Bükk
kerékpártúra, 2010. május 21–24.

A pünkösdhétfővel hosszabbított hétvégén megcéloztam kedves Bükkömet, és ezúttal sátorral is felszerelkeztem. Igyekeztem új látnivalókat is beiktatni, mindenekelőtt a Felsőtárkány melletti Mész-völgyet. Tudtam, hogy sok vízre számíthatok, ezért a forrásokat most is meg akartam látogatni. Ugyanezért a fennsíkot is útba akartam ejteni, hátha találok működő víznyelőt.

1. nap: 2010. május 21., péntek.
Monor - Gödöllő - (vonat) Eger - (kerékpár) Felsőtárkány, Kis-Oltár.
35+13 kilométer, 14:20-21:30

Monorról lóhalálában áttekertem Gödöllőre, de sajnos a vonat az orrom előtt ment el. A következő egy átszállásos szerelvény volt, de hiába reménykedtem, nem fértem föl rá. Ezért megvártam a következőt (17:33), amely kb. 19:20-kor tett le Egerben. A kalauz itt a szemem láttára szállított le egy cigánylegényt, aki a visszainduló vonaton akart volna bliccelni; az meg átkozódott, mocskosul káromkodott, és azzal fenyegetőzött, hogy a testvéreivel megkeresik és megverik a kalauzt. Szép kis helyzet: reméltem, hogy az új politikai rendszer talál rá valami nevelő jellegű megoldást.

Felsőtárkányban a kék biciklijelzés nincs fölfestve, de a térkép egyébként is egy dágványos útra húzza rá ezt a címkét. Az új lakónegyed fölötti úton próbálkoztam előrejutni, amely a Philip Morris Magyarország nevű cég által tulajdonolt kastélyféle mellett megy el. Ez csakugyan úri lak volt: elhaladtamkor reflektor gyulladt ki, és kamera is figyelte lépteimet. Az út sárba fulladt, tehát kitértem róla fölfelé, és egy szittyós buckáson átvágva végre elértem a bükki kéket. Lejtős hegyoldalba jutottam, és úgy döntöttem, itt hálok. Jóféle fiatal tölgyesben vertem sátrat a Vár-hegy nyugati oldalában, a Kis-Oltárnak nevezett helyen.

2. nap: 2010. május 22., szombat.
Kis-Oltár - TTE-turistaház romja - Felsőtárkány - Mészkőbánya - Mész-völgy fölötti dózerút - Mész-völgyi betonút - ugyanott földút - Galya-nyereg - Hegyi-Forgács - Bél-kő - Kásás út - Kerek-rét főoldala.
23 km, 7:00-21:30.
Videó

A kék jelzés elég sáros volt, de amúgy is csak a volt TTE-menedékházig akartam menni rajta. Ennek azonban nyomát sem leltem, csak egy törött tűzhelylapot a ritkás fák közt. Alighanem a vadles áll most a helyén.

Ezután sáros-füves mezei utakon keservesen leereszkedtem Felsőtárkányba. Vásároltam húsz zsömlét, vajat és halkonzervet. (Már Monoron is vettem zsömlét, nápolyit, kekszet és csokit.)

A mészkőbánya zárva volt: egy osztrák cég vásárolta fel, amely a bervait is megvette, de ezt nem működteti, csak a konkurenciát akarta így letörni. Különben is, az itteni mész nagyon földes, és drága volna kiválogatni. Az erre futó földutak elhagyatottak, alig találni meg őket. Mindezt a biztonsági őr mondta el nekem, miközben paradicsomot kötözött a kertjében. Maga a bánya nem látványos: csupa fa és bokor. Barátságosan beszélgettünk, de visszafordított - aztán persze keresni kezdtem más fölvezető utat.

Evégett a temetőig és a perét-hegyi mobiltoronyig kellett oldalra sodródnom. Innen a jelölt utakon mentem volna, de azok újfent igen barátságtalanul elsárosodtak. Aztán egyszer csak keresztülvágta őket egy betonlapos, de szemlátomást valami közeli célhoz vezető út, s ezen letértem róluk a bányától távolabb futó, de még mindig nyugati irányú útra.

Emellett találtam egy jéghideg vizű, de alig sáros áradmánytavat, amibe természetesen bele is bújtam, mert már kezdett meleg lenni. Mellig ért, pompásan lehűsített. Kikapaszkodáskor a guminadrágomba visszabújva jól seggre estem az iszapos talajon, és még a tetthelyen ki kellett mosnom.

Aztán egy nagyobb áradmánytó után megpróbáltam északra hatolni egy gyengébb szekérúton. Házak is látszottak a közelben - talán a Berva-telep vége. A síkos sárban nagyon szenvedtem: a gép minden lépésnél tíz centit csúszott vissza rám. Végül sikerült visszatérnem arra a sárossága miatt elhagyott útra, ami a bánya mellett halad. Ez most tapadósan sáros volt, a kerék és a sárhányó közti rés többször betelt vele. Keservesen piszkáltam kifelé, és néha cipelnem is kellett a biciklit. Aztán az út valamennyire megjavult, azazhogy kövesebbé vált. Itt leselejteztem mostanára sok helyen elszakadt szandálomat, és félcipőre váltottam. Egy pillanatra megvillant a bánya belseje, de fotózni még nem volt érdemes. Lemászni sem lehetett róla a Mész-patakhoz: egy fonalnyi szögesdrót jelzi a birtokhatárt, és ott van még mögötte száz méter egyre meredekebb erdő.

Aztán fölértem a bánya fölötti füves, szintező, a lapos helyeken pedig csalános dózerútra. Úgy véltem, itt már leválthatok róla a patakhoz. Meredek partú, összeszűkülő völgybe jutottam. Egy tábla jelezte, hogy robbantás folyik, továbbmenni tilos. Értelemszerűen ez az intés már funkcióját vesztette, ezért fityiszt mutattam neki. Még százötven métert haladtam, és láttam, amint a fiatal fás-cserjésben a patak szétterül és iszapossá válik.

Végigosontam a takarásban lévő patakparton, majd belopóztam a nyílt bányavölgybe. Odabenn nem volt senki, de kamerák figyelhették a terepet, ezért csak néhány fényképeket készítettem a felső sziklaperemekről.

Ezután visszatoltam a bicajt az útra, majd azon fel az aszfaltra. Egy helyen fakapu volt keresztben, alatta teljes szélességben vízfolyás - a cipőm alig bírta ki szárazon. A Kórózs-kő alatt egy cincérlárvát fotóztam éppen, mikor egy fickó ért utol nyugatról. Megkérdezte, hogy hol vagyunk. Ezt furcsálltam: eljött Egerből térkép nélkül, és nagyon sokat vesztett vele: a Mész-völgy meg a Barát-völgy elágazásnál nem mert tovább menni. Végül visszafordult nyugatra, én meg továbbtekertem északra.

Az út kicsit hordalékosodott, de tolható maradt. Nosza, feltoltam a Simon Pál-lápán a Kálmán-hegyi útig. Itt azonban elbambultam, és nem a jó irányba, északnyugatra, hanem nyugatra tértem, a Hegyi-Forgács nevű helyre menő dózerutat választva. A zöld jelzés itt készült levetni magát a mélybe, a Homonna-tető felé, de nem követtem, hanem tévedésemet belátva északra tértem egy füvesúton. Ez aztán rávitt a bánya egyik volt lehordóútjára.

Bementem rajta, és nem bántam meg. Legutóbbi látogatásom óta látványosan kitisztították a bányamedence belsejét, és a peremére egy másfél méter magas kősáncot hordtak, hogy a veszélyes mélységektől megvédjék a betévedőket. Jó pár ember lézengett bent, és mozgásukból úgy ítéltem meg, hogy nem tilos a bemenet. Kedvemre fotóztam, filmeztem.

Miután kigyönyörködtem magam, kitoltam bicajomat ugyanazon a lehordóúton, majd a Kásás úton föltekertem a Nagy-fennsíkra. Úgy határoztam, hogy nem Cserepes-kőn alszom, mert ilyenkor biztosan vannak ott mások. Csak a Kerek-rét főoldalában találtam egy fiatal fenyvest, más erdő nem takart volna. Naivan sátorverés nélkül aludtam el, majd hajnali kettőkor, mikor eleredt a futó zápor, mégiscsak sátrat vertem a kisfenyvesbe ékelt apró, füves tisztáson. Előtte a hálózsákomat a meleg miatt derékig nyitva tartottam. Reggel ötre tettem az ébresztőt.

3. nap: 2020. május 23., vasárnap.
Kerek-rét főoldala - Cserepes-kő és előhegyei - "Szép kilátás" - Vörös-kő - Őserdő - Istállós-kő - Olasz kapu - Pbic Hármas-kút - Faktor-rét - S Csurgó - Bánkút - aszfalt/PS Visszafolyó - Csipkés-kút - tanösvény: Vadkert-tető melletti rét - Z síház - Nagy-verő - Őrház - Zsidó-rét - K Keskeny rét - Büszkés-hegy - Tar-kő - Büszkés-hegy.
23 km, 6:00-21:00.
Videó

Nagy viszketésre ébredtem. Amikor végigvizsgáltam magamat, kiderült az oka is: a hálózsákból kilógó hasamra körülbelül ötven kullancsnimfa mászott föl még a sátorba bújás előtt. Ezek szerencsére nemigen szoktak fertőzni, és nem is keresik a testhajlatokat, csak befúródnak oda, ahol testet érnek, és szívni kezdenek. Már nem is csavartam, nem is húztam kifelé az undok jószágokat, hanem egyszerűen kikapartam őket a bőrömből. A hátamat sajnos nem tudtam megbízhatóan megtisztítani.

Reggeli után úgy döntöttem, hogy nem fogok ördögszántáson botladozni, ezért letértem a zöld négyzetről. Földutakon akartam a Szép kilátás nevű helyre átérni - végül kissé fölötte lyukadtam ki. A biciklit megkötve gyalog vágtam át a barlangszálláshoz. Ott éppen aludt valaki (reggel nyolckor).

Innen átvágtam az Őserdő felé, és menet közben kiugrottam a Vörös-kőre is. Az Őserdőnél láttam pár embert, bicajosokat is. Óránként egy zsömlén éltem, és feltettem magamban, hogy este hat után már nem eszem.

Rátértem a Kálmán-hegyi útra, a Kásás út folytatására. Istállós-kőnél több ember is elém került, ide a pihenőtől (az alsó elágazástól) csak gyalog mentem föl. Lent beszélgettem egy családdal. Csurgón egy bent falatozó család viccelt azzal, hogy a nyomóskút működik, de a víz nem iható, mert megfosat. Bort kínáltak, de most nem kértem, elbágyasztott volna. (Akkor inkább a hasmenés!)

Elértem Bánkutat, a Fehér Sasban 820 forintért vettem nápolyit és mogyorót. Beszélgettem néhány emberrel az udvari asztaloknál - egyikük ismerte monori iskolám igazgatóját.

Innen Csipkéskút felé mentem tovább, a Visszafolyóból vizet vettem. Jávorkútra már nem is kellett lemennem, hiszen onnan is csak vizet nyertem volna.

Rátértem a tanösvényre, majd leváltam róla, mert arrafelé vonzott egy közeli rétecske, alighanem vadlövőhely. Aztán egy fiatalosban a kerített rész helyén találtam egy jól gurulható utat.

Aztán az erdő megritkult: hagyásfás, töbrös legelőre jutottam.

Egy magasles után elkapott a jégeső. Behúzódtam egy nagy, magános bükkfa alá - nem a les alá, mert az oldalról nem védett volna. Egy idő múlva úgy verte a vállamat a jég, hogy a fa közelébe kellett bújnom.

Kényelmi okból neki is dőltem a fa törzsének - és bár ne tettem volna! Villámláskor olyan áramütést kaptam, mint egy jól feltöltött leideni palacktól. Csak később jöttem rá, hogy ennek mi lehetett a fizikai magyarázata. Az elektromos megosztás jelensége értelmében egy erősen töltött felhő maga alatt a talaj (illetve a fák) felső részébe hasonló mennyiségű, de ellentétes előjelű töltést "húz elő" a mélyebb rétegekből. Amikor a villám lecsapott (valahol messzebb), akkor megváltozott a felhő össztöltése - és a fában meggyűlt ellentöltés mennyisége is hirtelen csökkent. Ez a lefelé irányuló áramlökés részben a fa törzsén, részben az én derekamon keresztül talált utat a talajhoz. Azért, hogy ez meg ne ismétlődhessen, egy palackot tettem a hátamra, és így vészeltem át a vihar hátralévő részét.

Eközben egy szál futónadrág volt rajtam, ami csurom víz lett. A cipőm is beázott, mert a lábamról odafolyt a víz. A jégverés folytatódott, és mire elállt, a talajt körülbelül 2-3 centi vastagon borsó nagyságú jégszemek borították. Még a hanyagul lezárt táskámba is jutott belőlük. A fényképező szerencsére kibírta, bár első előszedéskor úgy tűnt, hogy megsüketült. Bőséggel készítettem fotót és videót a jégről, a hirtelen működésbe lépő víznyelőkről, az égiháború utáni első biciklistáról.

Ezután hirtelen nagyon hideg lett (öt fok). Néhány helyen, ahol már megindult a párolgás, szépen gőzölgött a jég. A fenyvesben fényküllők játszottak. Egy időre visszavedlettem hosszúnadrágra. A Zsidó-rét is ködözött, ott szinte semmit nem lehetett látni. Két nő (anya és lánya) járt éppen arra. Szálláshelyeket ajánlgattak, de persze nevetve elhárítottam mindet. Megnézettem velük a hátamat, hogy maradt-e benne kullancsnimfa, de csak egyet találtak a nyakamban.

Reflexből a Toldi-kunyhó felé indultam, de sejtettem, hogy nem érem el. Ráadásul valószínű volt, hogy most az is foglalt, ezért inkább feltoltam a gépemet a Büszkés-hegyre, majd átrándultam a Tar-kőre kilátást szemlélni, majd onnan vissza a Büszkés-hegyre. Itt merültem álomba tíz óra tájban, sátorban.

4. nap: május 24., hétfő.
Büszkés-hegy - Tar-kő - Toldi-kapu - Vörös-kő-lápa (és vissza) - Toldi-kunyhó - Bodzás-lápa - Lök-völgy - Tamás kútja - Felsőtárkány - Eger.
10+20 km, 5:00-13:00
Videó

Reggel ismét kimentem a Tar-kőre, és a legszebb kilátást nyújtó ormon megreggeliztem. Sajnos ennek során ott maradt a nadrágom, így párducnadrágban folytattam az utat a meredek kék lejtőn a Toldi-kapuhoz.

A hátsó kerékre ezúttal nem a sár, hanem a fakéreg tapadt fel. Innen leereszkedtem a Vörös-kő-völgy felső végéig, onnan meg legyalogoltam a felső, majd az alső időszakos forrásig.

Pompás látványt nyújtott mindkettő. Nagyon örültem, hogy sikerült lefilmeznem, lefotóznom a felsőt, amely egy kis medencévé van kiképezve, és most bőségesen csurgott belőle a kristálytiszta, zöldes árnyalatot mutató víz.

Amikor vagy tíz éve erre jártam, még filmes fényképezőm volt, és pechemre túl sötét volt már, és ki is fogyott a film. Most tehát pótoltam mulasztásomat, és jól körbefotóztam-filmeztem mindkét forrást. Az alsónak két méterre szökött fel a vize.

Ezután visszatértem a kerékpárhoz, és a szerpentinen elgurultam a Toldi-kunyhóig. Amint sejtettem, éppen laktak benne néhányan, még sátor is állt előtte. Már ébren voltak, beszélgettek. Bebizonyosodott, hogy ezeket a szállásokat ilyen népszerű időszakokban erősen használják. Én meg nemigen akartam senkinek alkalmatlankodni, ezért most jó érzékkel kikerültem őket.

Továbbmentem az erdőgazdasági szintúton, végül a Bodzás-lápán leváltottam róla az Imó felé. Erősödő vízfolyás kísért, olyannyira, hogy végül már patakmederben toltam a bicajt - értelemszerűen a bicaj haladt a vízben, én pedig a szárazon. Odafent még csak a szintút keréknyomában csorgott a kis csermely, lejjebb pedig egy fél méter mély horhos kezdődöttt, utána egy szétterülő áradmány maradék vize képében, végül egy szűk völgy alján zubogó patak formájában folyt tova az egyre duzzadó víz. Így értem le a kék kör jelzésre, amely az Imó-forráshoz vitt. Itt éppen nyugdíjasok nézelődtek, és mások is jöttek még szemből. Az egész hegységben tudják ilyenkor, hogy "jön az Imó", és aki tudja, megnézi ilyenkor.

Ezután föltoltam gépemet a Fekete-leni időszakos forráshoz. Ez nem volt olyan látványos, mint az Imó: több helyről fakadt a vize, és nem volt látványos szökőkúttá sem kiépítve.

Aztán kiértem az aszfaltútra, átöltöztem az iskolai benti cipőmbe. Nem volt hátra más, mint legurulni Egerbe. Éppen sikerült egy deziró-vonatot elcsípnem hazáig, ami szépen megkoronázta az eltelt négy csodálatos túranapot.