előző nap        a főlapra        következő nap

12. nap: VII. 18., péntek. 7:00-20:45
Felsőrevúca (Vyšná Revúca) - Nagy-Stureci-hágó (Sedlo Vel'ký Šturec) - Óhegy (Stare hory) - Hermánd (Harmanec) - Kis-Stureci-hágó (Sedlo Malý Šturec)
40,8 km.

Hatkor ébredtem, de ez nem volt elég, hogy az erdőgazdaság rönkös markolója ott ne érjen a sátor bontása közben. Ez volt életemben a második alkalom, hogy tetten értek. Miközben a markoló vadul zörömbölt a közelben, elelmélkedtem arról, hogy a vadkempingezésnek hányféle védelmi eszköze van: az idő és a hely megválasztása, a csöndben maradás és a különféle fedezékek. Megkérdeztem az erdőgazdaságosoktól: baj-e, hogy ott aludtam. A világ legtermészetesebb hangján nemmel feleltek. Felmarkoltak tíz-tizenkét fatörzset, eközben én összecsomagoltam és elindultam - lefelé. Mert bizony meghátráltam ezen a reggelen, nem folytattam a Nagy-Fátra megkezdett ostromát. Úgy láttam, ezen a dagonyás úton feltolni se tudnám a gépet ezerötszáz méterre, ahol a Négyméteres Medvék Kunyhója található. Mindenekelőtt megreggeliztem a patakparton, és közben térképemet nézegetve az eredetileg tervezett gerincmászás helyett egy közeli hágót céloztam meg, mert valamicske terepezésre mindenképpen vágytam. Ehhez röviden követnem kellett a Revúca-patak völgyét, majd murvaútra térve felkapaszkodni az 1010 méteres Nagy-Stureci-hágóba.

Egy lendületből bemutatott eltévedés után visszafordultam a völgyben futó, s csakhamar véget érő aszfaltcsíkról, és immár helyesen a Felsőrevúca központjából délnek tartó, jelzetlen murvaútra fordultam rá. Közben megzsíroztam a hátsó csapágyat, de a nyikorgás ettől nem csitult. Kapaszkodás közben egy küllőm eltört: a felnim olyan volt már, mint egy telilődözött céltábla. Óvatosságból inkább toltam a nyeregig, és csak néha szálltam fel. Egy cseh autó jött hátulról - ide szabad bejönni azzal is. A kapaszkodás nem volt valami kiadós (mintegy háromszáz méter), ezért odafenn csak édességet faltam, és máris zúztam lefelé. Láttam, amint egy erdészeti munkás ember rönköket hajigál kifelé az erdőből. Nemsokára leértem a Donovaly hágójából érkező országútra, s innentől már kényelmes lejtőn haladhattam. Erős volt a forgalom, az útpadka szűkös és göröngyös. Egy helyen egy óriási, hármas betongyűrű őrizte a szlovák nemzeti felkelés emlékét. Itt működött a Tiso kormánya és a németek ellen harcoló szlovák partizánok két egysége, és innen terjesztették Mor ho! című földalatti újságjukat, amely a mozgalom melletti agitáción túlmenően jobbára a front mozgásáról közölt híreket. A "Mor ho!" egyébként azt jelenti: Öld!, és egy XIX. században keletkezett, igen hosszú költemény címével azonos, melyben az "ősszlovákoknak" a "rómaiak" elleni hősies "honvédő harca" íratik le, értelemszerűen a modern kori történelem felől nézve, romantikus kiszínezésekkel.

Az engem ébresztő markolónak köszönhetően mostanra már eléggé álmos lettem, ezért Óhegy előtt fél-háromnegyed órára ledőltem. Egyszersmind eldöntöttem, hogy nem Besztercebánya és Zólyom felé térek haza, hanem beiktatom a már régóta vágyott hermándi barlangot, és elég lesz utána, Körmöcbányán élelmet vennem. Jobbra fordultam hát, és kaptatni kezdtem a Körmöci-hegység és a Nagy-Fátra határát jelentő Kis-Stureci-hágó felé. Nemsokára megérkeztem Hermándra, ahol a szlovák turistairodalom élvonalába tartozó térképeket kiadó VKÚ (Vojenský Kartografický Ústav - Katonai Térképészeti Intézet) központja található.

A barlang alatti parkolóban leláncoltam bicajomat, és felkapaszkodtam a hosszabb szerpentinen elérhető barlangszájhoz. Sajnos az esedékes turnusról tíz perccel lemaradtam - egy holland csoporttal együtt. Velük együtt jutottam be a vezetett túrára, aminek jól megkérték az árát: a belépő 170 korona volt, a fotójegy 200. A hollandok kaptak egy angol ismertetőt, s ennek örömére végigszájalták a túrát. Egy szlovák társaság pedig (amerikai vendégükkel együtt) ízetlenül poénkodva, trécselve trappolt végig a barlangon. Körülbelül húszan lehettünk összesen. A fiatal hölgy nagyon színvonalas vezetést nyújtott, de az állandó dumálás miatt néha nem hallottam a részleteket. A barlangi cseppkőképződmények közt akadt kinyújtott nyelv, Lenin-fej, pénzekkel teledobált váza, Jánosík a hársfa alatt, és így tovább.

Elég későn, negyed hatra értünk ki a barlangból. Leballagtam az országúthoz, megvacsoráztam a parkolóban, és betértem a mocskos nyilvános vécébe, amelyet lehúzni sem lehetett. Induláskor éreztem, hogy valami súrlódik a kerekeim körül. Néhány küllő alaposan meglazult, nyilván a felniből mozdultak vagy szakadtak ki. Bebizonyosodott, hogy elértem gépem teherbírásának a határát: a lengyel könyvekkel együtt már túl nehéz voltam neki. De az is lehet, hogy fűzéskor túlhúztam a küllőket. Csak érjek haza időben! Új felnit venni nem érdemes, inkább megberhelem valahogy, és majd otthon kicserélem. Minél kevesebb emelkedő, minél több folyóvölgy kellene hazafelé - gondoltam.

Az országúton fölkaptattam a Kis-Stureci-hágóhoz, 890 méterre. Ott néhány motoros pihent, öltözködött - jól megbámultak. Szép felhős, de napsütéses időben volt részem. Nekem sem ártott volna átöltöznöm, mert a második pólóm is a végét járta. A hátsó kerekem iszonyatosan imbolygott, mire felértem a nyeregbe. A közeli mobil- vagy rádiótornyot egy kamera figyelte. A nyeregből kiágazó, murvás piros jelzésen elértem egy kunyhót, amit szerencsés véletlennek tekintettem, mert én csak egy alkalmas hegytetőt kerestem könnyű feljárással. Háromnegyed kilencre járt. A kunyhónál tésztát főztem, és egy kis zuhanyzást csaptam. Holnap reggel belsőt is cserélnem kell. Feljött a telehold, negyed 11-kor aludtam el.