előző nap

a főlapra

következő nap

3. nap: VII. 9., szerda.
Király-hegy (Králova hol'a) – Királyhegyalja (Šumiac) – Vereskő (Červená Skala) – Garamfő (Telgárt) – Pusztamező (Pusté Pole) – Sztracena (Stratená) – Dobsinahuta (Dobšinská Maša) – Iglófehérvíz (Biele Vody).
62,7 km.

Nagy melegre ébredtem. A nap átsütött a sátorponyván, és megvakarta a tarkómat. Megírtam a tegnapiakra való emlékeztetőt, majd heverésztem egy kicsit, hiszen ez egyszer majdnem legálisan aludtam a vadonban. Mire lebontottam a sátrat, éppen feljött az úton egy hátralógó potrohú, rabszállítóra emlékeztető kék munkásbusz, és kiszállt belőle néhány turista. Megvártam, amíg elmennek, aztán kiléptem a megtisztított térségre, ahol egy öregember meg egy nő álmosan bámult rám az utastérből. Felcihelődtem, és a sima aszfalton lassan, öregesen fölmásztam a Király-hegyre.

A jelen lapok éppen alkalmasak arra, hogy közzétegyem mérési eredményeimet az erdészeti utat illetően. Sajnos a mérő az úthosszak megállapításakor (vagyis lefelé haladtomban) mintegy ötszáz méteren át kihagyott; ezt becsléssel igyekeztem kiküszöbölni. A fölfelé mért első menetidőből az öt percre becsült állásidőt kivontam.

Királyhegyalja 930 m	Predné-nyereg 1451 m		Király-hegy 1946 m
1930	2120	810	935
Δh1 = 521 m tgα: 9,67 %		Δh2 = 495 m tgβ: 9,93 %
t1 = 6300 s v1 = 3,09 km/h P1 = 133 W		t2 = 4500 s v2 = 4,01 km/h P2 = 177 W
(m = 165 kg, g = 9,75 m/s2

A fenti teljesítményértékek csak a gravitációt legyőző erőt jellemzik, míg a valódi erőkifejtésbe a menetellenállás is beleszól. Ha feltételezzük, hogy a tényleges izomteljesítmény a két esetben egyenlő volt, akkor az az eredmény adódik, hogy a murván 44 watt elveszett az aszfalthoz képest. Ez körülbelül a teljesítmény negyede, ami a sebességértékek viszonyában is megmutatkozik.

Odafenn készítettem pár fényképet – éppen idejében, mert már kezdett beborulni, és a köd lassan elöntötte a hegytetőt. Az adótorony magasságát árnyékmódszerrel 437,5 tyúklépésnyinek mértem, ami kb. 130 méter lehet a valóságban, bár a módszer hibája legalább 10% az árnyék megfigyelésének és a tyúklépésben botorkálásnak a bizonytalansága miatt. A mentősházból senki nem jött ki, de szemlátomást volt benn élet. Nem sokáig maradtam a csúcson, mert már nagyon éhes voltam. Lefelé még igyekeztem utolérni a Magas-Tátra távolban meredező gránitszirtjeit a tömörödő felhőrétegek alatt, aztán egy csinos kis forrásból vizet vételeztem és begurultam a hálószobámmal szemközt álló faház eresze alá valamit főzni. Gyors és jéghideg zápor zúdult a tájra, de szerencsére csak a kezemet kellett megmelengetnem a tűznél. Bedobtam a sűrű, szalonnás-kolbászos tésztalevest, aztán tovább ereszkedtem a falu felé, ahol az éghajlat ismét elviselhetőnek ígérkezett.

Az út mentén már nagyban folyt a döntött fa kitermelése. Lóval és traktorral vonszolták ki a fenyőtörzseket a többé-kevésbé sűrű erdőből, aztán céklavörösre festették a bütüjüket – mint az egyik munkás felvilágosított, a szú kártétele ellen. Ez a favágó ukránnak nézett engem, amit kétségkívül haladásnak értékelhetek.

Nagyjából egy óra lehetett, mire ismét aszfaltot értek a kerekeim. Ahogy lehetett, megnyomtam a pedált Vereskő, majd Garamfő felé. Ez utóbbi városka szlovák neve (Telgárt) a német Tiergarten szóból származik, noha egy időben Švermovónak hívták egy szlovák nemzeti felkelő tiszteletére. Az utak mentén cigány fiatalok álldogáltak, kezükben a frissen szedett feketeribizli és rókagomba.

Egy keresztbeálló vasúti hídnál és alagútnál balra mászva az úttal párhuzamos viaduktot pillantottam meg, és nem tudtam mire vélni. Csak hazaérve tudtam meg, hogy az itt futó, a harmincas években kiépített vasútvonal egyedi megoldással, a föld alatti spirális emelkedővel küzd le egy nagyobb szintkülönbséget egészen közel a városhoz. Szerencsére ez az "egyediség" nem szó szerint értendő, mert a tavaly ősszel látott és lefotózott hermándi hurok ugyanilyen megoldást alkalmaz.

Az út lassan emelkedett, a Garam ide-oda kanyarodott, mindenféle füzes és égeres berkeket kerülgetve. Vasúti hidak és átereszek jelezték az általa járt útnak és a közeli Besznyik-hágónak a fontosságát. Az egyik átereszen a folyó fele elvált az úttól, ahogy az erdő mélyéről érkezett. Aztán elértem a Garam forrását egy birkák járta, tágas, kaszált rét mellékén. Turistapihenő, jéghideg forrás, ismertetőtábla. Eszerint a folyó 934 méteren ered, és 279 kilométert tesz meg, mire Párkány közelében a Dunába ömlik. Vízgyűjtőterülete mintegy hetedfélezer négyzetkilométer. Ahogy a barnára festett rönkök alatt elcsorgott, fehér vízi meztelencsigákat hengergetve, még ő sem sejtette, mivé növekszik majd.

Megebédeltem, majd búcsút intettem neki és néhány arra járó, autóval kiránduló családnak. Egy traktoros gazda guruló rekeszben húzta maga után a lovát. A távolban egy kaszáló legény hizlalta a boglyákat, miközben biciklije a rét szélén harapdálta a füvet. A táj gyönyörű és tiszta volt, az ég derűsen nevetett vissza rám, ahogy végre fölértem a 994 méteres hágóba. Neve (besnik) valami őrjöngő vagy ördögtől megszállt embert jelenthet, ha nem tévedek.

Innen diadalmenet volt az utam szinte egészen a szállásig. Először a Gölnic (Hnilec) folyó völgyébe gurultam, már a Szlovák Paradicsom területére lépve. Régi kőbánya, az útkaparó egykori kellékesbódéja, majd sóderdomb álldogált a Poprádról jövő út becsatlakozásánál. Süvítettem lefelé. Elmaradt mögöttem az Éleskő (Ostrá Skala) – 970 méteres magasságával ezen a vidéken csak a folyó völgyéből kikandikáló, bozontos üstökű merész púpocska.

"Eperjes megye, poprádi járás" – hirdette a tábla, ahogy egy percre megálltam fejet mosni az útpadka fölé függesztett vascsőnél. A dobsinai jegesbarlangnál néhány turistabusz, embertömeg, vendéglátás felsőfokon. Innen a Sztracenai-szurdokba ereszkedtem le, végre nappal is megcsodálva azokat a merész sziklafalakat, amelyeket a tavaly nyári túrán az éj sötétje miatt csak sejthettem. Húsz percre tiszteletét tette nálam egy röpke zápor, de csak behúzódtam előle egy fa alá, és elrágtam némi kerek piskótát. A falu előtt, az akkor csak egészében lefotózott sziklakúp derekán elmosódott magyar nyelvű táblát vettem észre, de csak valami "herczeg"-et tudtam elolvasni belőle. Itt alighanem a régi időkben is inkább csak az urak, hivatalnokok és gazdatisztek tudtak magyarul, mert a táblák odabenn is "szoba szabad"-ot, "elszálásolás"-t (sic!) hirdettek a szlovák és német feliratok alatt.

Napnyugta előtt még egy gyönyörű zugocskába kukkanthattam be. A Gölnic itt már lassul kicsinyég, érezve a palcmanhutai víztároló duzzasztó hatását. Nyugodt, sötét tükrét horgászok zsinórja szeldeli, mellette a piros jelzés fut bal oldalt, farkasszemet nézve a túlfelől ágaskodó Skala (azaz Szikla) nevű hegy meredélyével. Egy üdülőtelepnél véget ér az aszfalt: itt talán térdig belegázolnak néha a vízbe, de inkább csak nézni szokták, mert ilyenkor is nagyon hideg. Az egykori sztracenai fűrészmalomnak valószínűleg a gátján mehettem át, azzal letámasztottam a bicajt, hogy az utolsó háromszáz métert nélküle tegyem meg a csúszós fűben, keresve a minél kedvezőbb fényképezési szögeket. Mert odalenn varázslatos fényjátékkal búcsúzott a hegyek mögé bukó Nap a lassan tóvá szélesülő Gölnictől. A sínek egy alkalmasan épített vashídon keresztül követték a meder hajlását, aztán eltűntek a szemem elől. Minden porcikámat tele akartam szívni ennek a vidéknek romlatlan, harsogó derűjével, mert holnapra sok városnézést és országutat terveztem.

Nem kívántam e szép napot fölösleges tolással nehezíteni, ezért visszatértem az országútra, rövid mászással elértem a Pod čižmou (Csizmaalja) nevű nyerget, s onnan a zöld murvaúton, erős fékezéssel gurultam le ugyanannak a tónak a túlpartjára. A dobsinahutai temető felől kitűnően látszik az a töltés, mellyel a vasutat átsegítették a duzzasztott vízen, hogy aztán nyugalmasabb terepen folytassa útját Rozsnyónak. A palcmanhutai üdülőtelep parkolójában összefutottam egy somorjai magyar családdal: túracélokról és módszerekről beszélgettünk. Egyikük a Donauradwegről kérdezett, ahol történetesen soha nem jártam, és valószínűleg még sokáig nem is fogok. Viszont megtudtam tőle, hogy ősztől már kötelező lesz Szlovákiában a sisak. Biciklizni persze csak a kijelölt erdei utakon szabad, és pár embert meg is büntettek az ellenkezőjéért. Az itteni közéletben nagy port vert fel az az egyszemélyes tüntetés, amikor Dzurinda miniszterelnök bukósisakban betekert az erdőbe, és az összes tévétársaság riportere kandin leste, hogy a természetőrök lerugdossák-e a kerékpárjáról. Persze hiába csorgatták a nyálukat, mert a mentelmi jog az ilyen esetekre is kiterjed.

Alkonyba hajlott ez a gyönyörű nap, aranyfénybe vonva a túloldali Imrikfalva (Dedinky) házait, nemkülönben a völgyet elrekesztő hatalmas gátat. A fürdési tilalom az áthúzott piktogramok alatt nem volt éppen határozott: "Fürdés, csónakázás csak saját felelősségre!" De nem csobbantam bele, és nem is mentem be a faluba, mert sokalltam az utána várható mászást, hanem betonon kerültem meg a Hájik (erdőcske) nevű látványos hegyet, és így értem el a mai nap utolsó települését, Iglófehérvízt (Biele Vody).

Leginkább garázsok és szállodák találhatók itt, de ha jól emlékszem, a falucskának iskolája is van. A felső végén rátértem a piros biciklijelzésre, és azon toltam rendületlenül kelet felé. Kitáblázott víznyelők és felállításra váró távvezeték-oszlopok kerültek mögém, ahogy végre közelgett az oly régóta várt sötétség. A Chotárna dolka (Határ-völgy) nevű beugróban balra tértem a kék gyalogjelzésen, és szép nagy köveken, lapurengeteget mellőzve töltöttem ki a teljes védettségig hátralévő háromnegyed órát. ("Határ" szavunk az etimológiai szótár szerint átkerült több szomszédos nép nyelvébe is, amit látatlanban valószínűsítettem már annak alapján is, hogy a szlovákok a mi "a" hangunkat "o"-nak érzik és így adják vissza.)

Talán az alvás volt az, amit nem értékeltem száz százalékosra ezen a napon. Miután a sárgán jobbra fordultam (elővigyázatosságból kilépve a nemzeti park területéről), és magabiztosan lépdeltem a megszelídült emelkedőn, hirtelen karvastagságú, világos korlátféle ötlött szemem elé. Hej, a teringettét, mit keres itt ez a hitvány emberi kéznyom? De szerencsére nem tanyát kerített, hanem csöppnyi vadföldet, ahová tudniillik a vaddisznókat várják kukoricalakomára, hogy aztán lesből lelődözzék őket. A minimális eszközökből összerótt magasles (tulajdonképp csak magasülés) rögtön jobb kéz felől köszönt rám. (A kép ennek egy párjáról készült másnap reggel.)

És hogy miért nem volt tökéletes alkotás a mai alvásom? Bizony, bekényszerültem egy fenyvesbe. Ez az erdőfajta egyszerűen nem arra lett teremtve, hogy az ember benne aludjon. Először is: nem takar rendesen. Sem az én olvasófényemet, sem az engem keresők lámpáit nem akadályozza, így roppantul tehetetlen barátja a vadkempingezőnek. Ezzel függ össze az is, hogy a legtöbb fenyves még Szlovákiában is telepítvény, és ennek a sorai, lám, oly egyenesek voltak, mint megannyi masírozó ezredéi a díszszemlén. Aztán meg a fenyves nem engedi át egykönnyen a biciklistát: a kivágott fák lassan korhadó törzsei sokáig a terepen lábatlankodnak, szurkálva az ember lába szárát és megakasztva pedálját. Az erdészek valami törzsi dactól indíttatva mindig egész sorokat szoktak kivágni ritkítás örvivel, így aztán folytonos, átjárhatatlan sávok alakulnak ki a terepen. Az már csak végvonaglása egy ilyen kínos, hármasnál jobbra nem értékelhető sátrazásnak, amikor a tűleveles ágak minden cövek földbe nyomása után a vállamba böknek. Mindenesetre elgyalogoltam a Hýl' nevű hegy egy 1088 méteres kiemelkedéséig, és az undok magas fenyvesben fölvertem a sátrat. A fölfedeztetés elleni öt fő védőmódozat (magasság, távolság, takarás, sáncolás, rövid alvás) közül az utolsó ezúttal méltatlanul nagy szerepet kapott.