1. nap: VII. 2. (szombat) 18¹⁵ - 21¹⁵
Mosonmagyaróvár - Halászi - Dunakiliti
22,8 km

Ezt a hosszú és szépnek ígérkező túrát jelképesnek is felfogható rohangálás és késedelmeskedés előzte meg. Ugyan csak a szépérzékemet bántotta az a körülmény, hogy nem tudtam elsején indulni, így a túranapok sorszáma nem esett egybe a dátum adta számmal - de emögül kikandikált egy súlyosabb nehézség is. Tudniillik az a csúfság esett meg rajtam, hogy társaimhoz a végsőkig igazodva megterheltem a túratervet egy félidőben hazafelé tartó ausztriai szakasszal. (Sajnos puha vagyok, és nem tudok nemet mondani a leglehetetlenebb kívánságoknak sem.) A fiúk ugyanis kisütötték, hogy anyagilag jobban járnak, ha nem Prágából jönnek haza nemzetközi vonattal, hanem Bécsben keresgélnek hasonlót. A közös szakasz kezdetéhez illesztve részletesebben is beszámolok e tervek felborulásának lépéseiről, így most elég lesz azt a tényt rögzítenem, hogy a terv jelenlegi állása szerint Prágából Bécsbe kellett kísérnem őket, majd szinte újból nekifutnom Csehországnak.

Mivel a fiúk németül tudó ismerőse, egy edzett és teherbíró túrázónak ígérkező hölgy nem tudta kötelmeitől szabaddá tenni magát a nekünk alkalmas időszakban, kénytelen lettem én felcsapni némettudósnak, azaz csatasorba állítani egy pár szótárat - szokásom szerint befényképezve. Ez a szoftveres feldolgozással együtt fél nap és fél éjszaka tartott, közben pedig alig aludtam. A napokban még berohantam az Astoriánál lévő Libri-áruház térképrészlegére, és vettem egy közepes minőségű Ausztria-atlaszt is. Egy kertészboltból beszereztem két talajtakaró fóliát (így téve vízhatlanná a srácoknak kölcsönadott egyrétegű sátraimat), valamint vettem nekik egy gázfőzőt, hogy ne az enyémet kelljen előráncigálni, ha éppen este támad kedvük levest melegíteni, no meg hogy a reggeli főzések se nyúljanak el.

Indulásomkor ezek a felszerelési tárgyak és a kölcsönzött darabok (lakat, sátrak, csomagtáskák) már egy kollégiumban várták, hogy a fiúknál is üssön a rajt órája. Ezután már csak sms-ben tartottuk a kapcsolatot, ami egyelőre nem jelentett napi üzenetváltást, csak alkalmi jelentkezéseket. Az elmúlt időszak lázas tevékenysége végre átadta a helyét a kényelmes tekergésnek, amikor senki másnak a terhétől nem nyomasztva rábocsátkozhattam a magam elé képzelt legérdekesebb útvonalra. Még nem tudtam, meddig sikerül eljutnom, és egyelőre csak a találkozás helye, Brünn volt rögzítve - tehát ekörül kellett minél tartalmasabb kört leírnom két hét alatt. Előttem terült el a gyönyörű morva táj, nem nyomasztott sem kötelező napi táv, sem pedig feltétlen napi célok. Így hát akadálytalan működés közben láthattam a saját stílusomnak leginkább megfelelő, menet közben is módosított rugalmas útitervet. Részben "előemésztettem" az országot a közös túraszakaszra, részben viszont előre kárpótoltam magam azért, amit azon várhatóan ki kell hagynom.

Az előttem álló utat Mosonmagyaróvárig tartó vonatozással rövidítettem le (győri átszállással), félházzal közlekedő deziró-szerelvényen, visító gyerekeikkel nyaralni induló szülők között. Mivel eléggé öreg volt az idő, beértem azzal, hogy valahol elérem a Dunát, és a partján alszom. Éppen eléggé kifacsartnak éreztem magam, hogy ne kezdjem még ma Pozsonyt hajszolni. Ezt persze egy másodlagos indokkal igazoltam magam előtt, hogy ti. a pénztárcában csörgő fémforintokat mindenképpen el kell költenem holnap reggel. Az otthon megfőzött tésztás eledelt (becenevén a "takarmányt") egy temető melletti parkolóban lapátoltam be egy kisbicskával - mivel odahaza hebehurgyán nem készítettem kéz ügyébe a kanalat. Aztán megtekintettem a szomszédban lévő élelmiszeripari egyetem épületét és parkját.

Ezután útnak eredtem észak felé, amerre a Duna a legközelebb elérhetőnek tűnt. Számos szlovák nyelvű hirdetés jelezte, hogy e tájon honnan várják a pénzes befektetőket és vásárlókat. Feketeerdő helységben a kocsmából fociszurkolók ujjongása hallatszott ki: "Győőőztünk!" - én viszont csak találgattam, hogy vajon a válogatott győzött-e végre, netán csak a bajnokságban nyert valamelyik klubcsapat. Igaz, ami igaz: az utolsó napokban semmi mással nem foglalkoztam szabadidőmben, mint a túrával, és ha most azt kiabálták volna, hogy "Jön a tatár!" - talán azt is elhittem volna...

Az út mellett a tisztes jómód bizonyítékaira bukkantam. Takaros faluképek, magánterületként bekerített folyópartszakasz, működő konzervgyár, egy horgászerdőben a nem szemetelést megköszönő Mofém-tábla. Dunakilitin egy neogótikus templom és a millenniumi emlékpark állított meg egy időre - mégpedig egy eszményi kerékpárospihenőnél, ahol együtt volt mindaz, ami kell: árnyat tartó fák, ivókút, szemétgyűjtő és bicikliparkoló (habár csak első kereket fogó típusból). A kőasztalon kis Buddha-szobor sugallta, hogy ez az elmélyedés helye is lehet. Szemben, a templom előtt tágas sétatér padokkal, virágokkal. Itt ejtettem meg az első eltévedést, mert az országút felől egy elágazón csábultam tovább a parkból. Ezen felbuzdulva rögtön úgy döntöttem, hogy az eltévedést hálószobai kitérőnek nevezem ki, vagyis a Mosoni-Duna árterén keresek korai szállást, és végre kialszom magam.

A sötétedés már ezen a duzzasztó felé tartó alsóbbrendű úton ért. Fiatalok népes társasága bandukolt a töltésen, jobbról csápos kutak sorakoztak. Végül egy festői, magát vízmosta növényzetű zátonyokkal kellető kiszélesedésnél elértem a Mosoni-Duna partvidékét. Ennek hídja után jobbra tértem egy vadászterületre, melyet életveszély-tábla is nyomatékosított. A mai napon látott utolsó ember egy innen kismotoron kifelé tartó pákászféle férfi volt, csomagtartóján általam nem ismert funkciójú, de valószínűleg halászatra való alkalmatosság lapult. A szokásos hazug kérdésemre (fotózni szeretnék, ki lehet-e itt jutni a folyópartra) elmondta, hogy éppen nem vadásznak, és a part sincs messze. Lekapcsolt fényekkel és behúzott nyakkal kimerészkedtem a folyópart és egy ártéri erdő közé, egy bálákkal teli, géppel kaszált pástra. Sajnos itt nem találtam rejtekhelyet: a nyílt terepen haladó dűlőút csak az utolsó sózóig tartott. A folyóág déli partjáról pedig egy használaton kívüli komp létesítményei köszöntöttek, és tanácsoltak másfelé, lakatlanabb helyekre.

Célomat, a fürdéssel kecsegtető partot végül nem a vadászlesek hatókörében, hanem visszafordulva, a hídhoz közelebb találtam meg. Megcéloztam a rét egy folyóközeli csücskét, áthámoztam magam a határán burjánzó gazoson, és az itt lévő alhatatlanul dzsindzsás alkalmi horgászhelyről nagy szuszogással behatoltam a szomszédos füzes berekbe. Már nemegyszer megfigyelhettem, hogy alapos keresés nyomán nem csupán alható, hanem igényes, nemes hálószobákat is ki lehet fogni esténként, és ezt a tapasztalatomat a mostani este is igazolta. A tenyérnyi füzesben közel vízszintes, füves sátorhelyek kínálkoztak a hódrágta fák között. A fák eltakartak a túlsó parton esedékes horgászok elől, a híd pedig tűrhető távolságban volt. Nem is kérettem magam: sátrat vertem, és egy óriásit pancsoltam. A folyóban hattyúk úszkáltak, a túlparti horgászúton autó mozgott, én meg végre ágyba dőlhettem. Kellemes nap volt mögöttem barátságos alvóhellyel, és reméltem, hogy további hangulatos napok következnek.