(0., 1/2. és) 1. nap: VII. (5., 6. és) 7., (szombat, vasárnap és) hétfő.
(Budapest) – Őrbottyán – Galgamácsa – Acsa – Becske – Balassagyarmat – Tótgyarmat (Slovenské D'armoty) – Ipolykér (Kiarov) – Bussa (Bušince) – Losonc (Lučenec) – Losoncnagyfalu (Vel'ká Ves).
(25+)134,7 km.
Ezen a nyáron két hétnyi leállásom adódott, és az utolsó munkanap estéjén ki is bicikliztem a telekre. A város határában egy fiatal legény kért tanácsot tőlem, hogy miként juthatna el Balassagyarmatra autóstoppal. Őt útbaigazítottam a főút felé, de a késői órára való tekintettel nem sok reményt láttam rá, hogy még ma odaér. Őrbottyán főutcáján aztán három cigány suhanccal akadt dolgom a sötétben: "Menjünk haza biciklivel!" – morogta hangosan a hangadójuk – "egy villogós, mellényes geci biciklijével." Ahogy felfelé baktattak az emelkedőn, megálltam mellettük, és jól megnéztem őket. Húszévesek sem voltak, és hárman se bírtak volna velem. "Mit nézel?" – "Hát bántottalak én benneteket?" – "Te ne kérdezzél semmit, mert úgy szájbabaszlak, hogy összeesel, szétrúgom az álladat", és így tovább. De nem jöttek közelebb, csak haladtak tovább a járdán, a másik kettő meg nem is szólt. Nagyon vérszomjasan festhettem a póló nélkül hordott sárga mellényemben. Unott képpel felszálltam és elindultam, mire a hangerő megkettőződött, még ocsmányabb szitkok és fenyegetések szálltak utánam. Még visszakajabáltam a választ az utolsóra: "Ilyen messziről már te se tudnál belémrúgni, csak a szád jár." És csakugyan, szemlátomást az őrbottyáni tó felől váltottak ki a főútra, valami szórakozóhelyről hazafelé tartva. Nem tudom, ez az eset a szombat éjszakának tudható-e be vagy súlyosabb romlást kell-e mögötte sejteni, de ha fordított irányban történt volna meg, másnap talán már a híradó is bemondta volna. Az ilyen helyzetekben mindenféle komor gondolatok szoktak előfogni még engem is, mint hogy "valamelyik kis faluban már szopja az emlőt a gyilkosom," meg hasonlók.
Gépem az eddig elvégzett szolgálatai fejében új első csomagtartót és kosarat kapott, de egy-két javítanivaló még akadt rajta: leszerelni a pozíciós váltókat, megforrasztani a sebességmérő kábelét. (A kép az ezt követő szigetelést ábrázolja, mégpedig olvasztott műanyaggal; az óra időnkénti makrancoskodásai nem e forrasztás hibájából estek meg, hanem egyszerű beázás miatt.) Ezzel aztán el is telt a következő nap első fele. A nagy hőség és a készülő ebéd aztán el is vette a kedvemet az aznapi indulástól. Elmentünk fürdeni a veresegyházi tóra (este hét óra után a belépés ingyenes), majd összecsomagoltunk. Édesanyám egy régóta esedékes hajvágással és óriási adag útravalóval támogatta a túrámat. (A terhelt bicaj ötvenöt kilót nyomott, amibe bele kell érteni a biztonsági okból magammal vitt hét liter vizet is.) Gellérttel együtt elkísért egészen a őrbottyáni felső elágazáshoz, aztán nekivágtam a nagy útnak. Rengeteg térkép volt nálam, két lengyel szótár és egy Panoráma-útikönyv is. Összesen ötvenezer forintot váltottam át szlovák és lengyel pénzre, és volt nálam tartaléknak hatvan euró és tízezer forint is.
|
Szent-Györgyi Albert (Balassagyarmaton)
|
Szent Vendel (Ipolykér előtt)
|
A szokásos úton, Galgamácsa, Acsa és Becske érintésével haladtam szép lassan az országhatár felé. Ahogy egy fa hűsében ebédeltem, rámköszönt egy bicikliző család; hamarosan utolértem őket, és pár percig beszélgettünk. A gödi fiatalember valamikor maratonfutó volt, most meg hosszú biciklitúrákat tesz, pl. Gödről Keszthelyre vagy még messzebbre. Rokonlélekre akadtam benne. Most azonban rövidebb úton volt, mert vele tartott édesanyja meg néhány kisebb fiú is, talán az öccsei. – Balassagyarmaton kiléptem a kis országból, de nem Kékkő felé, mint korábban, hanem visszakanyarodva az Ipoly völgyébe egy erős dombháton át.
|
Emeltetett Isten dicsőségére, 1924.
|
|
|
Valószínűleg Kiskér után történt, hogy visszakapaszkodtam az Ipoly mellé egy közepes dombháton át. A nyeregben kifeküdtem egy kicsit napozni a tarlóra, mert a fülledt, meleg idő eléggé meggyötört. A folyóparton aztán egy összelövöldözött szlovák nyelvű tábla intette az arra járót az országhatár közelségére. Óriáskombájnok gázoltak lassan a búzában, míg én a part menedékében beleereszkedtem a csendesen áramló vízbe, és egy nagyot pancsoltam. Aztán továbbhaladtomban egy vörösre pácolt fa gyaloghíd került elém, amely egy régebbi, nagyobb híd pillérein épült. "Csak saját felelősségre", jelentette ki a kétnyelvű tábla. Ez a vidék az Ipoly völgye mikrorégióhoz tartozik (amint egy korábbi tábláról megtudtam). A hídon régebben kocsik is átjártak: Magyarország felől töltés húzódott a folyóig.
Jellemzően mezőgazdasági terület ez, ahogy már a csehszlovák államtól megszokhattuk a határ menti vidékek elszegényítésének menetrendjét. A kocsmákból magyar duruzsolás és nóta hangzott felém, ahogy Csaláron lefényképeztem egy gólyafészket, alatta egy fölöttébb látványos cserszömörce-bokorral. Öregek otthona vagy hasonló intézmény működik a faluhoz tartozó Ipolykürtpusztán, de régebben borgazdaság is volt itt, legalábbis erre utal az 1854-es évszámot viselő míves ajtó, fölötte szőlőfürt és pohár képével. (Még korábban, Petőpuszta közelében egy ravatalozó falán kehelyből kinövő kereszt tekintélyes ábrája állt, de ez egészen más jelentéssel bírt: azt mutatta, hogy itt a római katolikusok és a reformátusok egy temetőt használnak.)
Tágas, hullámos tájon végtelenbe vesző búza- és kukoricaföldek, néhány százéves kőkereszt, Bussán zöld lombkoszorúból sárga gyertyaként kiemelkedő templom, falumúzeum és Zsélyi Aladár-emlékszoba, majd a falu szélén igazi és művirágokkal tobzódva körbeültetett máriás feszület – ezek voltak a benyomásaim, ahogy az egyre jobban beboruló ég alatt észak felé pedáloztam. Elémkerült egy vágóhíd is, melyet a jelek szerint még használnak. Rárósmúlyadon pedig közel jutottam ahhoz a különös képet nyújtó kék templomhoz, amelyet két éve az Ipoly túlpartjáról már kiszemeltem magamnak. 1910-ban építették és Szent Erzsébetnek dedikálták; merész alakjával és díszítésével fölöttébb modernül hatott még ebben az újításairól híres korban is. Ez volt Magyarország első vasbeton temploma, látványos kupolájának nyolc szögletén egy-egy kerub áll őrt, és e csarnokból folyosó vezet a toronyhoz. Külső falán egy látványos vonalfestmény jelképezi a léleknek a mennybe való belépését a halál után, legalábbis ezt írja róla a fenti forrás. Maga a feszület is vasbetonból készült, bár a rajta függő korpusz talán nem.
Ugyanebben a faluban megcsodáltam egy pazar virágdísszel körbevett lourdes-i grottát, aztán lógó fellegek alatt, gőzölgő aszfalton továbbtekertem Tőrincs felé. Ott már túlvoltak a jégesőn, melynek termését kisebbfajta diónyi jégszemek képében meg is tapinthattam a templom terjedelmes kertjében, ahová vízért tértem be. (Kissé földízű volt a víz, mert egy pumpálós kútból jött, de azért meg lehetett inni.) A falubeliek a csapást még ki sem heverve az utcán beszélgettek, ahogy hallottam, magyarul. Erre a vidékre is betelepítettek szlovákokat a húszas években, hogy Losoncot körbefogják, de a magyarság e falvakban mostanáig megőrizte legalább a húsz százalékos részarányát, ami ahhoz elég, hogy a településnevet kiírják magyarul is.
Nem időztem itt sokáig, mert terveim messzebbre szólítottak. Ahogy a falut elhagyva a dályói mocsarakról igyekeztem elfogadható képeket készíteni egy szelíden csöpögő mirabellafa mellől, érezhetően összetömörödött és
lehűlt a levegő, további égi áldást ígérve. Az Isten irgalmában bízva nem kerestem fedezéket, bár tudtam, hogy az ekkora jégdarabok nagyon veszélyesek lehetnek, ha a fejemre potyognak. És ahogy visszatekintettem Tőrincsre, elszörnyedtem. Jobbról, azaz nyugat felől egy irtózatos hullám tört gyorsan az országút felé. Egy pár száz méter magasan lebegő felhőfal, afféle kisded hidegfront úszott a háttérben már "dolgozó" lilás homály előtt. A napvilág teljesen elveszett, és erős szél lökött oldalba. Még nem esett, ezért úgy határoztam, megállok, és amíg lehet, fényképezek.
|
18:36
|
18:37 |
Ez a sebesen felém gördülő felhőszőnyeg maga nem hozott vizet, de alatta már tombolt a szél, és nyomában félelmetes sötétség támadt. Ide-oda fordultam, csináltam a képeket egymás után, közben a villámok cikáztak, a mennydörgések bele-belekiáltottak a szél bömbölésébe. A sötétség ráterült az égboltra, és hűvös cseppekben hullani kezdett az eső. Ráérősen elcsomagoltam a gépet, eldugtam a pólót és a rövidnadrágot, és felszálltam a biciklire. Ugyanerre tartott két cigánylegény is: egyik egy madzaggal húzta a másikat, és nagyokat nevettek, hogy akad még rajtuk kívül is ember, aki ilyenkor nem bújik legalább egy fa alá. Ők már szlovákul beszéltek, de ennek nemigen volt jelentősége: a suhogó felhőszakadásban, az úton hömpölygő vízben szörtyögve gázoló kerekekkel amúgy se hallottuk volna egymást.
Negyed nyolcra lecsillapodott az eső, és ahogy Losonc előtt félreálltam felöltözni, egy gólya peckeskedett elém a szemközti tarlón. Gyerekek, majd kamaszok bicikliztek el előttem, miközben valami perecet majszolgattam almával. A vidék hamar magához tért, és csak néhány helyen mutatta a széltől legázolt búzatábla, hogy egy órája milyen erő hadargott fölötte.
Most még úrias útiruhámban akár meg is tekinthettem volna Losonc látnivalóit, de az idő későre járt. Annyit azért megtudtam, hogy itt született 1769-ben Kármán József, a magyar felvilágosodás korának jelentős szentimentalista írója, valamint hogy a képen látható páncélos vitéz 1551 óta díszíti a régi Nógrád megye székhelyének címerét és pecsétjét. Kávéházak, sétaterek találhatók a nagytemplom körül, és némi magyar szót is hallottam; igaz, hogy egy hangosan monologizáló vallási fanatikustól, aki föl-le járt az egyik sarkánál. A templom kiskapuja fölött érdekes latin felirat hirdette, hogy nem valamelyik szentnek, hanem a szentek Istenének ("nulli sanctorum sed Deo sanctorum") az oltalmába ajánlották e templomot az építői. Aztán utánanézve megtudtam, hogy ez a jelmondat Ágoston pogányok elleni védekezésének tömörített változata, akik a sokistenhit szemrehányására felelve szemére vetették az egyháznak, hogy az is tiszteli a szenteket. Erre mondta az egyházatya (Az Isten városáról, XXII, 10), hogy "mi nem emelünk oltárokat a vértanúknak, hogy azokon nekik áldozzunk, csak az Istennek, aki a vértanúké és a miénk is." A nekik való áldozástól eltekintve azonban egészen teljes a párhuzam. – A Nógrádi Múzeum és jó pár látnivaló tehát kimaradt, de erre kezdettől fogva számítottam is. Mindenesetre a határhoz ily közel biztosan lesz rá módom, hogy e hiányt bepótoljam.
Kifelé menet egy vasút fölötti híd mesés kilátással ajándékozott meg az elém magasodó hegyek felé. Jobbra egy eligazító tábla mutatta Šalgotariánt – bizony, nem sokon múlt, hogy azt is nekik ítéljék. A keleti végen, mesés szépségű és keskeny padkájú országút mellett a mező közepén óriásplakát hirdetett valami "antiradar" nevű kütyüt, gondolom, még törvényesen. Azon igyekezetemben, hogy Losoncról fáradság nélkül jussak át Kálnóra (Kalinovo), nyomortanyák közé tévedtem a város északi peremén, de egy dühös kutyán kívül senki nem igazított útba. Kénytelen-kelletlen nyugatra fordultam hát az 50-es úton, és Videfalva (Vidiná) fölött a városra letekintve kerülővel igyekeztem minél északabbra tolni az alvás helyét. Ez végül valamivel Losoncnagyfalu (Velká Ves) előtt talált rám, ahol egy betonlapos út egészen a rejtőerdőig fuvarozott. Egy lélek se járt arra egész éjszaka: a sátorponyva alatt külön megpirítottam a szalonnát és kolbászt némi paprikával, majd főztem hozzá egy tésztával vastagított zacskós marhahúslevest. Ritkán adtam meg ilyen igényesen a módját a vacsorának, de ma százharminc kilométert hagytam magam mögött, és holnap kilencszáz méteres nyergeket kellett leküzdenem.
|
|
|
