előző nap a főlapra következő nap

12. nap: VII. 12. (vasárnap) 9⁰⁰ - 22³⁰
Főnikszhuta (Rolová Huta) - Margitfalva (Margecany) - Korompa (Krompachy) - Szepesolaszi (Spišské Vlachy) - Szepesedelény (Odorín) - Igló (Spišská Nová Ves) - Csingó (Čingov) - Szepestamásfalva (Spišské Tomášovce) - Kemping
63,8 km

Pazar szálláshelyünkre kora reggel beszélgetés hangjai szűrődtek be. Csakugyan, tegnap nem vettük észre, hogy a szekérutunk a nyíres rétet megkerülve egy erős rönkházhoz vezet. Alighanem az első turista vagy erdész járt most arra kisebb társasággal; majdnem megleptek bennünket. Szerencsére elkanyarodtak tőlünk, és a következő látogatókat már nem vártuk meg. Gyorsan kihurcolkodtunk a letörés alatti rakodóhelyre, és ott kezdtünk ráérős sütés-főzésbe. Ha jól emlékszem, rántottát és gyors levest készítettünk.

Innen visszatértünk a műútra, amely észak és nyugat felé egyre erősebb lejtőben folytatódott. Néhány könnyű felszerelésű kerékpáros jött szembe velünk majd két utánfutós férfi kért segítséget a földre csúszott csónakjának visszaemeléséhez. Egyszóval sokrétű nyaralóélet zajlott odalenn a Hernádból duzzasztott tavon, ahová csakhamar lesüvítettünk. Az utolsó ötszáz méteren Áron csomagjáról lecsúszott a lazán odapókolt hálózsák. Mivel az én gépemről lehetett a legkényelmesebben leakasztani a terhet, én tekertem vissza érte, mielőtt egy gondtalanul lefelé gurulászó pár is felfigyelt volna rá. Szilárd ezalatt megvágta az ujját, mikor a parti drótba akadt biciklit próbálta kiszabadítani.

A kötözés és csomagrögzítés után továbbindultunk, át egy rövid, szivárgó mennyezetű alagúton, majd megállapodtunk Margitfalva alatt egy ingyenes fürgőhelyen. A nap delelőre hágott, ezért belecsobbantam a vízbe, majd kis unszolásra Szilárd is. A helyben lebzselő, iddogáló kirándulók erősen megnéztek minket, mert hangosan kiáltoztunk egymásnak, de ahogy kivettem a szavukból, nem a magyarságunkra, hanem a rozmárságunkra tettek megjegyzéseket. Vettünk pár kofolát (szlovák kólát), aztán újra nekirugaszkodtunk.

A víztároló hosszú, kopott és néptelen hídján átváltottunk a déli partra, s ott már nagyobb forgalomban hepehupáztunk nyugat felé. A Hernád innentől ismét folyó képét mutatta, de sokkal véznább, kamaszosabb képet, mint Kassa környékén. Az út helyenként ismét magasra kényszerült a meredek partszakaszok miatt, de erős közút volta megvédte a szélsőséges rándulásoktól. Feltűntek az első gombaszedők és -árusok: egyiküktől azonnal vettem is egy kosárkányi vargányát és barna érdestinórut. Idővel egyre többen lettek, és a gomba mellett gyümölcsöt is árultak. Szinte mindegyikük cigány volt: jellegzetes hangsúlyukat még én is kiéreztem szlovák beszédükből. Korompa városa előtt a zebránál nagy sürgés-forgásban voltak: zsalukő- vagy faházakból álló telepük ott terjeszkedett a pőrére irtott hegyoldalban.

A korompai Tescóban (benn kamerák serege, kinn lebzselő felnőttek és kérincsélő gyerekek hada) feltöltöttük élelemkészletünket, majd kiültünk a kivezető út mellé ebédelni. Csodálatos kilátás tárult elénk: a Hernád egy kanyarja, a kis duzzasztógát és a régi hámor barakkjai úgy feküdtek előttünk, mintha a tenyerünkön tartottuk volna őket. A túlparti meddőhányók már eléggé bebokrosodtak. Apró pontocskák mozogtak a tuják és a barakkok között: az ott lakó cigányok lábtenisszel és zenehallgatással múlatták az időt. Néhány siheder egy hatméteres fatörzset vonszolt át a folyón, de csak segítséggel tudták felcipelni a füves parton. A mi ebédlőnk biztonságban volt a kíváncsi tekintetektől, bár a rajta növő erdőt vagy bozótot nemrég perzselhették le: az élénkzöld, dús gyeptakaró alól még elősötétlett a korom és a hamu. Erre és a mélyen barázdált felszínre való tekintettel egy vízakna betontömbjére telepedtünk le.

A pusztuló ipari tájak és irdatlan lakótelepek városából hamar visszatértünk a természet kebelére, s ez Áronnak újabb kínokat szerzett. Allergiáját a sok virágpor annyira felfokozta, hogy sűrűbben kellett szednie gyógyszerét, mint szokta, s az épp mostanra fogyott el. Szepesolaszi kihalt főterén kérdezgettünk egy arra vetődő nénit, merre találjuk a gyógyszertárat, de már hat óra is lehetett, így fölöslegesen fáradtunk. Nézelődtünk a templomok között, Áron meg bevette az enyhébb gyógyszerét, hátha kihúzza vele estig. És éppen most akartunk egy pihenőnapot szánni gyalogtúrára!

Szepesolaszi

Ágostháza (Bystrany), cigánytelep

Szepeskörtvélyes (Spišské Hrušov), toronyrom

Ezért hát a lovak közé csaptunk, hogy mihamarabb erdővidékre érjünk, ahol kevesebb a pollen a levegőben. A Hernád ezen a vidéken még olyan vad és szeszélyes futású, hogy az utat nem lehetett a medre mellé levinni, ezért az kisebb-nagyobb dombokra kényszerült. Aranyló alkonyfényben, lassan hűlő csendes légben átvágtattunk néhány falun: én meg-megállva fényképezgettem a gömbölyű gyepes hátakat, társaim meg ugyanilyen nagy kedvvel rohantak neki a soros lejtőnek. Öreg tornyok, pirosfehér házas falucskák és fényben-árnyékban fürdőző szántóföldek vonultak el mellettünk, mintha valami terepasztalt szemléltünk volna. Festői és szívet-lelket nyugtató táj egy biciklistának, de szerencsénk volt, hogy nem rekkenő hőségben értünk oda, mert az emelkedőket nem lehet lendületből legyűrni.

Aztán egyszer csak beértünk Iglóra, ami mögött pár lépésnyire ott magasodott a Szlovák Paradicsom (más néven a Káposztafalvi-hegység), másnapi túránk célpontja. A városból kivezető útról kissé korán fordultunk balra, így egy hangulatos cigánytelepen átgurulva máris zsákutcába futottunk: a Massa nevű településrészre lyukadtunk ki. Megcsapott minket a fenyves hideg lehelete. Az ide vezető mezei aszfaltutak éppen elég meredekek voltak, hogy sajnáljuk a megszerzett szintkülönbséget, ezért visszafordulás helyett egy szerencsésen odasirült rissz-rossz bekötőúton hullámvasutaztunk át a Szepestamásfalvához tartozó csingói üdülőközpontba. Itt csak házban alhattunk volna, mert sátorhely sehol nem akadt. Mire megnéztem a térképet, Szilárd angolul már meg is kérdezte, merre találjuk a korábban kitáblázott autóskempinget: egy sarokkal nyugatra innen. Mivel legrövidebben egy sötétbe vesző turistaút vitt volna oda, inkább visszatértünk a mezőre, és kis kerülővel aszfalton kúsztunk fel oda. Fél tíz lehetett, mikor a tekerést-tolást megszakítva egy ínyencképet készítettem a Magas-Tátra felhők közük idesötétlő ormairól, aztán beestünk a némaságba burkolózó autóskempingbe.

Kerítést nem találtunk, csak egy sor fenyő jelezte a tábor határát. A recepció zárva volt, ezért jobb híján egy aludni készülő lengyel családtól kérdeztük meg, hogy mi a teendő. Megtudtuk, hogy sátrazni ingyen lehet, és csak a házakért kell fizetni annak, aki ilyesmit igényel. Begurultunk hát a házak közti lapályra, de innen a sötétség és a mély fű miatt már tolnunk kellett. Előrementem alkalmas helyet keresni, ahol másnap biztonságban hagyhatjuk sátrainkat, majd mikor megleltem a legalkalmasabbat, fojtott hangon odakiáltottam társaimnak, lámpával is intve, hogy jöhetnek - azzal nekiálltam felverni a sátramat. Ők nem mozdultak, látván, hogy a fű elnyeli a gyenge szekérutat. Alighanem azt hitték, hogy visszamegyek értük és bekísérem őket, mert egyre hangosabb beszélgetéssel adták jelét türelmetlenségüknek. Emiatt eléggé összeszidtam őket, de másnapra kiheverték. Én elmentem mosakodni, ők még főztek valamit - így végződött ez a szép nap.

Nagyítható térkép a Google honlapján (új ablakban)