2. nap: VII. 8., kedd.
Losoncnagyfalu (Vel'ká Ves) – Kálnó (Kalinovo) – Poltár – Rimakokova (Kokava nad Rimavicou) – Klenóc (Klenovec) – Nyustya (Hnúšt'a) – Tiszolc (Tisovec) – Murány (Muráň) – Vereskő (Červená Skala) – Királyhegyalja (Šumiac).
98,7 km.
Egy futó éjszakai zápor után friss, tiszta kék ég fogadott, ahogy kidugtam fejemet a sátorból. Sehol senki, csak a távolban ugattak valamiféle kutyák. Reggeli után előbújtam az erdőből, és visszatértem az országútra. Takaros szántók közepette mélyzöld vízfakadás üdvözölt, majd egy tábla, mely szerint az Ipoly menti kerékpárúton haladok. A folyó Ipolytarnócnál éri el a határt, itt pedig még sárszínű, sebes patakként rohant Vepor-hegységbeli forrásától dél felé. Utamat Kálnónál érte el, és Poltáron szakadt el tőlem. A régi, ma már nem használt kőhídnál megálltam pihegni és belebámultam az ívek alatt átszakadó víztömegbe. A továbbiakra nézve nagyban számítottam a természetes vízfolyásokra, ami a mosakodást illeti, de itt csak lefotóztam a hidat, jómagam pedig lemaradtam a képről, noha egy arra járó öregember felajánlotta, hogy megnyomja a gombot. A város előtti emelkedő egy pompás látványt nyújtó luxusstrandra engedett rálátnom, de a vendégek még nemigen nyüzsögtek odabenn.
A várost csak futólag néztem meg, azaz készítettem pár képet a főtéren, melynek dísze egy moziként használt betonkocka, és egy kettős hasáb, amely a világháborús áldozatok emlékét őrzi. A nevek mintegy harmada volt magyar, de ezeket is szlovákosítva írták: "Vitéz Ján, Varga Pavol." Bevásárlás után tovább törtem előre a Poltárica iparosodott völgyében: kémények és hegyi kaszálók mardtak el mellettem. Csehberek (České Brezovo) neve egy ronccsá hajtogatott biciklitámasztó tetejéről köszönt vissza rám, majd egy derekas hágóban végződött az emelkedő.
Ahogy a túloldalon diadalmasan gurultam Rimakokova (Kokava nad Rimavicou) felé, észrevettem, hogy a kanyarokban a teher fáziskéséssel leng ki, tehát puhul a hátsó. Az erős szélben és nagy zajban a lyukat nem találtam a szokásos szájjal tapogatós módszerrel, ezért egyelőre nem ragasztottam meg, csak utánafújtam, remélve, hogy csak a szelep lazult ki. A Rimóca völgyében meghúzódó, vasúttal is rendelkező Kokova nem éppen látványos város, ezért legközelebb csak a túlfelén kezdődő újabb emelkedőn nyúltam a fényképezőhöz, mikor egy festői benyomást keltő kordé tűnt fel előttem. Ahogy megállt egy portánál némi szomszédolásra, megelőztem, majd bő félóra múlva kilógattam a nyelvemet az 531 méteres Chorepa-nyeregből Klenóc fölé. Egy emlékmű hirdette, hogy 1944. október 23-án itt esett el a németekkel vívott küzdelemben Ján Beňo és Pavel Zvara. Megcsodáltam a víztárolóra és a szemközti hegyekre nyíló szép kilátást, befaltam némi édességet, azzal rögtön el is suhant mellettem az iménti szekér. Az egyik földúton haladt tovább, alkalmasint valami közeli tanya irányában.
|
|
|
Innen már könnyű út ígérkezett számomra: legurultam Klenócra (Klenovec), melynek felső végén egy kis gyepes térségen háborús emléktank álldogált. A Szlovák Nemzeti Felkelés ilyesfajta emlékművei elég gyakoriak a hegyvidékeken, ahol a németek a magaslatokon sáncolták el magukat, és olykor teljesen bekerítve is az utolsó töltényig védekeztek. Más kérdés, hogy magát a felkelést a német hadsereg már az összeomlás küszöbén, 1944 októberéig lényegében teljesen felszámolta.
A nagyközség után rövid lankán gurulhattam egy újabb folyócska völgyében, amely lehetőséget adott a kicsiny szúrt lyuk megkeresésére. Mivel a küllőoldalon volt a lyuk, nem is tudtam megszüntetni az okát. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy túl vékony a belső, és az éles belsővédő szalag intézte el. Ugyanitt meg is fürödtem a sípcsontig érő jéghideg vízben. Mesebeli tájkép alkotott hátteret műveleteimhez: méregzöld kaszáló, a helyi szokás szerint karóra halmozott szénaboglyákkal, mögöttük az iménti hegyek álltak őrt.
Én pedig nagy örömmel pillantottam meg az aprócikk-, varrógép- és bicikliboltot (*) Nyustyán (Hnúšt'a), és azonnal vettem is két vastag belsőt. Az nem ejtett kétségbe, hogy csak bicikliszelepest kaptam, mert úgy véltem, a kis adapterrel bármikor felfújom azt is. Ebben a reményemben több száz kilométerrel később keserűen csalódnom kellett.
(*) Ez a termékpárosítás még a Monarchia idejére megy vissza, és eredete valószínűleg Németországban keresendő. Utólag összeállítottam egy érdekes forrásválogatást e témában:
https://player.hu/auto-motor-2/opel-varrogep-kerekpar-auto
"Az 1880-as években az ipari fejlődés új üzleti lehetőségeket kínált. Adam Opel egy párizsi útján, 1884-ben figyelt fel a nagykerekű velocipédekre, amelyekből akkoriban már sokat lehetett látni a francia főváros utcáin. Vásárolt is magának egyet, és 1886-ban sorozatgyártásba vitte. Az 1887 őszén kiadott, gazdagon illusztrált árlistával hivatalosan is kezdetét vette a márka fejlődésének fontos új korszaka.
Akárcsak korábban a varrógépeknél, az Opel a kerékpárgyártásban is gyorsan elsajátította és gyártásba is vette a legmodernebb technológiákat. 1888-ban a velocipédeket az üzem sorain leváltották a modern, kiskerekű kerékpárok, 1890-re már több mint kétezer kétkerekűt értékesített a márka. Az Opel házaspár öt fiúgyermeke több mint 550, komoly reklámértékkel bíró versenygyőzelemmel öregbítette a családi cég kerékpárjainak hírnevét.
1920-ra az Opel a világ legnagyobb kerékpárgyártójává nőtt, immár 15 ezer kereskedő árulta a rüsselsheimi bringákat. A futószalagos gyártás 1923-as bevezetése után az üzemben átlagosan hét másodpercenként készült el egy-egy bicikli.
"
http://www.cshve.hu/?q=node/181
"De mindjárt, az első pillanattól kezdve a kerékpár katonai eszköz is volt! A XIX. század második felében már katonai egységeket szereltek fel kerékpárral, így gyorsabban haladtak, mint a gyalogság, s nem került annyiba, mint a lovasság.
Ez a kerékpár a Strobel katonai kerékpárja. A Strobel egy varrógépgyár volt, ma is létezik, ipari varrógépeket gyárt Németországban. Ő csinálta ezt a kerékpárt, melynek kicsit furcsa a kialakítása, szerkezete, de mindenesetre lehet látni, hogy katonai jellegű."
https://nyolcezer.hu/cikk/generaciok/2018/10/09/varrogep
"Magyarországon Csonka János kezdeményezésére 1893-ban alapította meg Lázár Pál az Első Magyar Varrógép- és Kerékpárgyár Rt.-t, amely Adria márkanévvel gyártotta gépeit. Ez a vállalat azonban 1929-ben tönkrement."
https://welovebudapest.com/cikk/2020/7/2/budapest-ket-kereken-avagy-a-fovarosi-kerekparozas-tortenete
"A kisipari gyártás kezdődött el ekkoriban, illetve kezdtek elterjedni, és nemcsak Budapesten, hanem országszerte is a kerékpárkölcsönzők. Mind a műhelyek, mind a kölcsönzők a külvárosban voltak, mert jellemzően az ott élő emberek pattantak bicajra, hogy bejussanak a városba dolgozni, ügyeket intézni. A kisműhelyek még nem kimondottan kerékpárkészítők voltak egyébként, hanem mindenféle más eszközöket - például varrógépet - is gyártó kisvállalkozások."
http://schwinn-kispest.hupont.hu/2/csepel-kerekpar-tortenet
"A [csepeli] bicikligyár a hatvanas években összeolvadt a ruhaipari gépgyárral és a varrógépgyárral, s tulajdonképpen ebben a felállásban maradt meg a rendszerváltás hajnaláig, 1988-ig, amikor is az amerikai Schwinn vásárolta meg."
Most azonban duzzadó kebellel pedáloztam újra fölfelé a Rima völgyében, mert a boltoshölgyek megdicsérték nyelvtudásomat. Igazi iparvidék ez a völgy óriási kőbányákkal, s régebben az ózdi vasgyárnak is szállító vonat halad benne. Az innen Murányig terjedő szakaszt tavaly ősszel már megjártam, és régi ismerősként üdvözöltem a Tiszolc (Tisovec) fölötti vörös, lépcsős bányát. Mivel azonban erről felülnézeti képem is van akkorról, úgy döntöttem, inkább a Rima bal partján húzódó bányáról és látványos meddőhányójáról teszek be egy-egy fotót.
|
|
|
Szintén jó barátként köszönt rám a tiszolci savanyúvíz-forrás, melynek szlovák nevében (Tisovská št'avica) felismerhetjük a magyarba áthonosult "csevice" szót. Kiürítettem két kulacsot, leültem uzsonnázni, miközben egy autós rekeszszámra vételezte a két kifolyóból csorgó szénsavas forrásvizet. Ahogy végeztem, udvariasan befurakodtam elé, és két kiürített palackomba töltöttem magamnak is. Az udvariasság meggátolt abbam, hogy a másik két kulacsot is előszedjem, így azokban továbbra is a tőrincsi kútvíz poshadt, amely már frissen se volt valami finom, és akár ki is önthettem volna ezen a vízfakadásokban oly gazdag tájon. Mert most minden erőmre szükség volt a Murány utáni emelkedőn, amely álnok módon több ízben is úgy tett, mintha véget akarna érni, de még egy 1807-ből való emlékoszlopnál sem volt erre hajlandó, amelyet Koháry Ferenc gróf tiszteletére állítottak a Murány és a Garam völgye közti hegyi út kifaragtatásáért ("viarum per coles et vales Granens. et Muranyiens. conditori"). Az emlékmű tövében egy szemből jövő biciklista falatozott kényelmesen – mert már egy ideje lejtőn gurulhatott. A folytatódó lihegtetőn azzal szórakoztam, hogy megpróbáltam pulzusomat minél magasabbra tornászni, de nemigen ment 160 fölé. Aztán Murányhuta is mögém került, ahol hátzsákos turisták biccentettek felém barátságosan, balról kis csermely hozta hírét a Murányi-fennsíknak – és végre hat óra tájban megbillent alattam az út, és lejteni kezdett. A Javorinka-hágóban álltam, 942 méter magasan. Szomorúan méregettem a turistatérképen a Vereskőig (Červená Skala) elvesztegetendő szintet, de nem volt kibúvó, mert ez volt ez egyetlen szóbajöhető út a szállásul kiszemelt Király-hegyig (Král'ova hol'a).
|
|
|
A leáldozó nap fényében leszánkáztam hát Vereskőre, ahol nemcsak út, hanem vasút is halad, és csakhamar újra kapaszkodni kezdhettem Királyhegyalján át az Alacsony-Tátra e kiemelkedő keleti orma felé. Úgy terveztem, ott is alszom, de nem vettem számításba a csúcson felépített, állandóan nyitva tartó hegyimentő-állomást és tévétornyot.
|
|
|
A hordalékkúpra települt, szlovákul Šumiac nevet viselő falu előtt traktorok és vasvillás emberek teregették a szénát, hogy mikor fehér műanyagfóliába csomagolják, teljesen száraz legyen. A modern idők szele eszerint lassan kikezdi a régi karógerincű szénaboglyákat is, de a térkép szerint a nagyközség XV. században betelepített valach (már nem feltétlenül román, hanem általánosságban: legelőváltó gazdálkodást űző) lakói ma is ápolják hagyományaikat. Fényes Elek 1851-es geográfiai szótára "orosz falunak" nevezi, melynek "földe köves, hideg s inkább marha, juhtartásra alkalmatos. Van vashámora, derék erdeje, és savanyúvize." Nos, a két utóbbi telepítő tényező engem is felvillanyozott, mert közeledett az esteli nyugalom megszentelt órája, mely a kilométerekben kifejezett útszakaszoknál sokkal érzékletesebben tűnik fel a kerékpáros vándor hő szemei előtt.
Áthaladtam az elcsendesedett falun, remélve, hogy senki nem ered utánam. Az erdészet ugyanis az út kezdeténél kiírta: "Az erdő a harmónia és egészség szentélye. Mindnyájunknak szüksége van rá. Önnek is." Ebben a várakozásomban majdnem igazam is lett. Csak egy személyautó előzött meg a kerékpáros túraútvonallá kijelölt, de egyebekben tilalmas murvaúton, miközben lépésben erőlködtem fölfelé a szürkületben, párszor meg-megállva szemet mosni. De szemből először egy biciklista, majd egy kutyás nő került elém, és mivel nem tudtam sehová elbújni előlük, alighanem az egész faluban kikürtölték, hogy egy magyar fickó itt akar aludni a hegyen. Legalábbis a monoton és fárasztó tekerés ilyen gondolatokkal tömte teli a fejemet. A murvaút bizonyos szakaszai éppen a határát alkották annak a nehézségi kategóriának, amelytől már meg szoktam futamodni, és inkább leszállok. De a stopperként alkalmazott sebességmérő minden ilyesfajta kísértés alkalmával rámpirított, miközben időről időre túllépte a 4 km/h-s sebességhatárt, amely alatt mindig nullát mutat. Az erdő ritkulni kezdett, az út kitartóan kanyargott a hegyoldalban, és egy ilyen pontról rámvigyorogtak a hegytetőn álló óriási ház parázsló ablakai: "Itt ugyan nem alszol ingyen: látunk és el is kapunk."
A kétségbeesés határán hajtottam tovább, mikor egy nagy balkanyarban kinyílt a terep: balra valami faház, jobbra üres térség kínálkozott. A Predné-nyeregben voltam, amely a helyben is kifüggesztett tájékoztató szerint egyike az Alacsony-Tátra pár olyan helyszínének, ahol törvényesen lehet sátrat verni. Ráadásul ezen a ponton aszfaltossá vált az út. Én nem is mondattam magamnak kétszer: megszakítottam a mérést, és a letúrt parkolóféle mögött, hatalmas mohos kövek mellett le is döntöttem a bicajt. Úgy gondoltam, nem verek sátrat, mert kellemesen langyos idő volt, szúnyog nélkül – de fél tizenkettőkor gyenge zápor kényszerített fedél alá. Száz kilométer és pár emelkedő: ez volt a napi eredményem ezen a második "zöld" napon, és még egy ilyen előttem állt. A nagy hegy pedig másnapra maradt.
