előző nap a főlapra következő nap 14. nap: VII. 14. (kedd) 1100 - 2300
Igló (Spišská Nová Ves) - Pálmafalva (Harichovce) - Lőcse (Levoča) - Szepesdaróc (Dravce) - Csütörtökhely (Spišský Štvrtok) - Ábrahámfalu (Abrahamovce)
38,2 kmMikor lebontottuk sátrainkat, még nem tudtuk, hol alszunk az este. Minden kenyerünk elfogyott tegnap, és csak önmagukban nem ehető táplálékaink maradtak: kolbász, vaj, nutella. Korgó gyomrunkat talán csak levessel csaptuk be a késői kelés után. Az elmúlt napon Áron allergiája enyhült némiképp, de feltétlenül vennünk kellett rá gyógyszert. Azon kívül az én sátramhoz is szükség volt egy hajlékony, összerakható keresztrúdra, legyen akár alumíniumból, akár üvegszálból, netán bambuszból. Viszont Iglótól már ismertem az út- és terepviszonyokat egészen Krakkóig, így könnyebben tudtunk napi távokat tervezni és pihenőket ütemezni.
Az első kellemetlen meglepetés akkor ért, mikor megtapogattam a gumit: lapos volt. Gyorsan kicseréltem, de hiába, mert a pótgumiban is maradt egy lyuk (gondolom, még régről), ezért a kijáratnál azonnal megálljt parancsoltam. A kopott kispumpával fújkodva és a foltra foltot vetve szerencsétlenkedtem legalább egy órát, így a nap már jó magasra hágott, mikor végre nekiláttunk a város felé vezető rosszacska bekötőutaknak.
Egy nagyobb lejtő előtt riasztó reccsenés hallatszott a kormányom alól, majd az első csomagtartó a kosárral és a táskákkal együtt lassan megindult előre. Ilyenkor nem fékezünk, hanem először elkapjuk a málhát, különben biztosan a kerék elé esik és szétgurul. (Ez a kosár egyik előnye a kormánytáskához képest - ahhoz ugyan hiába kaptam volna!) Mikor megszemléltem a romlást, jócskán megkönnyebbültem: nem valamelyik rúd tört el, hanem a csavarlyuknál adta meg magát az a házilag hajlított acélpánt, ami az első villához fogta a csomagtartó testét. Persze nem volt mivel pótolnom, ezért csak a kosáron tétlenkedő kis gumipókkal szorítottam a villa forgó pereméhez - nem a csomagtartót, hanem magát a kosarat. Ez a megoldás ideiglenesnek készült, de végül az egész túrán át kitartott: csak egy ízben kellett rajta szorítanom, hogy ne váljon el és koccanjon egymáshoz a két fém.
Távolban a Tátra
A cigánytelepen most is sebesen vágtattunk át, azzal máris Iglón jártunk. Az egy éve tapasztalt rettenetes útfelbontási dühből már mit sem lehetett tapasztalni. A többiek elmentek élelemért, míg én nyakamba vettem a várost sátorrúd végett. Nos, ők megtalálták, amit kerestek, de én lógó orral mentem eléjük a bevásárlóközpont elé, mert a barkácsboltban nem akadt sem rúd, sem toldócsődarab. Leültünk hát a parkba szendvicsezni, hangosan beszélgetve és egymást ugratva mindenféle ebédhez való tréfával. Egyikünkre rászóltak a park dolgozói, hogy ne mossa el kanalát a szökőkútban, mert vegyszeres a víz. (Égett a pofám helyette is.) Aztán lassacskán felcihelődtünk, és elindultunk Lőcse felé. Gyógyszert elfelejtettünk venni, pedig amíg én bementem egy későn nyitó hegyisportboltba, lett volna rá idő. Természetesen itt sem akadt sátorrúd, ezért némi aggodalommal figyeltem az égboltot, hogy nem fog-e kiönteni ágyamból valami zápor ma este.
Lőcse alig volt tizenöt kilométerre innen, de egy gyors defektragasztás után nagyon megizzadtunk a fülledt melegben, mire odaértünk. Áron előresietett, úgyhogy csak a város határában értük utol, délután négykor. Gyors átöltözés után feltoltuk bicajainkat az óvárosba, ahol aztán a fiúk jelképes összegért megnézték a városházát és a Fehér Múzeumot, míg én a gépekre vigyáztam, azaz egy lengyel könyvet olvasgattam a szikkadt szökőkút mellett, melyen egy kicsi, alig felfedezhető, ódon és magyar nyelvű kovácsoltvas tábla hirdeti, hogy 1898-ban épült Herrmann Gusztáv adományából. Míg várakoztam, meg is vacsoráztam több arra vetődő polgár szeme láttára - de nem szólítottak meg; elég volt nekik egymás kellemes társasága. Lőcsének ez a része hangulatosnak, lassú tempójúnak érződött, különösen így, érett délután, enyhülő napsütésben.
A legények idővel visszatértek a múzeumból, megvacsoráztak, aztán - nem indultunk tovább, hanem még másfél órán át vitáztunk a predestinációról. Szilárd ugyanis pótolni akarta a tegnap kihagyott miselátogatást, és az a hirdetőtábla szerint csak hétkor kezdődött. Akkor viszont zárva találták a kiszemelt templomot, és helyette valami mást néztek meg, de a misét biztosan nem hallgatták végig. Nagy nehezen összevakartuk magunkat (gyógyszer nélkül), és a 18-as úton, állandó teológiai vita közepette elvergődtünk Csütörtökhelyig. Ott jobbra tértünk, és kisebb-nagyobb dombokon keresztül megközelítettük Ábrahámfalut, melynek közelébe erdőt rajzolt a térkép. Kezdett sötétedni, mikor a falucska kihalt utcáin a szállás felé tévelyegve Szilárdnak az a nagyszerű ötlete támadt, hogy megkérdezze (angolul), merre van itt a temető. A választ megkapta, de nem volt szerencsés a helyzet, mert így az egész falu megtudta, hogy hol keressenek reggel a vadőrök.
A temetőnél vizet vettünk, majd tolni kezdtük a bicikliket a dombra, ahol az ígért fenyves zúgott. Egy kicsit pöröltem lopakodástani és lefekvészeti hibák miatt, de igazából nem ezért, hanem az eltapsolt fél nap miatt voltam csalódott, melyből én is jócskán kivettem a részemet a reggeli defekttel. Tizenegyre sikerült elérni az erdőt, letérni a benne vivő erős szekérútról, majd megint - és mivel semmiféle tanya nem látszott a közelben, úgy határoztam, hogy az ösvény mellett alszunk. Csöndes, langyos nyári este fogadott bennünket, és szúnyog se zümmögött. Én megzuhanyoztam és ágyba bújtam - az összecsomagolt sátorral a fejem alatt. A fiúk még veszekedtek egymással főzés után valami felrúgott sátorrúdon (egyikük sem akart kimenni, hogy visszarakja), de éjféltájban ők is elcsöndesedtek. Szép, nyugalmas éjszakánk volt.
Nagyítható térkép a Google honlapján (új ablakban)