Dunántúl
kerékpártúra, 2008. december 28. – január 3.

1. nap: XII. 28., vasárnap.
10:00 - 18:15
Táv: 102 km.
Bp. - Érd - Székesfehérvár - Polgárdi - Füle - Balatonfőkajár.

A szokásos BEAC-szilvesztert Kaposvártól délre, Patcán tartották. Úgy gondoltam, hogy ha már az állásom elveszett (magam léptem ki a szánalmassá törpült bér miatt), legalább tekerjek egy jót - és nekieredtem a 70-es útnak. A helyszínre a Balaton megkerülésével akartam eljutni, és egyszersmind kipróbálni a felszerelést tartós hidegben is. E végből magammal vittem egy digitális hőmérőt is, amely egyszerre mutatja a hőmérsékletet a sátorban és azon kívül is. Édesanyám biciklijével mentem, mert a Hattyú váltóját egy rövid lánc felszerelésével sikerült úgy elgörbítenem, hogy hosszú időre menetképtelenné vált.

Ezen a derült, hideg napon nem tűztem ki magam elé semmit, csak hogy minél tovább eljussak, és hogy földerítsem, hol tilos biciklizni a 70-esen. Ez utóbbira az egyszerűsített válasz úgy hangzik, hogy a városhatártól Diósdig, valamint Székesfehérvár környékén, de a kutya se törődik vele. Jobban zavart a hideg: egyszerű kesztyűmben két ujjam annyira fázott, hogy kénytelen voltam rávenni egy másik párat - mindhiába. Ráadásul anyám bicaján nincs igezi első csomagtartó, csak egy egyszerű kosártartó, a fényképezőt és minden egyéb elektronikát a hátamon vittem egy méregdrágán vásárolt rekeszes hátizsákban. Emiatt az ülés is kényelmetlen érzést okozott, de szerencsére idővel hozzászoktam.

Végül feladtam az erőlködést, és Balatonfőkajár után, 102 kilométert megtéve letértem az újonnan kialakított, jó minőségű (és tiltott) útról, mely emlékeim szerint a 710-es számot viseli. Találtam ugyanis egy lakatlan dombgerincen futó fagyott földutat, s ezen egy darabig toltam, majd különösebb keresgélés nélkül az erdősávba húzódtam. Negyed hétkor, csonttá fagyott kézzel vertem sátrat. A tótól még jó messze járhattam, és a szállás sem volt olyan előkelő, mint az eredetileg szállásul tervezett kenesei kilátó. A sátorban egy ideig olvastam Sienkiewicztől az Özönvíz harmadik kötetét - lengyelül, ami fárasztó volt, és hamar elaltatott. Aztán éjfélkor fölébredtem, mert rettenetesen fáztak a lábujjaim. Micsoda, hát a két zokni és a lábra húzott pótkesztyű ilyen keveset érne? Kínomban fölhúztam a cipőt is, és úgy bújtam vissza a zsákba, de az sem segített. (A későbbi éjszakákkal összehasonlítva az lehetett a döntő hiba, hogy a zoknikba amatőr módon beletűrtem a két hosszúnadrágot, s azok elszorították az ereket.) Nagyjából fél órákat sikerült egyvégtében aludnom. Mindegy, tanultam az esetből, és legközelebb már ilyet sem teszek. Az éjszakai hőmérsékleti mélypont -4,4 fok volt odabenn és -7 odakinn. Egy ízben pisilni is ki kellett mennem, mert a derékaljamon átütött a talaj hidege. Este és reggel hallottam két autófélét a hepehupás utamon: az első csak pufogott, de a második az utánfutója miatt erősen zörgött is. Aztán egy őz ugatott nagyot, mielőtt továbbszaladt volna. Kemény éjszaka volt.


2. nap: XII. 29., hétfő.
10:00 - 19:00
Táv: kb. 67 km.
Balatonfűzfő - Balatonfüred - Zánka - Badacsonytomaj - Badacsony.

Reggel hiába vártam, hogy a napocska kiolvasszon a sátorból, pedig rámfért volna, mert olyan hideg volt odabenn, hogy a belső sátorponyvára ráfagyott a leheletem. Egy darabig hevertem, olvastam, de végtére kidugtam a fejemet a sátorból, sonkás rántottát sütöttem és szendvicseket kentem az útra, majd fél tízkor elindultam. Sajnos a remélt szép kilátásból a laza köd semmit nem hagyott, de így legalább volt ürügyem, hogy ne akarjak nap közben magaslatra mászni. Ezért csak tapostam, néha előszedtem a fényképezőt, utána meg lehelgettem az ujjaimat. Almádiban vettem némi kekszet, csokit, majd kinéztem a Balatonra: nem volt befagyva, csak a part mentén látszott némi vékony jéghártya. Aztán visszatértem a kerékpárútra: Csopak után a hivalkodó Kerekedi Csárda és a rügyeken tengődő szürkemarhagulya nézett rám két oldalról. Közben egy bárgyú rágógumi-reklám idegesített minden faluban, "maximális fejfrissülést" ígérve, azaz nyilván arra célozva, hogy a kedves vevőnek ettől a csodagumitól elszáll a feje, és kénytelen lesz újat venni.

A füredi Tagore sétányon jó néhány turista etette a hattyúkat és kacsákat, azok meg látványosan sürögtek-forogtak. Némelyik a jégre is fölcsuszakodott, s ott irongált mulatságosan, de mások kiröppentek a kavicsokra, az emberek közé, és ott rázogatták a tollukat.

Dermedt kezemet a füredi Berzsenyi-forrás tízfokos vizével egy időre életre melengettem. A kút mellett egy 2003-as tábla hirdette, hogy itt palackozható savanyúvíz fakad, amely szulfát- meg hidrokarbonáttartalma alapján ivásra és fürdőkúrára egyaránt alkalmazható. A szomszéd táblán Kerék Imre Berzsenyire emlékeztető verslábakkal dicsérte a forrást: "Tűnődve zsongó hársaid ernyein / Rá gondolok, ki egykor itt ivott / Életet és reményt belőled / Enyhre találva baráti körben." - Az idő kezdett fölengedni, mire a Tihanyi-félsziget nyakában elértem az apáti templomromot, amely a közadakozásból végrehajtott 1999-es felújítása óta már nem is rom. Apáti falunak azonban rajta kívül nem maradt más látható nyoma: a török elsöpörte.

Szepezden egy élére állított kőszál fogta meg figyelmemet: a Pogánykő, melybe Sebestyén Gyula néprajztudós, a rovásírás megfejtője (1864–1946) vésette bele annak hitelességéről szóló vitájának foglalatát. A döntő tanulmányt Sebestyén az emlék fölött látható házban írta. Egy kisebb jelentőségű felfedezés nekem is jutott Szepezden: rájöttem, miért fázik annyira a kezem. Ennek megfelelően megpróbáltam följebb hangolni a kormányt, hogy a csuklóm ne kapjon akkora terhelést. Sajnos csak a kormányszárat tudtam kijjebb húzni, mert a szögbeli állíthatóság csődöt mondott, mikor az egyik oldali csavarja megforgott a perselyével együtt. Mindegy, ettől fogva már folyamatosan tudtam haladni.

Ekkor már tudtam, hogy a Badacsony hegyén alszom. A faluban megtekintettem a stílusosan bazaltkőből épült templomot, tövében egy betlehemmel, aztán a sárga jelzésen tolni kezdtem a gépet fölfelé. Hamar beértem az erdőbe, elhaladtam a kihaltnak tűnő Felsőkolónia mellett, és igencsak megizzadtam, mire eljutottam a II. János Pál-emlékhelyre. Ez körülbelül félúton található, és utána következik az egyik legszebb badacsonyi szurdok, a Kőkapu. Ha az első kerékre is raktam volna táskát, sokkal nehezebb dolgom lett volna, de így viszonylag kis szenvedéssel sikerült leküzdenem. A vulkáni kúp tetején egy jelzetlen úton megkerestem a képen látható kőházat.

Nagyon megtetszett ez a szép kis lakocska, bár az ablakán kellett bemásznom, mert az ajtaját valaki belülről kitámasztotta. Kiderült, hogy erre azért volt szükség, mert csak az egyik sarokvasa van a helyén. Próbálgattam visszarakni a másikat, de sehogy se sikerült. Aztán támadt egy ötletem: leemeltem és fejreállítottam a nehéz ajtót, és úgy kis noszogatással már hagyta magát a helyére tenni. A rajta lévő vésések nagy része még tótágast álltában érte szegényt. Szétrugdostam hát az üvegcserepet, odakötöttem a gépet az ablak kitépett és odabenn heverő tokjához, majd fölvertem a sátrat a szobában - valamivel hét óra után. (Térerőt nem találtam ezen a helyen.) A hőmérsékleti mélypont -1,9 ill. -3,9 fok, a megtett kilométerek száma 67 volt.


3. nap: XII. 30., kedd.
8:00 - 22:30
Táv: kb. 100 km.
Badacsony - Keszthely - Balatonszentgyörgy - Marcali - Mesztegnyő - Boronka-vidék - Nagybajom - Kaposfő - Szenna - Patca.

Az előzőhöz képest kellemes volt az éjszaka. Úgy döntöttem, a délelőttöt a hegy bejárására szánom, úgysem járok itt valami sűrűn. Elcsomagoltam mindent, és a bicajt a házban hagyva elindultam a Hertelendy-emlékkő felé. Ez 1927 óta állja az elemek dühét, és még most is olvasható. A vele egybekötött kilátópont a ködös levegőben nem sokat nyújtott, ezért lekapaszkodtam alája, és megpróbáltam lefotózni a sziklát, kihasználva az erdő lombtalanságát. Aztán a villásan elágazó lépcsősor bal ágán indultam el, és szép erdőben kényelmeset ballagva kijutottam az Egry József-kilátóhelyre.

A kocka alakú, korlátos terasztetejű menedék ismét csak korlátozott panorámát nyújtott, ezért odabenn kezdtem vizsgálódni. Vakolat alig akadt már a falon, de a legrégibb véset, amit láttam, 1973-as volt, a padokon pedig 1970-es vagy '78-as. Elég jól látni innen a hajóállomást a mólókkal és a világítótoronnyal.

Ritkásabb erdőben rövidesen kiértem Ranolder-kereszthez. Ez háromszoros talapzaton állt, hogy odalentről is jól látható legyen; egy internetes forrás szerit egy-egy nagyobb darabját negyven bivallyal vontatták föl a helyére. Latin felirata szerint 1857-ből való: "Dicsőség a magasságban Krisztusnak, [a] megváltó Istennek." Stilizált babérággal vagy hasonlóval díszített vésetek vannak rajta a XIX. század végéről, és egyszerűbbek későbbről. Talán érdemes lesz, ha idemásolom azokat, amelyek nagyjából olvashatók, és évszám vagy annak látszó jel van mellettük. E közlésből kihagyom a vésetek helyét, minőségét, díszítését, hogy a későbbi kritikai kiadás készítőinek ne egyem el a kenyerét.

  • [NÉ]METH SÁNDOr PO. N1.
  • 1880. MOGER I.
  • Horváth Márton 1890.
  • ... János 1890.
  • N.J. 1891.
  • KARDOS VILMA [ÉS] MÁRIA - MÜEGYETEM - KAROLINE ANNA - 1891.
  • Schmidt Ado (! - talán lekopott, nem vésték újra a felújításkor, vagy megzavarták a vésegetőt) 1891.
  • CSAGOLI PÁL 1886.
  • Bodó József 1889.
  • KISS GÁBOR 1889.
  • [BA]LOGH I. ÉS NEJE [H]ÚSZÁR J. 1891. OK.2. LÁNYA BORBÁLA
  • AMBRUSTER[E?] Z 1896 Jul 2[?]
  • G.K. M.I. 1909. (Ez talán hivatásos kővéső, mert betűi egyenesek.)
  • Cs.K.T.L. 1934.
  • St. GYURI. 1937. VIII.7.
  • Készítettem még pár képet a közeli "gyapjúzsákokról," azaz párnaszerűen elváló bazalttömbökről, azzal továbbmentem a Bujdosók lépcsője felé. A lenti kék jelzésre odafirkált értesítés szerint 446, a nehéz helyeken befelé lejtő fokból áll ez a hazai ritkaság, és útba ejt több gyönyörű sziklaoszlopot is, valamint rálátást nyújt az alattuk terebélyesedő kőtengerre. Pihenőhelyei Mikes Kelemen, Csáki Krisztina és Lórántffy Zsuzsanna nevét viselik. Alján pedig a Rodostó-ház áll: egykori nagy hírű turista-menedékház, amely sajnos magánkézbe került. Alsó falán még látni a hetvenes-nyolcvanas években elhunyt neves túravezetők emléktábláit, de magának a háznak névtábláját (Szabó Imre turistaház) rosszindulatú fenevadak rettenetesen összetördelték.

    Ezután a Kuruc körúton körbesétáltam a hegytetőt. A nagy hírű bazaltoszlopok a szürke égbolt fényében eléggé jellegtelen képet nyújtottak, ezért a róluk készült képeket alaposan megrostáltam. A bazaltoszlopok töredezésével kialakult kőtengerek már látványosabbak voltak.

    Néhány présház érdemelt figyelmet, aztán az 1886-os vésetű Rózsa-kőtől egy darabon kisgyerekes családdal haladtam együtt. Beszélgettünk, és mivel most nem kellett kerékpárt cipelnem, idővel elhagytam őket. A Kőkapun át visszaballagtam a hálószobához, magamhoz szólítottam lovamat, és feltoltam a Kisfaludy-kilátóhoz. Ezalatt egy szalonnázó, pálinkázó társaság tartózkodott: köszöntünk, aztán megfordultam, úgy vélvén, hogy a kilátó tornya látványosabb, mint a halvány látvány: majd szebb időben visszajövök.

    Ezután leereszkedtem a Kőkapu szurdokán, megkötöttem lovamat az elágazásban, és a Kuruc körút északi folytatásán kitérőt tettem a hegy északi peremére. Az itt látható tomaji bazaltbánya 1903-tól 1950-ig üzemelt, a követ a 315 méter magasan lévő, 70-80 méteres bányafalakkal ékes fejtőudvarról drótkötélpályán szállították le a zúzóüzembe. Működése alatt Magyarország legtöbbet termelő bazaltbányájává vált.

    A XIII. századi, ma már romjaiban sem létező pálos kolostor emlékét őrző János Pál-emlékhelyen megpihentem, és megtekintettem a pápa kézírásának aranybetűs mását őrző márványlapot: "Gratia vobis et pax / 1Ti 1,1 / Joannes Paulus pp. II. / Hungaria / 16-20. VIII. 1991." Vagyis a pápa a Timóteus-levél kezdő szavaival kegyelmet és békességet kívánt Magyarországnak. A mondott időben a pápa Magyarországon tartózkodott, de nem látogatott el erre a helyre, hanem halála után alakítottak itt ki egy kies emlékhelyet - mert amint mondani szokás, János Pál a szentség hírében halt meg, és nem sokkal később szentté is avatták.

    Ugyanott Pázmány szavait olvashattam latinul és magyarul: "Te is, Magyarország, édes hazám, a pálosokkal fogsz növekedni, és ugyanazokkal fogsz hanyatlani." Noha ezt protestánsként egyáltalán nem tartom igaznak, az utókorra nézve kötelező tapintatból megálltam, hogy ezen a szép helyen a szöveg által vélelmezett oksági összefüggéssel vitába bocsátkozzam.

    Az 1927-ben foglalt Klastrom-kútból vizet vettem, majd leereszkedtem Tomajba. Itt töltötte nyarait, és 1982 óta az itteni Szent Donát-kápolna altemplomában nyugszik Pauler Ákos katolikus filozófus, egyetemi tanár (1876-1933), emlékkövén felirat: "...az igazságra törekedni emberi kötelesség." Ugyanitt pihen apja, Pauler Gyula történetíró is (1841-1903).

    Ezután már csak fényképezni álltam meg egy kilátóhelyen és a Zala torkolatánál, egyébként pedig csak tekertem leszegett fejjel a Balaton mihamarabbi megkerülése végett. Hideg volt, készleteim lassan apadni kezdtek. A 76-os, majd a 68-as úton, Marcalin át eltávolodtam a parttól.

    Mesztegnyőn óriási adventi koszorút és fenyőággal borított szekéren ülő, mikulásbábut láttam. Az utóbbi megérdemelné, hogy a hazai kultúra tisztelete okán egészen kihagyjam, mert a maga ízléstelen tulipirosságában jellegzetesen amerikai kinövés az adventünkön. Aztán úgy döntöttam, hogy a romló közkultúra jellemzésére mégis beiktatom a képek sorába.

    Mesztegnyő és Nagybajom között mindenképpen nyerni akartem pár kilométert, ezért a délkeletre tartó lénián bevettem magam a kiterjedt Boronka-melléki erdőbe. Kezdetben kifogásolható volt a minősége, aztán jól elegyengetett agyagos, majd homokos út alakját öltötte. Egy helyen mégis sikerült elesnem rajta, amit persze öblös röhögéssel oldottam fel, mert ilyen vadember is csak én lehetek, hogy nem a kétszámjegyű úton rohanok, hanem egy hepehupás dózerúton, befagyott tócsákat kerülgetve. Elmaradt mellettem a Soponyai-halastó; itt lefotóztam egy vízleeresztőt és egy partra húzott ladikot. Idővel az út betonlapossá vált, és itt megjelent mellette egy utcai lámpa is. Töprengtem, hogy ez ugyan mi a csiga lehet - és mivel az erdőket egyre sűrűbben övezte kerítés, arra lyukadtam ki, hogy alkalmasint vadászterület. Itt jobbra is aszfaltút jelent meg, és ide betértem, hogy megbizonyosodjam: vajon nem arra kell-e fordulnom. De a távolságmérő alapján Nagybajom még messze volt.

    Ezen az úton kisvártatva szembejött egy terepjáró. A benn ülő vadászok visszafordítottak a kurta zsákutcából, de nem volt ígyükre az sem, hogy idáig bejöttem, mert a vadászati törvény értelmében a vadászterületekre délután háromtól tilos belépni, és különben is, az erdőben általában sem szabad éjjel biciklizni. Tévedésből le is lőhetnek, mint egy rendőrt a múlt héten. Persze válaszolgattam nekik a fajtám becsületét védve, de nem valami mérgesen, mert tudtam, hogy az egyik tételben csakugyan vétkes vagyok. Jeleztem, hogy a térkép nem is jelöli ezt a vadászterületet - mire ők: "Ez nem véletlen." Barátsággal váltunk el, tetszhetett nekik a csomagom és a téli merészségem. De a tanácsukat követve föltettem a hátizsákomra a sárga mellényt, azt meg a vállamra vettem. A vadászat - mondták - elvileg csak csillagos éjjeleken van megengedve, de ezt a vadászok nem mindig tartják be.

    Tűrhető utakon folytattam hát utamat Nagybajom felé. Itt fél nyolckor telefonáltam édesanyámnak, hogy tudják: nem vesztem oda az úton. Kaposszerdahelyen kissé eltévedtem, de sikerült korrigálnom. Itt (fehér) fiatalok szilveszteri hangulatban rámkurjantottak: "Álljál meg, hallod?" Patcáig legyűrtem pár meredek emelkedőt, végül fél tizenegykor érkeztem. Nem vágytam valami nagy társasági életre, tekintettel a holnapi hosszú virrasztásra, ezért egy gyors zuhanyt letudva pihenőre tértem valamelyik szobában. Sajnos rettentő meleg volt, és többen horkoltak is, így alig pár órácskát sikerült aludnom.


    4. nap: XII. 31. szerda.

    Ezen a napon gyalogtúrát tettünk a Hindai-bércre, utána hazamentünk a szállásra, egy kicsit döglöttünk, végül éjjel szilvesztereztünk. Tüzet raktunk odakint, aztán visszajöttünk a házhoz, és idebent daloltunk. Négy órakor tértünk nyugovóra.


    5. nap: I. 1., csütörtök.

    Egy viszonylag hosszú túrát tettünk a ropolyi kastélyhoz. 11 órakor indultunk, 17 órakor érkeztünk.


    6. nap: I. 2., péntek.
    12:00-19:00.
    Patca - Kaposvár - Dombóvár - Tamási.
    Táv: kb. 83 km.

    Egy erdősávban aludtam, közvetlenül az út mellett. Egyedül mentem haza, siettem, és semmit sem néztem meg. Derült ég volt, holnap szép képek várhatók, talán a simontornyai vár is belefér.

    Esti hőmérséklet benn: 4,6, kinn -3,7 fok.
    Éjjeli mélypont: benn -3,8 és kinn -8,3 fok.


    7. nap: I. 3., szombat.
    9:00-18:30
    Tamási - Simontornya - Soponya - Aba - Székesfehérvár.
    Táv: 84 km.
    Reggeli hőm.: kinn -5,6, benn -1,5 fok.

    Pincehelyen jó sokat fényképeztem.

    Simontornyán beszöktem a várba, amely ugyan zárva van január 5-éig, de a kastélyszálló vendégei számára, egy kis beruccanásra a kezelők kinyitották, így én is befértem. A bejáratnál az idegenvezető biciklije ott állt, de pénzt nem kértek tőlünk.

    Volt ott bent XV. századi kandalló, szuszék, a kéményben bagolycsalád. A Műemlékvédelmi Hivatal rendelete alapján korlátfa helyett köteles kapaszkodó volt a lépcsőházban. Sok érdekességről beszéltek, például a mostani tanácsteremben lévő nemesi portrék részleteiről - ezek szimbólumokkal teli harmadrendű alkotások az Apponyi család körül.

    A mostani lakótoronyban volt a kiállítás a Breznay festőcsalád műveiből. Ők sokan vannak, sokfelé élnek.

    Déltájban továbbindultam. Körvonalazódott a székesfehérvári vonat. Lassan araszoltam észak felé, meg-megállva fotózni. Szép, derült idő volt.

    Hatvanpusztán, ha jól emlékszem, volt egy szép templom, Soponyán pedig egy bezárt kastély és egy jeges csónakázó-, illetve most korcsolyázótó. Erre természetesen rámentem a biciklivel. Az ott irongáló gyerekek újságírónak véltek.

    Abán talajvízcsökkentő szivattyúzás létesítményeit láttam.
    Székesfehérváron sok tévelygés után találtam meg a vasutat fél hétkor, a vonatjegy 1350 Ft volt.