előző nap a főlapra következő nap

9. nap: VII. 15., kedd. 7:00 - 2:00
Krakkó - Lubień.
105 km.

Ólomszürke égre keltem. Kitett táborhelyem miatt nem maradhattam a helyszínen, ezért gyorsan kikászálódtam a gazos törmelékhalmok közül. Az eső éppen két órája állt el, az égen egy keskeny kék sáv adott némi reményt a derültebb időre. Két veszteglő kamionos beszélgetett az autóúton; felém néztek, de vagy nem láttak, vagy nem érdekeltem őket. A reggeli készülődés folyamán kissé sáros lettem, ezért most is megmosdottam a kulacsomból. Mikor a város felé indultam, ráébredtem, hogy miért volt annyira ismerős számomra ez az út a közepén lévő rettenetes, torlódásos útszűkülettel, semmibe vesző kerékpárútjaival, szűk padkájával. Este kínomban ugyanazon az osztottpályás főúton jöttem ki aludni, amin Wieliczka felől bejöttem volt! De ha már erre jártam, benéztem a Bonarka nevű mészkőrezervátumba, amelyben kis tanösvény mutatta be a juramészkőben és a kréta korbeli márgában kialakult pusztuló magaspartok és kőzetréteg-letörések tanújeleit. Ezek a XIX. századi mészkőkitermeléskor kerültek felszínre. A képeken látható látványos árokrendszer alkalmasint a bányászat során keletkezett, nem földtörténeti távlatban.

Kifelé jövet egy lánycsapatot találtam a buszmegállóban. Vihogtak egy sort rajtam - nyilván azt hitték, vécézni mentem be. Kicsivel ezután megeredt az eső. Bemásztam reggelizni egy facsoport alá, ahol két csiga versenyzett a betonlapon a szemem láttára. Mire befejeztem, és az eső elálltát vártam, a csigák elhúzták a csíkot.

Aztán mégis elindultam, mert messze idegenben még az esős idő is drága. Azonnal a Wawelhez siettem, és mire odaértem, egészen tűrhető idő lett. Kerékpáromat odakötöttem a híres macskaköves rézsű korlátjához. Végigjártam három kiállítást: a királyi magánlakosztályokat, az állami reprezentációs szobákat, illetve a fegyver- és kincstárt. A beltérben tilos volt fényképezni; alig tudtam egyetlen fotót csenni, amely Sobieski III. János király kardját mutatja, és az üvegvitrin tükrében jól látszom én magam is. Ekkorra már örvendetes módon kisütött a Nap. Biciklim hűségesen megvárt, senki nem bántotta. Ráadásként megtekintettem a sárkány vermét is.

Az időjárás nagyot fordult, immár hétágra sütött a Nap. Ennek köszönhetően a tömeg is óriásira duzzadt, és előkerültek a különböző mutatványosok, tűznyelők, bohócok. Egyikük egy sípot fújogatott, és többek között engem is leintett. Azt mutatta: Hol a sapkád? Hoppá, valahogyan eltűnt a kormányról! Mutattam, hogy nincs. Erre előhúzta a zsebéből. A fejét rázta, majd elővett egy nádbunkót, mintha meg akarna fenyíteni figyelmetlenségemért. Válaszul meglóbáltam a lánclakatomat. Erre a nála lévő lufikígyóból font nekem egy sipkát, és a fejembe nyomta. Így szórakoztatta a gyerekeket, akiknek a szülei fizettek azért, amit produkált. Én meg továbbmentem más látnivalók irányában.

Végigjártam a Posztócsarnokot, amelyben neve ellenére ma már jobbára borostyánékszereket és más dísztárgyakat árulnak. Ezután a két, tegnap fölfedezett antikváriumba mentem be, és sok pénzt elköltöttem. Tíz éve, a babitsos buszos kiránduláson botorul a külvárosokban keresgéltem antikváriumot, holott itt lettek volna az orrom előtt. Az elsőt a Piarista utcában találtam meg. A tulajdonossal nehéz csomagokról, nyelvtanulásról és hasonlókról beszélgettem. Innen átirányítottak a másik helyre - az utca nevét nem jegyeztem meg. Egy fiatal hölgy volt a boltos - a nyelvkönyvek közé tett magyar nyelvű történelmi mű apropóján szóba elegyedtünk. Leginkább angolul boldogultam mindkét helyen, de próbálkoztam oroszul és szlovák-lengyelül is, amennyire tudtam. A hölgy kiválasztott nekem két modernebb, de egyszerűbb nyelvű irodalmi művet, a többit én mazsoláztam ki, többek között Sienkiewicz Özönvíz című regényének három kötetét.

Körülbelül öt órakor végeztem a könyvek böngészésével. Benéztem egy netkávézóba (a barbakán mellett üzemelt, a magyaroknak kedvezményt adtak), és sajnálattal kellett látnom, hogy levelem nem jött, pedig nagyon vártam volna egyet Piotrtól. Helyette néhány fórumos bejegyzést írtam. Aztán a cím és a netes térkép alapján egy pár utcás térképvázlatot készítettem, hogy valamiképpen célba érjek. A hosszú távú odajutást azonban nagyon hanyagul jegyeztem föl: annyit tudtam, hogy a Kurdwanów nevű külvárosban található, és elfelejtettem, hogy ezt az országtérképem Krakkó-melléklete nem tartalmazza. A guglitérképről nem írtam át, mely utakon jutok el az A4-es főútig, ezért azt feltételeztem, hogy ugyanarra kell kimennem a városból, ameről bejöttem. Ez súlyos hiba volt, és legalább másfél órát vesztettem miatta. Még valami vasút mellé is elbóklásztam.

Ezzel járt a vakmerőségem és hanyagságom: nem vittem papírból való várostérképet, hanem több különböző korú forrást próbáltam egyesíteni, melyek egyike sem volt elég részletes. Aztán meguntam a keresést, és a 7-es úton kiléptem Zakopane felé. Ekkor egy angyal érkezett hozzám a jó hírrel, mert egy helyen keresztbe vágott az A4-es út (az igazi), amely egy kétszer három sávos autópályának bizonyult, másfél méteres leállósávval. Rátértem, és keletre tartottam rajta. Persze némiképp szégyelltem is magam, mert Lengyelországban sem szabad autópályán biciklizni. De nem volt mit tennem, mert más támpontom nem volt Piotrhoz, aki felől azt a reményt tápláltam, hogy bejelentkezés nélkül is otthon találom.

De ugyan hol ágaznak ki bármiféle utcák egy autópályából balra, ahogy az internetes térkép mondta? Egy idő után meguntam a meddő és tilalmas gurulást a bizonytalanba, és egy keresztbe menő felüljárón balra-hátra kiléptem. Kisvártatva, egy csicsás feszület után megjelent a térképvázlatomon is szereplő néhány utca. Az áldóját! Véletlenül éppen belebotlottam Piotr lakónegyedébe! Megkerestem az általa megnevezett utcát, házszámot és lakást, de nagy meglepetésemre egy női hang jelentkezett a kaputelefonban, aki nem tudott semmiféle Piotrról. A fáradtságtól már nem láttam, és a szomszéd gombot nyomtam meg. Piotrnál viszont nem volt senki otthon. Eléggé elszontyolodtam, mert már kilenc óra volt, kezdtem fáradni, és úgy éreztem, egész fel-alá lődörgésem fölösleges volt. Felültem lovamra, és belenyugodtam abba, hogy ma megint vadon alszom.

A 7-es úton, amely hol osztott pályás út volt széles padkával, hol pedig kétszer egysávossá szűkült, és a zajvédő fala is meg-megszakadt, igyekeztem hálóhelyet találni. Sajnos mindenhol házak alkalmatlankodtak, vagy túl meredek volt a földpart. Amikor egy tűrhető helyre kiálltam, szinte azonnal lépteket hallottam magam mögött. A csudába, kereshetek másik helyet! Aztán Stróża környékén újra találtam egy mellékutat jobbra, amely egy folyócska mentén kanyargott fölfelé. Ennek égeres-füzes partja eleve vizenyős volt, ráadásul a meg-megeredő esőben biztosan csak a vizes fűre tudtam volna letenni a sátrat. Visszatértem hát az S7-es útra, és tovább keresgéltem. Másodszorra már sikerrel jártam: Lubień előtt a 968-as úton balra tértem Mszana Dolna felé. Az épületek mögött jobb felől megnyílt egy erdő, benne zöld jelzés futott egy patak mellett. Annak egy régi gátja fölött sátrat vertem, és negyed háromkor nyugovóra tértem.