó folyóval és a meredek parttal együtt szinte bevehetetlenné tette. Számos tulajdonosa közül az Althann családot tarthatjuk a legjelentősebbnek: tőlük kobozta el a Habsburg-hatalom a morva rendi felkelésben való részvételük miatt; aztán persze a későbbi századokban újra felbukkannak. A svédek a harmincéves háború végén hasztalan ostromolták, hónapokon át próbálva őrseregét szomjaztatással és a Dyje elterelésével feladásra kényszeríteni. Erre a teraszon kiállított ágyúgolyók emlékeztetnek.

1665-ben tűzvész dúlta, ezután pedig pompás barokk kastéllyá építtették át akkori tulajdonosai, az Althannok. A művészi kivitelezés Johann Bernhard Fischer von Erlach bécsi építészt dicséri. Ez a rekonstrukció az egész XVIII. században folytatódott. A család dicsőségét hirdető Ősök terme mellett a Pignatelli-hálószoba és a nagy ebédlő következett, immár mások munkájából.

A kezembe adott, magyarul szóló papírról megtudtam a társasági és a kék szalon, valamit a fürdő- és a hímzőszoba kialakításának történetét és célját, de sajnos a fényképekkel nehezen tudtam utólag párba állítani e részleteket. A különféle kastélyszárnyak és -szobák az idők folyamán változatos átalakításokon mentek át, egészen a XIX. század elejéig. Berendezése egyben a helyi kőagyaggyártáshoz is adalékokat szolgáltat: egész vitrinek mutatták be a Josiah Wedgwood angol feltaláló technológiájával készült, zománc nélküli, közvetlenül az anyag festésén alapuló gyártmányokat.

Még jó pár szalonon és dolgozószobán vonultunk át, de ezeket végképp nem tudom a leírás különböző fejezeteihez kötni. Álljon hát ez a jórészt eredeti formában fennmaradt kastélybelső egész Csehország kastélyainak képviseletében, mivel az állami műemléki hatóság tiltó rendelkezése másutt megfosztott a hasonló képek készítésének reményétől.

A legérdekesebb rész számomra természetesen a könyvtár volt. A főúri pompa mellett a szellem gyönyörűsége is sugárzott abból a mintegy tízezer kötetből, melyet a XIX. század fordulóján gyűjtöttek össze a kastély lengyel birtokosai, a Stadnicki és Mniszek grófok. Az ismertebb szerzők között D'Alembert, Prévost, Sand, Madame de Staël, Voltaire, Kleist, Spinoza és Montesquieu neve szerepelt.

Erősen benne voltam már a délutánban, mikor kifordultam a vár kapuján. Akkor még reménykedtem, hogy Cornštejn várromját is megnézhetem. Előtte még útba ejtettem a közeli víztározó gátját, ahová gumikerekű, nesztelen villanyvonat hordta a turistákat.

Ezután átmásztam egy kis fennsíkon, majd ismét legurultam a folyóhoz, mely errefelé látványos hurkokat ír le. Egy ilyen hurok nyakában ül Cornštejn vára, amely tényleg rom, de a térképi piros színnek megfelelően zárható rom. És csakugyan zárva volt, méghozzá délután négytől. A kiírás szerint a napokban estefelé szoktak itt lenni kísértetnéző kirándulások és zenés műsorok is, de mára nem esett semmi efféle.

A távolban Bítov vára

A nyitvatartási kötöttségek alól felszabadulva ezt a napot egy fergeteges pancsolással koronáztam meg a hideg Dyje-tározóban. Ezt egybekötöttem egy öblítéses útiruha-mosással, hogy holnap tisztát vehessek fel. A vashíd alól inkább csak csónakázni indultak különféle grillezős turisták, de nem lógtam ki nagyon közülük.

Búcsút intettem tehát a Dyje vadregényes völgyének, és egy újabb kis fennsíkra felkapaszkodva Jemnicének vettem az irányt. A célom a bevásárlás volt, ami a másnapi főzést is érzékenyen érintette, mert nem volt nálam hús. Policétől keletre viszont jó húsos, sötétlő cseresznyék mosolyogtak rám a fákról: nem is kérettem magam, és jól bevacsoráztam.

A jemnicei kastély málló vakolatú épülete előtt megtudtam két helybéli fiatalembertől, hogy ma már nem tudok bevásárolni. Ezért a várostól északkeletre emelkedő ötszáz méteres dombot szemeltem ki alvóhely gyanánt. Üdülőházak mellett elosonva, sűrű, meseszép fenyvesben vertem sátrat. Alig feleannyi távolság volt mögöttem, mint tegnap, de nem bántam, mert a látnivalók bőségesen kárpótoltak érte.


Videó
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.
.