4. nap: VII. 4. (v) 8⁴⁵ - 20³⁰
Małastówi-nyereg - Gorlice - Biecz - Jasło - Jaszczew - Ustrobna - Bratkówka - Wojkówka.
73,8 km

Az este félbehagyott naplóbejegyzést reggel hétig sikerült befejeznem. Ezután összekapartam a sátrat, és kihurcolkodtam az útra. Arra járt egy gombász: köszöntünk egymásnak, aztán továbbment. Letelepedve főzni kezdtem. Mostanáig tartott az otthonról hozott frikandósonka és a büdös sajt. A hazaiból holnapra már csak a német májas maradt, azt viszont egyszerre kellett elfogyasztanom, hogy rám ne romoljon. Rágcsálnivalóra sem kellett a pénz, de belépőre annál inkább. Elvileg a mai napra időzítettem otthon a két bankkártyám közti átutalást, de vasárnap lévén ebből nem sokat nyerhettem, különösen hogy a Budapest Bank nem a gyorsaságáról híres, és általában csak délután érkeznek meg az utalt összegek.

A helyszínen lévő katonai temető számos osztrák, cseh, lengyel és néhány magyar harcos holttestét rejti. 1915. május 2-án száz kilométernyi, ÉNY-DK-i irányban húzódó frontszakaszon mintegy hetvenezer orosz és majd' háromszor annyi monarchiabeli katona rontott egymásra Gorlice közelében. Az orosz állásokat alapos tüzérségi előkészítés után hamar szétzúzták, és ez csak a kezdete volt éveken át tartó nagy térvesztésüknek. E nevezetes áttörés után hatvanezer elesettet földeltek el kereken 365 temetőben, és miután a front keletebbre húzódott, emléküket maradandó építményekkel is megtisztelték. Ezek egyike volt az a 60-as számú sírkert, amely mögött most aludtam. Négy tömeg- és 63 egyedi sírban összesen 174 ember nyugszik itt; a temető közepén, egy festett szentkép alatt német szöveg hirdette (hevenyészett fordításomban): ezen a háború perzselte földön azért haltak meg amaz ezrek, hogy az utódoknak boldogabb soruk legyen.

A hágóból kellemes gurulás vitt le Sękowáig, ahol a világörökségbe fölvett híres fatemplom található. Sajnos valamiféle rövidzárlat folytán a felállványozott téglaépítésű plébániatemplomot hittem fő látnivalónak, és abba fényképeztem be. (Ezt csak este tudtam meg az útikönyvben is közölt fényképről.)

Egy közeli hirdetőtáblán elhelyezett falragaszról ("Parasztok! Ne hagyjátok, hogy lóvá tegyenek!") eszébe véshette a nép, hogy az újabban kormányzó konzervatív platform idején csökkentek a felvásárlási árak (magyar pénzben: egy liter tej 80 Ft-ról 70-re, egy tonna búza hatvanezerről harmincnégyezerre), viszont drágult a dízelolaj (240-ről 300-ra.) Az utókor kedvéért hozzáteszem: a jó minőségű kenyér hazai fogyasztói ára ekkor 250 forint volt, a minimálbér meg kb. 65000 Ft. A plakát alján igazi kortesstílusban festve két jobboldali korifeus üldözött puskával-baltával egy házidisznót. A lengyel politikai harcok hasonlóan hangosak és kíméletlenek, mint a hazaiak, csak itt a köztársasági elnököt is a nép választja. A szavazás éppen a mai napra esett, mint este megtudtam.

Ezután beértem Gorlicébe, utam első nagyobb lengyel városába, amely az imént említett áttörés nevét is szolgáltatta. A városhatáron egy látványos plakát-dombormű-kombináció hirdette három nyelven: itt zajlott le az első világháború egyik legnagyobb csatája. A belvárosban egy még kidolgozottabb bronz domborművet találtam: klasszikus távlati stílusához képest némiképp meglepő módon 2005-ben állították nyolc ország összefogásából, melyek közt hazánk is megtalálható. Érdekességként megemlítem, hogy Gorlicének két magyar testvérvárosa is van: Nyíregyháza és Pápa.

Mivel mindkét harcoló seregben szép számmal voltak lengyelek, a városatyák ma is ápolják a katonai temetőket, melyek legnagyobbika itt található, mégpedig a legméltóbb helyen, a város fölé emelkedő Temetődombon. Ez a 91-es számot viseli, és miután a rendes (nem dombornyomású) kártyámmal sikerült fölvennem 950 zlotit, ide toltam föl a gépet, és a temető kőkapuja előtt reggeliztem.

Az osztrák-magyar seregnek 425, a németnek 140 és az orosznak 287 katonája nyugszik itt 140 egyedi és 161 közös sírban. A temető külső falán számos érctáblán olvashatók a nevek: leginkább németek és szlávok. A központi kőkereszt főhelyén egy 1928-ból való lengyel tábla emlékezett meg a három felosztó hatalom seregébe besorozott lengyel testvérekről - és rögtön alatta egy másik elárulta, hogy emezt 1940-ben a nácik eltávolították. Csak 1946-ban került vissza, jelezvén a lengyelek győzelmét ellenségeik fölött. (Ez a hangsúly utam további szakaszain is nagyon erősen megmutatkozott emlékekben, múzeumokban, temetőkben.)

Múzeumot nem találván elhagytam Gorlicét, és a 28-as úton kelet felé igyekeztem. Sajnos vizem se sok maradt már: a Ropa folyó völgyének kertvárosias településein sem a vasútállomáson, sem a templom mellett nem találtam vízcsapot. Temető sem akadt az utamba: morogtam is, hogy tán itt mindenki örökké él? Biecznek hívták azt a várost, ahol újra megálltam fél tizenkettőkor. Egy ősi, meredek és az út felől megközelíthetetlen domb alatt információs tábla tudatta, hogy már a XII. században királyi vár állt itt. Az alkalomszerűleg itt időző királyok ítélkeztek, okleveleket adtak ki, illetve tárgyalásokat folytattak. Többek között Biecz várában írta alá - már a széttagoltság korában, 1228-ban - Mazowszei Konrád fejedelem azt az iratot, amely egy korábbi szóbeli megállapodást véglegesítve behívta a német lovagrendet a pogány poroszok megtérítésére (és leigázására). De sokat időzött itt Nagy Kázmér, majd megfordult benne Nagy Lajos királyunk is, akit a lengyelek Magyar Lajosnak neveznek. Lánya, Hedvig királyné, hat évig itt lakott, és az ő férje, Jagelló Ulászló hússzor látogatott ide, legutoljára nyolcvan évesen. Tehát fényes és erős vár állhatott ott, ahol most alig látható némi falmaradvány. A vár pusztulását egyszerűen az okozta, hogy a XV. század vége felé, az ágyúk megjelenésekor fel kellett volna újítani, de inkább hagyták romba dőlni. A tábla szerint nyugat felől felvonóhídon be is lehet jutni, de mivel a szöveget nem olvastam végig, csak lefényképeztem, erről bizony lemaradtam.

A használhatatlanná vált régi vár helyett szemlátomást a városközpontban lévő megerősített Krisztus Teste-templom és a környékbeli házak vették át a védelmi funkciókat. Ennek számos érdekes látnivalója van, de most beértem néhány kültéri képpel a hatalmas falak és kertek együtteséről, és inkább a közeli helytörténeti múzeumba mentem be, vagyis a régi patika épületébe. Egy márványtábla szerint 1512-ben e házban látta meg a napvilágot Kromer Márton warmiai püspök, tudós és történész. (Más források szerint a ház az ő születése után épült.) Német származása ellenére a latin mellett lengyelül publikált hitépítő és krónikás műveket, és több politikai követséggel is megbízták, mielőtt a reformáció által fenyegetett Warmiában (Ermlandban) püspökhelyettesnek nevezték volna ki. Itt sikerült megállítania a római hittől való elpártolást, amiért elődjével, Hosius bíborossal egyenlő rangban szokták emlegetni.

A nevezetes gyógyszertár 1557-től működött ebben a régi házban. Tudni kell, hogy a régi idők patikusai a kortársak szemében afféle misztikus mesterséget gyakoroltak: ezt erősítették a falakon elhelyezett krokodilbőrök és teknőspáncélok is. Általában orvosként és élettani kutatóként is működtek, receptjeiket családi titokként őrizték. A patikához gyakran tartozott laboratórium és könyvtár. Mivel magántulajdonban voltak, tulajdonosaik évszázadokon át csinosították és gazdagították őket, így szinte természetes gyűjteményeivé váltak a régi korok tudományosságának. Ez a ház mindeközben más feladatokat is betöltött: ha jól vettem ki a forrásaimból, a patikának helyt adó épület megerősített fala egyben a városmag egyik bástyáját is szolgáltatta.

A XVIII. századra Biecz veszített régi fényéből: a svéd hadak és a járványok pusztítása mellett fő jövedelemforrása, a magyar borral való kereskedelem is lehanyatlott. A várost az osztrák birodalomhoz csatolták, és csak lassan tért magához. Az 1721-es, mindössze harminc embert életben hagyó nagy járvány után a gyógyszertárak működése is megszűnt, és csak 1875-ben állt helyre. A kiállított berendezés és készlet is ekkorról származik.

Ezután a piactérre mentem, de vizet ott sem találtam. A városházát és fehértarka mintázatú harangtornyát fényképezgettem éppen, mikor eleredt a zápor. Behúzódtam egy kapualjba, megebédeltem, majd útnak eredtem. E városban eltölthettem volna több időt is, mert a főtéren található a Becz rablóról elnevezett ház, a toronyban pedig kilátó üzemel. Én mégis úgy gondoltam, hogy erre a Magyarországhoz oly közeli tájra valószínűleg hamarabb jövök vissza, mint a távolibb vajdaságokba. Ezen felül az eddig megtett kevéske kilométer is sebesebb haladásra nógatott.

Vizet végül a városhatár közelében, a ferences kolostor udvarán sikerült nyernem egy fű locsolása végett munkába állított csapból. Volt itt színes Kristóf-szobor, allegorikus alakok közt felállított missziós kereszt, melynek fájába jeruzsálemi kőereklyéket építettek be kis üvegszelencékbe, és odabenn értékes régi könyvek. Mindenesetre én most a víznek örültem a legjobban, és a még mindig párás ég alatt sebesen kelet felé kezdtem hajtani.

Valahol még Jasło előtt belefutottam egy közepes erősségű záporba. Az engem korábban megelőző ötfős bicikliscsapat most egy buszmegállóban várta ki a végét. Mivel már beszélgettünk vala egy sort, csak intettem nekik. Ők száz kilométeres napi adagjukat éppen e városban fejezték be, nekem viszont az eső volt a legkedvezőbb ürügy, hogy megállás nélkül előrejussak. Aztán persze Jasłóban megálltam a Szent Antal-székesegyház és a modern kovácsoltvas szobrokkal teli városi park kedvéért. Ez utóbbiak közt egy dőlőfélben lévő sas állított emléket az első világháborúban elesett ismeretlen lengyel katonáknak. A csöpögés lassan elállt, de a lég érezhetően hűvösebb lett.

A vitázó teológia örömmel regisztrálhatja a székesegyházon most látott transzparens feliratát: "Szent Antallal az Isten Anyjához." No persze, korábban ugyanők mondták: "Mária által Jézushoz." Egy protestáns, aki számára az Atyához egyetlen közvetítő létezik, mégpedig Jézus, eleve hitetlenkedve fogadja azt a r.k. bizonykodást, hogy az ő rendszerükben is Jézus az egyetlen közvetítő, és Mária mindenben alá van rendelve neki. Csakhogy másutt éppen őt festik le olyannyira félelmetes isteni bírónak, hogy őhozzá magához is közvetítőre van szükség. (Ezt leírva találjuk XIII. Leó pápa Octobri mense c. enciklikájának negyedik szakaszában.) Most tehát bebizonyult: Mária sem az a mindenkitől megközelíthető közvetítő Jézushoz, akinek Leó őt hirdette, hanem őhozzá is kell egy szent Antal. A következtetés levonását az értő olvasóra bízom.

Még egy helyen megálltam beszélgetni egy út szélén várakozó biciklistával. Ő is tanár volt; egy húsz kilométerre lévő falucskába, Foluszba tartott, és semmiféle csomagot nem hordott. Valahol az úton vicces tábla figyelmeztetett a harapós kutyára: "Vigyázz! Jó kutya ez, csak gyengék az idegei!" Egy másik, kevésbé derűs, citromsárga hátterű tábla kiáltotta az út széléről, hogy ez az útszakasz egy "fekete pont", vagyis magyarosan "halálút," és két halott mellett harmincöt sérültet követelt már. A számokat, gondolom, időnként frissítik. Eközben érintettem egy szovjet katonai temetőt, és láttam egy 1910-ből való táblát hordó keresztet, amely a grunwaldi győzelem emlékét hirdette annak ötszázadik évfordulóján. Ekkor az ünneplés középpontja, Krakkó az általam most járt kárpátaljai vajdasággal együtt Ausztriához tartozott, és a korabeli német sajtó inkább értetlenséggel, mint dühvel fogadta a megszűnt államiságú lengyeleknek eme hazafias demonstrációját.

Aztán Jaszczewnél meguntam a 28-as út csüggesztő autóforgalmát, és a szálláshelyet kínáló Wisłok folyó felé rövidítettem Ustrobna irányába. Itt egy erős gerincről ereszkedik le a mellékút, de nem ám egymagában, hanem sok hasonló méretű kis utcácska kíséretében. Még soha nem láttam efféle tömör tanyahalmazt, vagy ha úgy tetszik, ilyen laza szerkezetű falut. Hirtelen nem is lehetett tudni, vajon a település épült bele az erdőbe-mezőbe, vagy a csöppnyi szántók és erdőcskék nőttek ki a házak között. Természetesen minden erdő magánterület volt, itt aludni nem is mertem volna. Egy csöppnyi patakocska csordogált a balra lévő széles, iszapos ártérben, jelezve, hogy nagyjából elértem a folyó szintjét. Időnként fel kellett pumpálnom a lassú defekttől folyton puhuló hátsót.

Aztán újra meggyűltek a fellegek az égen, mire fél hét előtt elértem a kissé felkavarodott Wisłokot. Elsőre nem láttam alkalmas szálláshelyet a hídról, ezért ki kellett volna várnom a sötétséget, és akkor megindulni a partján lévő horgászösvényen. Pechemre egy fickó álldogált a hídon, szemlátomást ráérősen, miközben én szintén úgy tettem, mint aki nagyon fáradt, és azért állt meg, hogy akár egy óráig is a korlátot támassza. Aztán megszólított, és miután megtudta, mi járatban vagyok, egyenesen rákérdezett, hogy nem kérek-e szállást. Az ember - Pawełnek hívták, és méhész volt - rokonszenvesnek tűnt, ráadásul megemlítette, hogy van a telkén egy üres faház, melyben néha a kislánya szokott aludni, de ő most nincs itt. Belegondoltam, hogy kibírna-e a sátram egy újabb éjszakai záport - és végül tagadhatatlan megkönnyebbüléssel álltam rá a dologra. Ezzel feladtam eddigi merev ragaszkodásomat szállástechnikai elveimhez, és nem bántam meg.

Paweł egy kicsit előrement autóval, de pontosan leírta, hol lakik. És csakugyan, fél órán belül már a szobájában ültünk, és egy tea mellett beszélgettünk tovább - turistáskodásról, nyelvekről, politikáról, történelemről. Ha nem jutott eszembe lengyelül, mondtam oroszul, angolul vagy akár magyarul is, mert tényleg eléggé fáradt voltam már. Ő időnként az elnökválasztás eredményét nézegette az interneten és a tévében, de aztán ki is kapcsolta, mert a nézeteinek egyik jelölt sem felelt meg. Bronisław Komorowski a nyugati országrész szavazataival győzött minimális arányban (53:47). Végül elcsigázva asztalt bontottunk és el is búcsúztunk, mert ő másnap korán távozott. Szép, szelíd, de mégiscsak pitbullféle kutyáját reggelre bezárta saját házába, így nem kellett aggódnom a nadrágom miatt sem. A kisház tövében kulacsból lezuhanyoztam, majd hajnali egykor ágyba bújtam. Éjjel eleredt az eső, és hajnalig derekasan verte a tetőt. Ma mindent összevéve nagyon jó dolgom volt.

Nagyítható térkép a Google honlapján