Visegrádi-hegység
kerékpártúra, 2008. február 1.

Éppen az első nyári hosszú túra soproni napjáról írtam a beszámolót, mikor hirtelen sugallatra kinéztem az ablakon, és megláttam a rőt napfényben fürdő budai hegyeket. Mivel másnap sem kellett dolgoznom, úgy döntöttem, hogy az erdőben fogok aludni. Néhány ügyes-bajos teendőm végeztével sötétben tekertem el a pap-réti útig, aztán róla letérve különféle jelzéseken felmásztam a Vörös-kőre, amely Tahitótfalura tekint. Itt kívántam megnézni a napfelkeltét. A Duna-parti települések fényözöne megvilágította a föléjük boruló könnyű felhőt.

Természetesen sátor nélkül, az esőkunyhóban aludtam, viszont két nadrágot is magamra öltöttem, hogy ne kelljen sokat dideregnem. Alighanem volt némi fagy az éjjel, de reggelre, ahogy a fenségesen emelkedő napkorongot megláttam, minden dermedtség kiállt belőlem. Szelíd pára ülte meg a folyó völgyét, de nem vált el élesen a tisztább levegő rétegétől. Odaálltam a felszabadulási emlékmű tövébe (ma a táblája le van tépve, és a terméskövekre ezt firkálta rá valaki festékszóróval: "Vesszen Horn"), és kattintgattam. Éppen jókor, mert ezután csak szürke égbolt terült fölém.

Ahogy a nagy pillanat elmúlt, visszatértem a kunyhóhoz. Vaskos gerendák tartotta, tágas lakosztályom már jócskán kinőtt a kamaszkorból: legrégibb szénfirkái 1985-ből valók. Megfőztem a levest és magamba tömtem pár karéj kenyeret. Aztán útnak eredtem hegyen-völgyön, piros és zöld jelzésen északnyugat felé.

Mindenképpen meg akartam nézni az Édeslyuk-kunyhó romját – úgy döntöttem, ezen a homályba boruló napon inkább nem hajszolom a kilátópontokat. A Pálócki-rét fölött rá is tértem a piros kerékpárjelzésre, amely barátságosnak éppen nem mondható lejtőkön, nehéz terepen halad észak felé. (Egy ízben a BEAC Maxiról vergődtem hazafelé ezen az úton, és csodálkoztam, hogy miért nem valamelyik tekerhető dózerutat látták el jelzéssel.) Azon a ponton, ahol jobbra meredekké vált a hegyoldal, megkötöttem lovamat, és gyalog kezdtem el ereszkedni a Kalicsa-patak szurdokába. Először azt hittem, füst terjeszkedik belőle fölfelé, de rosszabb volt annál: egy felhő csücske. Meg-megcsúszva és a gurulást sem mellőzve kecmeregtem le a vad szakadékparton. Egy helyen óriási sziklatömb lapul a lejtőn – a biztonság kedvéért alábetonozva.

A kunyhórom hamar meg is lett: vastag bükkfa dőlt rá, de alighanem már rom korában. Alhatóság szempontjából csak egy többé-kevésbé ép, méter magas falmaradvánnyal előzi meg az ég alját. Alatta, a vadregényes, mély szorosban csörgedezik a patak. Itt vizet vettem, majd fölmásztam a biciklihez az íveset kerülő dózerúton.

A következő célpontot, az útról alig látható, ágvagdalékkal álcázott Sasfészek-vadászházat ugyanezen a kövesúton visszagurulva közelítettem meg. (Tervezési képességeim eléggé korlátozottan működtek ezen a napon). Az 1960-as évszámot viselő kőházat szemlátomást hosszú időre szánták, bár igen kicsi, és az ablakai szűkek – de annál nehezebb lehet lefeszíteni a rájuk lakatolt vastáblákat. A legkisebbiket egy vadállat már megdöngette valami husánggal, de néhány horpasztáson túl nem ment semmire. A ház mellett ugyanolyan tartós, palával fedett téglavécé van, de sajnos az ajtaja leszakadt. Kilátás is szokott adódni innen a Kalicsa-völgyre, de most mindent elfogtak a szemem elől a felhőrongyok.

Ugyanezen a jelzetlen dózerúton értem ki a Vízverés nyergébe, ahonnan eredetileg a térkép jelölte nyiladékon akartam volna felmászni az urak-asztalai katonai objektum maradványaihoz. Ez azonban nem mostanra volt fenntartva nekem: a réten, ahol harsogó zöldet szoktam meg a roppanó kék ég alatt, most fakósárga gyepen sürgölődő favágók és vadászok csoportja állomásozott. Köszöntem nekik, kértem egy fényképet, majd tovairamodtam nyugatnak. Egészen a Kék-kúti-rétig, ahol egy csodaszép rönkpad állt a rendelkezésemre ebéd céljából. Máskor a vadász lapul mögötte, hogy elejtse a csalétekre járó vaddisznót, bár a közvetlen szomszédban ott áll a magasles is.

Lefelé ballagtam a köves, majd gyepes szekérúton. A következő rét közepén kis kőrakás állt, tetejében egy nagyobb tömbbel. Ez bizony egy emlékmű volt: "In memoriam Paul Linder, Glottertal – Visegrád, 2000." A felirat fölött Szent Hubertusz legendájára utaló keresztes szarvasfő. A közelben áll a Muflon-kunyhó is: ezután útba is ejtettem. A névadó állat a vasajtóba is bele van domborítva, a házikó gondozott körzetében pedig az erdészet óvja hálóburkolattal a fák kérgét – alighanem a vadrágástól.

Még lejjebb ereszkedtem az Apát-kúti-völgybe. A széles dózerutat elállta egy léckapu: lakatját ugyan egy pálcika helyettesítette, de nem tudhattam, nincs-e odabenn véreb vagy pisztolyos őr. Harminc métert toltam a kerítés mellett, mire rádöbbentem: ez nem magánpark, hanem a térképen is feltüntetett Bertényi Miklós Füvészkert. A következő billenőajtón, melyet reteszen kívül nem védett semmi, át is bújtam, és andalgó sétányokon ballagtam tovább a kolorádófenyők, bükkök, gyertyánok, kőrisek (no meg a most is zöldellő kínai bőrlevelű bangiták) között.

A tanösvény mellett igényes tájékoztatók álltak a madáretetők és lakóodúk fajtáiról, a madarak etetésének fő szabályát többször is megismételve: nem a mennyiség, hanem a rendszeresség a fontos. Adott nagyságot elérő kertekben egyébként kötelező is a madáretető felállítása. Ez nem nézhet szélirányba, a kirakott táplálék nem nedvesedhet, és más szabályok is vonatkoznak rá. Az arborétumba ágyazott madárvédelmi anyagot Schmidt Egon, a jól ismert szakember neve igazolta.

Egy hasonló reteszes kocsikapun jutottam ki az Apát-kúti-völgy aszfaltútjára, majd a fogyatkozó napvilágot meglatolva késedelem nélkül ráfordultam a túloldali vadászház(ak) mögé kapaszkodó földútra. Ez sokkal marasztalóbb dagonyával örvendeztetett meg, mint az eddigi utak: tíz-húsz méterenként kellett megállnom sarat piszkálni. Már csaknem visszafordultam, mikor vízszintesbe váltott a kaptató. Körülöttem a völgyekből motoros fűrészek zajongtak. Toronyiránt haladtam, de sejtve, hogy a Jenő-kunyhó valahol előttem lehet a gerincen, amiről lehetetlen volt letévedni. Egy méretes vadetető után meg is találtam. Alhatósága majdnem a legmagasabb fokozatot kapta, mert hozzátapasztottak egy nyitott fészert. A kunyhó mellett két pad és némi szemét mutatta, hogy állandóan látogatják. A közelben tetten értem egy lezseren öltözött bükkfát: kérge úgy dudorgott rajta, mint valami részeg csavargón a gatya. Megkopogtattam a dudorokat: kőkemények voltak.

A nevezetes Spartacus-ösvény tulajdonképpen itt kezdődik: a harmincas években vághatták a sziklás-görgeteges hegyoldalba a vadászok. Ma is erre használják. Augusztustól novemberig nem szabad rámenni, mert a vadakat zavarhatják az arra járók. Nekem nagy gyönyörűséget okozott, hogy még tűrhető világosságnál láthattam a formagazdag sziklaképződményeket, a szőke gyepes meredélyeket, a nagyszerű völgyi panorámát. Lassan toltam a bicajt, időnként megálltam bámészkodni, fotózni vagy sarat piszkálni – szép vége egy szép napnak.

A napnyugta ezen az estén a felhők mögé rejtőzött, így a túratervet oly szép keretbe foglalni hivatott Vadálló-kövek és a rajtuk való alvás okafogyottá vált. Az ösvényt keresztező zöld jelzésen szuszogva, sűrűsödő puskaropogás közepette feltoltam gépemet Pilisszentlászlóra, majd onnan az Öreg-nyílás-völgyön át jól kifáradva hazatértem. (76 km.)