Bakony
kerékpártúra, 2008. február 22–25.

1. nap: február 22.
Veszprém – Alsó-Hajag.

Munkahelyem beosztása miatt körülbelül havonta adódik négy összefüggő pihenőnapom az éjjeli műszak után. Ezt azonnal ki is használtam, és az enyhe télutón célba vettem a Bakonyt. Olyan kellemes időnek örvendhettem, hogy hosszúnadrágot csak alváshoz kellett használnom, és párszor izzadnom is sikerült. A magas csúcsokat lehetőleg elkerültem, és a lombtalanságot kihasználva szép domborzati fotókra állítottam rá keresőmet. Vittem magammal gázfőzőt is, de csak zacskós levest készítettem rajta reggelente. Mindent összevéve kellemes, tavaszias vándorlás volt ez Veszprémtől Székesfehérvárig, olykor falvakat érintve, de inkább az erdőben barangolva.

A vonat kerékpárszállító vagonjában bóbiskoltam éppen, hogy bepótoljam a rövidre sikeredett reggeli álmomat, s ekkor hangos ordítozás ütötte meg a fülemet és cigarettafüst facsarta orromat: valahogyan fölkeveredett a mozdonyra egy fehér fiatalokból álló részeg csürhe. Amikor éppen nem a fel- és leszállókat becsmérelték, akkor egymással veszekedtek. Végül ugyanott szálltunk le, és végigmértem őket: éppen hogy nagykorúak lehettek, de az életük habostortájának a nagyját már megették. Valószínűleg állótáborba tarthattak, mert nagy oldaltáskák cipelésére igyekeztek rászánni magukat.

Veszprém északi peremén egy élelmiszer-áruházban vettem nápolyit, csokit és zacskós levest, aztán a Gázló útvonalát követve nyugat felé igyekeztem. Most volt időm megállni és megcsodálni a várat (alulról), aztán a Séd-parti sétányon elértem a domonkos kolostor romjait, amelynek falai közt IV. Béla királyunk leánya, Margit élte vala gyermekéveit. A török időkben rommá lett épületet mára tűrhető állapotban konzerválták, és a takaros, ízléses pihenőpark közelében nagyon fölemelő hatást kelt. Nyomóskút is van mellette.

Átbújtam a viadukt alatt, majd a vízmű területe mellett elgurultam odáig, ahol egy régi vasút alagútjának kapuja sejlik a sziklában. És ott megláttam egy nagy papírlapot a fára ragasztva. "Sédparti invitáló" címmel beszélgetésre hívta a magányos, illetve új ismerősökre vágyó embereket minden hétvégi délután. Aki ilyenkor kitűzi a gallérjára a mozgalmat jelző B betűt és végigballag a sétányon, számíthat az ugyanilyen jelvényű emberek nyitott szívére: a "barátság, boldogság, békesség, bizalom," vagy egyszerűen a "beszélgetés" szavakra utaló betű megnyitja előtte a másik embert, aki ugyanezért megy oda. Kíváncsi vagyok, mire jutott a mozgalom: az interneten egyelőre nem találtam nyomát.

Kisvártatva mellőztem a Gábriel-malom burjánzó bodza alá temetett alacsony romfalait, melyek tövében még az egykori malomárok maradványai is látszanak még. Aztán jobbra egy részben elkerített játszótérféle tűnt fel, melybe terméskőből rakott, bástyás kapun lehetett belépni. A közelben a Séd vizéből kis csincsét fűztek le a gáttal: tükrén a sáscsomók közt még vékony jégkéreg tartotta magát. Az 1935-ben foglalt Laczkó Dezső-forrásnál szokásom szerint letespedtem a padra, és jól bevacsoráltam.

Átkeltem a 8-as úton, és egy újabb malom maradványaival találkoztam. A csatári malomból mostanra egész falak is megmaradtak, és a kerekét valaha forgató víz duzzasztására szolgáló zsilip létesítményeit is látni engedte a tarlott bozót. Aztán kis emelkedő árán megláttam az Ördögrágta-kő mészkősziklájának a környező erdőcskéből kikandikáló hegyét. Sajnos a fény már nem volt elég egy látványos fényképre. Innen egy feszület érintésével, mely a magvető példázatából tartalmazott idézeteket, megcéloztam a csatári kápolnát. A városnak ezen a kertes-telkes peremén felugatott egy kutya, mire egy női hang "hajcsi"-val csitította. Egy kertkapun propellerből, kormánykerékből és más tárgyakból készült alkotások mutatták, hogy odabenn valami galéria található; mindenesetre a feliratok komolytalankodó embert gyaníttattak: "Alkoholistáknak, drogosoknak [...] belépni tilos!" – "Atelier – Műterem – Galerie." – "Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel."

A piros barlangjelzés, amely a Csatári-barlanghoz vezetett, valahol elveszett a házak és korlátok között, s én le is mondtam róla, mert fogytán volt az időm. Helyette rögtön felmásztam a templomhoz, amely egy nyomtatott papírlapon adta hírül a maga történetét. A "Csatár" helynév arra a nevezetes 997-es ütközetre utal, melyben István fejedelem német segédhadakkal legyőzte nagybátyját, Koppányt. A kápolnát azonban jóval később, 1764-ben építtette alamizsnáiból egy Nerbt Hiláriusz nevű remete, és a szent keresztnek dedikálták. Ma is a veszprémi püspökség neves búcsújáróhelye ez: május első vasárnapján a szent kereszt megtalálásának, illetve szeptember harmadik vasárnapján a szent kereszt felmagasztalásának ünnepén szokott a nép ide zarándokolni teljes búcsú elnyeréséért.

Alig valamivel följebb, a hegytetőn áll a 2003-ban emelt és Cholnoky Jenőről elnevezett fakilátó, ahonnan a Bakony déli vonulatait és a központi hegytömböt is áttekinthetjük. Kelet felé a város és a murvabánya látszik. Cholnoky itteni emlékműve jelenleg tábla nélkül árválkodik, de ez talán nem tart sokáig.

Egy rövid meredélyen lekapaszkodtam a Séd völgyébe. A lombok között átderengett a lemenő nap vöröse, és egy újabb feszület (1930-2002) mutatta, merre menjenek a búcsúsok. A patak vizén némi jégfogazás látszott, de már múlófélben.

Én mindenesetre rövidnadrágra váltottam, és mire besötétedett, el is értem a márkói hidat a mellette lévő kisded duzzasztóval. A nyolcas útnak valamiféle völgyhídja épül a környéken, mert a megszokott kisutcán most irdatlan betonlábazatok és meredező vasidomok alatt poroszkáltam végig. Herenden néhány sétáló pár, két sötét biciklista és egy nyomóskút akadt az utamba, no meg a porcelánmúzeum épületének sarkán őrködő griffmadár vagy micsoda.

Ezután már nem maradt más dolgom, csak fölmenni a hálószobába. Ezúttal az Alsó-Hajagot szemeltem ki, melynek lábához betonút vezet. Ezt néha kocsival is járják: most egy erdészterepjárót kellett kicseleznem a szokásos megfordulós trükkel. Ennek az a lényege, hogy akármelyik irányból jön az autó, megfordulok, és hagyom, hogy így haladjon el mellettem. Aztán visszafordulok, és mikor eltűnt a láthatáron, békében folytatom utamat. Nos, rövid izzadás után már a Nagy-Nyergesnél jártam, ahol aztán letértem a Dornyay Béla nevét viselő sárga jelzésről, és szelíd emelkedőn karros mészköveket kerülgetve negyed kilencre nagyjából sikerült is megtalálnom a hegy lapos tetejét. Erős holdfény, szelíd fuvallat és tavasziasan langyos levegő csábított zuhanyozásra. Megettem két zsömlét, majd ágyba bújtam.

2. nap: február 23.
Alsó-Hajag – Nagy-som-hegyi vadászkastélyrom.

Éjjel kisebb suhogások képében kisebb zápor érkezett, majd reggelre elállt. Az új Ortlieb csomagtáskák a téli bükki túrán még nem tapasztaltak vizet, s csak most derült ki, hogy belülről is vízhatlanok: mivel kiürítés után nyitva maradtak éjszakára, ki kellett belőlük szivacsolnom az éjszakai ajándékot.

A leves mellé töltött káposztát melegítettem az előtérben, miközben a sátor száradt, majd jól befalatoztam. Ilyenformán negyed kilencig sikerült halasztanom az indulást. A kőtengerszerű felszínen visszabotorkáltam a jelzésre, amely a Középső-Hajag felé tartott. Ahogy igyekeztem a katonai objektum mögé észrevétlenül odaóvakodni, kerítése előtt sok szederindán átkanyargatva bicajomat, egyszer csak felbukkant előttem a Hajagi Véderdő Erdőbirtokossági Társulat pihenőháza, röviden a hajagi erdei tábor. Az erdészet itt oktatótáborokat szokott tartani, melynek kívülről is látható jele a Dr. Majer Antal egyetemi tanárról és erdőmérnökről elnevezett foglalkoztató terem, és előterében néhány tabló az erdőgazdálkodásról. A ház zárható, riasztóval védik, és a téli tüzelő raktárára is kiírták, hogy nem szabad belőle nyáron használni. Más táblák az Aranysakál Parkot és a Hajag Csillaga grottát nyilazták ki a közelbe; ez utóbbit kerestem is, de hiába. A ház előtt gyatra betonút kezdődött, és egy darabon el is kísért, ahogyan a katonai létesítményt végül is megkerültem.

Bejárata közelében papírtábla jelentett be valamilyen (rádió)amatőr-találkozót, majd a kapu előtt egy gépkocsit találtam. A kettő között nem láttam összefüggést, és azt feltételeztem, hogy a biztonsági őré, aki minden bizonnyal odabenn lesi, mikor kaphat el. Ugyanis a bedrótozott kapu mellett újabb rést szaggattak a tábor ügybuzgó látogatói, úgyhogy kis szenvedéssel lovamat is be tudtam vonszolni magammal a tilalmas területre. Minden pillanatra vártam a felharsanó "Állj, magánterület!" kiáltást, de végül meggyőztem magam, hogy itt bizony nincs őr. Egy internetes fórumon azt olvastam, hogy valahol a bázis területén orosz nyelvű levelek találhatók, melyeket megtalálójuk a helyszínen hagyott: fő célom az volt, hogy lefotózzam és közzétegyem őket. Már láttam is a honlapomon díszelgő hézagpótló forrásközlésre mutató webes utalásokat, és előre hízott a májam mint olyan igényes kulturistának, aki a kutatása során a letartóztatás kockázatát is vállalja.

Az objektum szakszerű ismertetésére nem vállalkozom: elég legyen itt annyi, hogy a szovjet hadsereg üzemeltette, és egy rádiórendszernek volt az egyik láncszeme. Tehát nem rakéták vagy helikopterek számára épültek a tornyok, melyek közül kettő még áll, a harmadiknak csak a talapzata látható. Rájuk elvileg föl lehetne mászni, mert a letépett vaslétrát valaki visszadrótozta (!) az egyikre, de ekkora kockázatot már nem akartam vállalni. A hálón egyébként tömegével akadnak fényképek, pl. a Geocaching beszámolói között, vagy egy kutatójuk, Koós Gábor honlapján, valamint az onnan induló linkeken.

Az objektum egyébként magántulajdonban van, gazdája nyugdíjasok számára álmodott ide pihenőházat. A múltkori ittjártam óta a lépcsős lejáratot hatalmas betontömbökkel rekesztették el, úgyhogy kénytelen voltam egy vészkijárat aknáján lemászni, amelyet felülről megjelöltek.

Sajnos a bázist az ide látogató tömegek alaposan kifosztották, és itt nem a kihalt laktanyák kutatóira, hanem a fémtolvajokra gondolok elsősorban. Egyetlen orosz nyelvű firkát találtam: "Romantika," és az is biztos, hogy hamisítvány, mert a nyomtatott T helyett nyomtatott M-et használ, ami az oroszul valamicskét tanult külföldiekre jellemző hiba. A legrégibb relikvia, amit hazavittem, kétségkívül magyar eredetű: a Panoráma ismertetőfüzete Pápáról, 1989-ből. A különböző orosz nyelvű feliratok szakmai jellegűek voltak: "Bak holodnoj vodi – Bak otyepljonnoj vodi – Rezervuar tyehnyicseszkoj vodi", azaz hideg, meleg és ipari vizet tároló tartályok. A kijárat irányát magyar, német és angol nyelvű firkák mutatták, ami az újabb időkben problémát okozhatott, amikor tudniillik a főkijáratot eltorlaszolták.

Kimásztam hát a bunkerből, és mivel a túloldali hangárokba nem lehetett behatolni, a leveleket pedig sehol nem találtam, kissé csalódottan gurulni kezdtem további úticéljaim felé. Az aszfaltról letérve egy völgybe ereszkedve fölkerestem a Törkő-likat, amely egy gumós zárványokat tartalmazó szikla emeleti részében nyílik. Ide egy nyaktörő létrafélén kell fölkapaszkodni, melyet vaskapcsokkal róttak össze két karvastagságú fatörzsből. Bevallom, a likhoz érve megbántam már, hogy felmásztam, mert odafenn a létra a súlyomhoz mérten nagyon ingatagnak bizonyult.

Valahogyan mégis visszavergődtem, és folytattam utamat a pilóta-emlékmű felé. A helyben dolgozó favágók egyike fel is tudta idézni azt a képet, amint a vadászrepülőgép a hegytetőbe csapódik, pedig a tábla szerint 1968-ban történt a dolog. Kérdeztem őket a katonai bázisról is, de azon kívül, hogy magánkézben van, nem tudtak semmit.

Augusztintanya pár házának tövében fatörzseket emelt kocsira egy csoport munkás; én betoltam a gépemet az árnyékba, hogy megreggelizzem. A napocska bevilágította a további utam alá púposodó hegyeket, élénk szél fújdogált. A közeli kőkútból vizet vettem, majd szederindák közt ereszkedni kezdtem a Hajag széles hátán kelet felé.

Elhaladtam a Ráktanya mellett, majd egy óriási bekerített irtás közepén megcsodáltam a térkép jelezte védett szilfát. Az út ismét erdőbe vezetett, a P+ jelzés kontárul megejtett felújítása a fákról lassan leázó pacsmagolások képében vigyorgott rám.

Aztán egy magaslesnél kitárult előttem a vidék, amit nagy kurjongatásokkal le is kellett fényképeznem. Az út Pénzesgyőr felé oldalazott az Iharos-tető alatt. Egy régi kőfejtő halmain ezerszám hevertek a Szent László pénzének nevezett, megkövült óriás egysejtűek: haza is vittem belőlük néhányat.

Egy vízfakadásos helyen a hajdani gazdák leleményessége apró tavacskát létesített, ami mellé idővel rönkasztal nőtt, padokkal. Tovább is mentem volna a hegy szoknyáján, mert úgy láttam, a jelzés elfogyott, észak felé pedig ménesgazdaságot sejdítettem.

És akkor jött szembe maga a gazda, terepjárón. Udvariasan visszatessékelt, mondván: nagyon erőszakos kutyái vannak arrafelé, s nem is mindig láncon. Mert bizony a lovakat mások is megkívánják néha. Ezért naponta többször körbe kell járnia terjedelmes birtokát, figyelve az erre ólálkodó gyanús alakokat. Nekem még megmutatta a P+ folytatását, aztán továbbrobogott.

Rövid mezőszéli botorkálás után ismét elvesztettem a jelzést, és egy takaros pataknak jelenleg kiszáradt völgyében találtam magam. Ez hamar elsötétült, vadregényessé vált; ugyanakkor feltűntek benne a falu közelségének legbiztosabb jelei, a moszatként lengedező zacskófoszlányok. A sziklákon két fiú és két lány mászkált: ők helybéliek voltak. Pár szót beszélgettünk, majd kiballagtam a pénzesgyőri aszfaltútra, amelyen pár éve a Kerteskői-gugyor felé indultam vala. A szemétlerakást bírsággal fenyegető tábla nemigen hatotta meg azokat, akik ezt a mocskot ideokádták.

Pár fényképet készítettem a kőrisgyőri régi hídról és mögötte egy udvarházról, aztán a falu alsó végére gurultam át vízért és csokiért. A kocsmárosné és egy vendége sok érdekességet mesélt agancsokról, veszett rókákról, Szent László pénzéről.

Ezután visszatértem a nyugati végen fekvő Újsorra, ahol múltkori szállásunk, a Pangea-ház is található. Most inkább egy arborétumszerűen telefásított, székelykapus kert ragadta meg figyelmemet. Felirata ez volt: "Természet – Erkölcs – Tudás – Tehetség.," és alatta a Példabeszédek könyvéből való bibliai szó: "Ahol nincs vezetés, elvész a nép." Az úttest napsütötte oldalán idős házaspár mesélt a tulajdonosról: Dr. Kopátsy Sándor, a magyar közgazdászok nesztora vett itt házat, de mivel máshol is, csak az év egy szakában lakik benne. Beszélgetőtársaim azt is elmondták, hogy Kóka és Kuncze politikus urak is szereztek itt nagy birtokokat, de ővelük már nem álltak ilyen barátságos lábon. Beszélgettünk még mindenféle háztáji és túrázós dolgokról, aztán utamra tértem.

A házaspár által is nagyon tisztelt Kopátsy Sándor a kilencvenes években az egymást követő kormányoknak volt az egyik gazdasági tanácsadója. Korán felismerte, hogy a rendszerváltás után ránk szabadult újliberális gazdaságpolitika a maga kevés tényezőt figyelembe vevő, sokkterápiás és megszorításos álomvilágában bolyongva képtelen a rendszerébe beilleszteni magát az embert az egészségre és kultúrára való törekvésével, és éppen e területeken követel súlyos leépítéseket a "gazdaságtalan működésre" hivatkozva. Éles szemmel mutatott rá az akkor is romboló, de még a nyilvánosság előtt le nem meztelenített gazdasági érdekcsoportokra, és szinte megjósolta, milyen rettenetes kátyúba fogja tíz évvel később dönteni az országot a nyugati tőkének való végletes kiszolgáltatottsága, melyet a harácsoló privatizátorok ebben az időben siettettek a legridegebb és legembertelenebb cinizmussal. Emberség, őszinteség, józanság című tanulmányának (1997) végén ezt írja: "Akik a rendszerváltás óta folytatott gazdaságpolitikáról alkotott véleményemet szigorúnak találják, vigasztalódjanak, az utókor könyörtelenebb lesz vele szemben." Mindenkinek ajánlom a teljes tanulmányt úgy is, mint az utókor egyik szereplője.

Még sötétedés előtt el akartam érni a szigorúan védett, s ezért a turistáktól elzárt Nagy-Som-hegy alatti régi vadászkastély romját. Ezt az öregúr alig látható faházféle romnak mondta, de nemigen hittem neki, minthogy a térkép ma is jelöli. Végigballagtam a hegyalji szántók fölött, aztán a régi piros romjelzésen, magas bükkösben föltoloncoltam mindenemet a kellő helyre.

A jelzés lassan eltűnt, a fakó félhomályban valami még feketébb tömeg rajzolódott ki előttem. Rávilágítottam: erős betonfödémmel ellátott, kőtömbökből rakott ház maradványa volt, jórészt a hegyoldalba ágyazva – de egyáltalán nem látszott kastélyszerűnek, inkább valami istállóhoz hasonlított.

Ablaknyílásai beverve, padlóját a falból kihullott kövek halmaza borítja. A helyiség egyik végében valami mosdókagyló-szerűség tartja magát még a falban; a túlsó falból már kiszakadt. A falfirkák 1954 és 1976 közöttiek, bár ez erősen szúrópróba-jellegű mintavételnek tekinthető csak, minthogy a vakolat túlnyomó része már lepergett. Megzuhanyoztam, megkerestem a közeli földutat, és látván, hogy felőle veszély nem fenyeget, szépen ágyba bújtam.

3. nap: február 24.
Nagy-som-hegyi vadászkastélyrom – Háromkürtő-zsomboly.

Éjjel állandóan motoszkált valami a lábam felől, de ezúttal nem pelék voltak a tettesek, csak a falból potyogott a maradék kötőanyag. Fürkészdarazsak másztak ágyamra, de kihajítottam mindet. Aztán földerengett a csodaszép hajnal: összeszedtem holmimat, megmelegítettem és lenyeltem a maradék töltött káposztát.

Utamat a keletre található ősbükkök felé folytattam: ehhez fel kellett kunkorodnom a közeli földút egy kanyarjába, majd visszaereszkednem a másikon. Aztán letértem mindenféle útról, és a mély avarban, hóvirágok között tolni kezdtem gépemet lefelé a térképen támpontul kínálkozó nyiladék irányába. Közben valami iszonyút dörrent a közelben. Már majdnem leértem a vízmosás aljába, mikor felfigyeltem az úttalan terepen idegurult terepjáróra. Nohát, itt be kell vetni az eltévedős trükköt, különben a hazavonatozásra szánt pénzem bánja a tiltott területre lépést. Szerencsére a fiatal erdész hallani sem akart arról, hogy engem ott megbírságoljon. "Magyar állami erdő ez: arra való, hogy a magyar emberek jól érezzék magukat benne" – mondta, mikor gépemet fának támasztva átkeltem hozzájuk az árkon, az atlaszt lobogtatva. Eligazított a Kősátor felé is. A dörrenésről is ők tehettek, de már nem vártam ki a folytatást, és lebocsátkoztam a fenyves felé, majd a vízmosás egy másik ága mentén balra fordultam, fölfelé oldalazva a Nagy-Som-hegy keleti lejtőjén.

Elhagytam a tölgyerdőben piramis alakban emelkedő kicsiny kődombot, melyen vadászles áll, közelében két irtással. Kiértem a II. nyiladékhoz, és jobbra fordulva megkerestem a Néma-kutat, ami mellé turistapihenőt építettek. Innen kitérőt tettem a Kő-hegy oldalába a betonút hurkolódása kedvéért: sejtésemnek megfelelően rönkrakodóhely volt, bár éppen nem volt mozgás rajta. Aztán az I. nyiladékig kapaszkodtam a másik irányban, az ezredforduló óta jócskán letermelt Porva 14A erdőrészben. Itt található az a mamutfenyő, amelyet 1998-ban, a túlélőn képtelenek voltunk megtalálni. Most madzagommal megmértem a kerületét és fejmagasságban mintegy 3 méternek találtam. Pompás idő kerekedett, hétágra sütött a nap.

A műúton lefelé fordulva bekukkantottam Páliháláspusztára: lánctalpas markoló, kerti tavacska, kis harangláb, tiszta porták. Aztán felgyalogoltam a Kis-Holomány-tető másik oldalán, hátha megtalálom azt a Törökvárat, amiről a térkép egy dőlt betűs felirattal emlékezik meg (és ez tudvalevőleg nem dűlőneveket, hanem tereptárgyakat szokott jelölni), de semmit nem láttam a kúpszerű hegytetőn kívül.

Továbbgurultam, és a Zirchez tartozó Tündérmajorban megnéztem az üdülővé alakult kastélyt – persze csak kívülről. Vele szemben egy lezárt, de még jó állapotban lévő régi épület: sajnos senki nem volt ott, hogy elmondja a történetét. Csak a lovastanya felé látszott némi mozgás, de embert ott se találtam, csak egy mérges dándog-féle kutyát, ami vadul morgott rám, de eszébe se jutott, hogy átmásszon az árkon és belémharapjon. Derék harcos volt: nem akart kötekedni, csak a dolgát tette: őrizte a lovakat.

Mikor begurultam Zircre, bal kéz felől ízléses fakerítés mögött megbúvó játszótér hívott be egy kis pihenőre. A pintér-hegyi parkerdő védett területén tanösvény fut körbe: ebből csak az első táblát olvastam el, amely az Erdei viselkedés cím alatt köszönt rám, és felerészben szemetelésról, hangoskodásról, felerészben a kullancsokkal való elbánásról szólt. A hintákon és mászókákon túl egy bányászemlékhelyet alakítottak ki, valószínűleg díszletként felépített aknabejárattal és egy fekete csillével, valamint egy emlékkővel: "Zordon bércek, bányász gyermekének / szeretettel nyújtsatok kezet." A közelben egy rekonstruált mészégető kemence és szénégető boksa utalt az erdő emberének régen tömeges, ma sokkal szórványosabb megélhetési módjaira. A kőtárban kalciteres, dachsteini és másféle mészkövek voltak kiállítva, egyikükben körömnyi nagyságú maradványokat lehetett látni.

Vasárnap volt, de éppen nyitva találtam a Reguly Múzeumot. A neves nyelvész és néprajzkutató (1819–1858) azzal írta be magát a magyarság emlékezetébe, hogy óriási és részben máig feldolgozatlan anyagot gyűjtött össze a finnugor nyelvrokonság elméletének alátámasztására. A múzeum állandó kiállítása (ahol nem volt szabad fényképezni) bemutatta a tudós pályáját, kutató- és gyűjtőútjait, főbb műveit. Ezeket a tárlók fényképben vagy eredetiben tartalmazták, de egyéb, rokon klasszikusoknak (pl. Sajnovics Demonstratiójának vagy Rómer Flóris 1860-as Bakony-monográfiájának) a reprintjét! Az utóbbi látványán, melyet a Cartographia-féle turistaatlasz nagy becsüléssel emleget és idéz, nagyon felbuzdultam – mert ha megvenni nem is, de hozzáférni mindenképpen könnyebb így.

Az emeleten néprajzi kiállítást tekintettem meg a Bakony környéki falvak közelmúltjából: száz éve még szemlátomást használatban lévő jármok, bélfával (ami az igás ökrök fejének volt a távtartója), taplótarisznya (kifőzéssel, préseléssel állították elő, amolyan nemezféle anyaga volt), csalikancsó ("Ezen korsot csinyalta Varga Itvány 1887dik Evi május 2dik napján"), kutyagerinc (forró lábos alá való fatalpféle), és a legmulatságosabb kiállítási tárgy, a századforduló népi iparművészetének remeke: embert formázó méhkas, melyben két méhcsalád lakhatott – egyikük a száján, másikuk a fenekén járhatott ki-be. A régi mesterségek újra fellendülőben vannak – mondta nekem a múzeumvezető, egy neves tudós lánya –, de leginkább oktatótáborok, kézműves-szakkörök formájában. A múzeum hátsó udvarában is szoktak lenni ilyen foglalkozások, de most uborkaszezon van, majd tavasszal jön meg a sok vendég.

Érezve az idő fogytát, éppen az ebédszünet kezdetére kifordultam az ajtón, kiültem a parkba és megebédeltem magam is. Odasomfordált hozzám egy kis mindenki-kutyája, kapott is valamit, de igazán mutatós fényképet nem tudtam róla készíteni. Az atlasz szerint itt látható a híres bakonyi kőbakancs, a turisták nulla-kilométerköve, de én nem láttam egyebet, csak Cholnoky Jenő 1988-ból való emlékművét, amit a kéktúra megnyitásának ötvenedik évfordulójára állítottak. Egy ötvenhatos emlékmű és mögötte némi falrom volt az utolsó benyomásom Zircről, mert valamivel dél után elhagytam a várost, és Olaszfalun át egy murvaúton a Tési-fennsík felé vettem az irányt.

Fiatal anyukák gyerekekkel igyekeztek fölfelé, öreg motoros házaspár jött lefelé rajta. A fennsík meredek délnyugati letörésére újonnan épült egy fakilátó: még be sincs pácolva, hivatalosan tilos még feljárni rá. Megkerestem a közelben a Csengő-zsombolyt és az Ördög-likat: tölgyfiatalosban, kis nyelőmélyedéssel nehezen volnának meglelhetők, ha egy nyomtatott kéz-ábra nem mutatna feléjük.

Innen a teljesség kedvéért a Bongó-zsomboly felé ereszkedtem erdőszélen, majd a szélerőműveket is látni engedő mezőről sötét vízmosásba váltva. Utamnak talán a legmegkapóbb helyszíne volt ez a vad indákkal átszőtt, keveset bolygatott völgy, melyet nagyszerűen be lehetett látni a szomszédos dombhátról. A fatörzseken játékosan megtört a laposan súroló, éles napfény, és szinte harapható volt a csönd. A zsombolyt azonban nem találtam, ezért a völgynek a fennsíki műútra való kiszájadzása előtt időt szakítottam egy röpke pihenőre egy nyájas fa árnyékában.

A kaszált karsztréten át kijutottam az útra, és Tés felé tekertem rajta. A szélkerekek most közelebb látszottak, s másnapra beterveztem a megérintésüket is. A Kistés nevet viselő elhagyott major hullámpaláját vesztegető, de még erősen álló istállója mellett felküzdöttem magam a faluhoz. A temető ezúttal nem kínált vizet, de valamivel odébb egy mellékutcában találtam eleget. Közeledett ugyanis a lefekvés ideje, és úgy terveztem, hogy ide már nem jövök vissza reggel.

A falu központjától nem messze három emlékmű áll: egy 48-as, egy kitelepítési és egy 56-os. A középső a helyi németség 1945 februárjában orosz fogságba és kényszermunkára hurcolt fiatal férfiainak állított emléket. Megkerestem a szélmalmok mögé kanyarodó, kelet felé tartó jelzetlen földutat, és az utolsó napsugarak fényében elindultam rajta a hálószobába.

Nagyszerű este volt. Az égen repülők húztak át, világossárga kondenzcsíkjaikkal végigkarcolva a tüzes ércszínben játszó nyugati égboltot és a kékbe hűlt zenitet. Mellettem mélyút futott (a térkép tulajdonképpen ezt jelöli), melybe némely lelketlen vadászok vaddisznóbundákat, koponyákat és egyéb büdös maradványokat hajigálnak bele dolguk végeztével.

A mélyúton átkelve és a terepen oldalt mozogva még éppen meg tudtam találni a Szaftos-barlangot, amelyet most is kutatnak; bejáratának kiépítése, kövekkel való megerősítése jelenleg is tart a tömérdek víztől mélyre vájt horpadásban. Este hétre egy terjedelmes facsoport útmutatását követve bebújtam a Háromkürtő-zsomboly hatalmas víznyelő medencéjébe. Fölvertem a sátrat, főztem egy kis levest, azzal lezártam a napot. Finom, szélcsendes este volt, és remélhettem, hogy a barlangászok nem hétfő hajnalban fognak rámrontani ezen a kitűnő fedezékben.

4. nap: február 25.
Háromkürtő-zsomboly – Székesfehérvár.

Ezen az utolsó napon fél hatkor keltem, megmelegítettem a pörkölt felét, bekaptam némi kenyeret, aztán azon frissiben kipattantam a víznyelőmélyedésből, és kelet felé igyekeztem a szántók között. Csőszpuszta határán egy szovjet és egy másik emlékmű állt egymás szomszédjában. Az utóbbinak a domborművét teljesen letépte valami bosszúálló akarat; a még látható habarcsmaradványok két küzdő emberalakot sejtettek a kép közepén. Alattuk a verses felirat is rettenetesen megkopott mostanra, ezért ideírom:

Híre csak ennyi. Írjátok az égre:
Harcát, elestét fél világ csodálta.
Nem martalóc-vágy vitte harcba-vészbe,
Csak megtámadott szelíd házanépe,
S a megtámadott békés búzatábla,
Érettük élt és értük ment halálba.

A szerző Gyula diák volt, azaz Somogyváry Gyula író, akit a nácik és a kommunisták is büntetőtáborba csuktak. Neki szerte az országban több helyen található pár sora emlékműveken, szobrok alatt: katonaként az első világháború frontéletének krónikása, a két háború között a Magyar Rádió irodalmi igazgatója volt. Internáltként halt meg a legsötétebb időben, 1953-ban. Az Evangélikus Életben találtam róla egy melegebb hangú megemlékezést is.

A verssorok alatt, melyeket alkalmasint újabban házilag utánvéstek, teljesen elmosódott további sorok álltak: egy "Sándor" és egy "István" mutatta, hogy névsor volt. Tán a kényszermunkára hurcolt helybelieké? De miként engedélyezhették a felállítását a szocializmus idején? Esetleg első világháborús emlékmű? Ez esetben az idézet nem volna helyénvaló. Sajnos Tésnek jelenleg nincs működő honlapja, ahonnan megtudhattam volna, mikor emelték ezt a kőtáblát, kiknek az emlékét őrizte, és hogy a manóba került melléje a szovjet emlékmű.

Ezután visszagurultam a faluba vízért, és újra délnek fordultam az aszfalton. Meglátogattam és egy-egy fényképre érdemesítettem a Rozoga- és a Nyomasztó-barlang száját, majd kis keresgélés után a túloldalon sorra érintettem a Veterán-, a Zsilotin- és a Csipkés-zsombolyt. Mindegyik egy-egy jellegzetes töbörsor része: megfigyelhető rajtuk az egyre följebb kialakuló követő víznyelők lehorpadása, beöblösödése és eltömődése, ami egy rövid felszíni vízfolyás föld alá költözését kíséri. Ahol az út éppen egy ilyen töbör mellett kúszott el, a traktorosok belelöktek egy szalmabálát, nehogy valamelyikük beleforduljon.

Jelöletlen barlang

Rozoga-bg.

A barlangszájakat övező táj egyébként nem éppen vadregényes: tapadós sarú szántók, nyesedékes erdőszél, egészen a Jubileumi-zsomboly vidékéig, amely már barátságos, nyírrel vegyes gyertyános alakjában várja a kevés idetévedő turistát.

Nyomasztó-bg.

Veterán-zsomboly

Töbörsor

Csipkés-zsomboly?

Jubileumi-zsomboly?

A megyehatáron húzódó Tábla-völgy felső szakasza, ahová először leereszkedtem, meglehetősen nehezen járható a sok lehullott-lemetszett ágtól, ezért rövid időre ki kellett kapaszkodtam a mezőre. Pár száz méterrel odébb egy leforduló szekérút kínált újabb behatolást, és farakások mellett, szépen sárgálló tavalyi avaron sikerült megközelítenem egy fehér mészkősziklát, amely úgy ütődik a völgy fölé, mint valami ottfelejtett őrszem. Sajnos nyáron szinte teljesen eltakarják a tövisek, de most éppen élvezhető volt, ahogy a róla nyíló kilátás is a Tábla-völgyre és a túlpartján sejlő királyszállási üdülőkre.

Egy utolsó kanyarban láttam még némi jeget, aztán azonnal feltapadt kerekemre a sár. Kiértem a betonútra, és az időközben jócskán felkapaszkodott nap tüzétől izzadva, a bicajra dőlve, tolva-tántorogva kipiszkáltam a nagyját. Eközben elhaladt mellettem egy autó: köszöntünk egymásnak, azután ők továbbhaladtak észak felé. Nekem is arrafelé vezetett az utam, de csak a Burok-völgy felső végének bejárása után. (Az atlasz szerint ez a név egy elpusztult Barok falu nevét őrzi. Ó- és Újbarok ma is van Tatabánya előtt.)

Ez a P+ jelzés járta völgyszakasz a fölé magasodó pazar sziklaalakzatokról és a rajta keresztbe dőlt fákról nevezetes, tehát inkább a gyalogos turisták paradicsoma, mint az enyém. Fél kilométer megtétele után, egy újonnan ácsolt pihenőhelyet mellőzve én is megkötöttem hát lovamat, és egy kulacs vizzel nekivágtam.

A képekhez nem is kell magyarázatot fűznöm. A Burok-völgy voltaképpen szögben megtört folytatása a Tábla-völgynek, és vagy tíz kilométernyire nyúlik el Bakonykúti irányába, ezért nem is mertem a teljes bejárására gondolni. Csak élveztem a természet kezének gyönyörűséges munkáját, lassan lépdelve és az utat keresgélve a rajta fekvő fatörzsek közt.

Betorkolló vízmosás

Végül odáig gyalogoltam el, ahol a P+ beleolvad a piros jelzésbe. A folytatás mellé a térkép jóindulatúan kiírja: "Nehezen járható." Visszafelé jövet megszámoltam az átlépendő fatörzseket: kilencvenhárman voltak. Nem számoltam azokat, amelyek elfértek volna a (képzeletemben magammal vitt) bicikli alatt. Közülük huszonegy olyan akadt, amelynek bicajos leküzdéséhez nagy nyögéssel, lábat a törzsön átvetve súlyemelő-gyakorlatot kellett volna végezni. E számok megállapításakor a legjobb útvonalválasztást vettem figyelembe, azzal a megkötéssel, hogy nem szabad a kijárt csapástól három méternél jobban eltávolodni. A két törzsből álló, de egyetlen mozdulattal leküzdhető akadályokat egynek számoltam. A hegyoldalba kapaszkodó kerülőutakat biciklis szemszögből nem tekintettem érvényes könnyítésnek.

Végül kiléptem az ilyenkor is hűvös, hóvirágos Burok-völgyből, és az iménti betonúton fölerőlködtem magam a magánterületté vált Királyszállás mellett. Az út kezdetben a házak közt futott, de újabban mellette vezették el. Hétházpusztán átvágva és lejtőre érve elgurultam a Száraz-kútig, hátha neve ellenére találok benne valamit. És csakugyan: valamiféle "vadászok" ide hajigálták bele a vaddisznók és más prédájuk értéktelenebb irháját, csontjait és rettenetesen bűzlő zsigereit. Fél kulacs vízzel indultam tovább.

A betonról balra tértem, és gyalogmenetben, hosszan haladtam a P jelzésen – az erdőirtás miatt elvétve a KΩ kiágazását. Az Úttörő-forrás nemigen adott vizet. (Felirata szerint ugyanaz a Verga Rt. foglalta, amely a csőszpusztai kanyarban egy táblával jelezte, hogy oda csak az ő járművei hajthatnak be.) Majdnem a Hamuházig sikerült szaladnom a változatosan bevágódott völgyi domborzattal ékeskedő turistaúton, mire észrevettem tévedésemet. A gépet leparkoltatva visszakutyagoltam utolsó barlangomhoz: a tekintélyes nevű és víznyelőjű Alba Regiához. A barlangjel elfogyott a tarra vágott erdő helyén felburjánzott szedresben, de a domborzat és valami útféle így is mutatta, merre lehet. Aztán feltűnt a gödörben üldögélő facsoport, az itteni barlangok ismertetőjele, és én boldogan oda is ügettem hozzá. Egy autó állt mellette: ugyanaz, amely pár órája elberregett mellettem, mikor a sarat piszkáltam. A barlangászok denevéreket figyeltek éppen. Itt él a legkisebb termetű hazai faj, a vízidenevér, meg még tizenkét másik faj.

A térképen is bejelölt halomsírmező lett volna a másik meglátogatnivalóm, de sajnos semmi sem látszott belőle a földdel egyenlővé tett öreg erdő tönkjei közt tomboló szederindák alatt. A legszélső sírt is kikutatták már a régészek: valami törzsfőé lehetett, mert egy bronzkést is mellétettek, ami ennél a népnél ritkaság volt.

Visszaballagtam a Hamuházhoz, és körbefényképeztem a Csiklingvárat. Eredete a homályba vész: a török időkben már biztosan rom (az atlasz szerint a neve törökül ezt is jelenti); a tájékoztató tábla szerint valószínűleg kisebb vadászkastély lehetett, ahol királyaink is megfordulhattak. Árokkal és némi fallal volt védve: az előbbi még ma is jól látható, de a falból és a toronyból csak néhány mészhabarcsos kődarab maradt.

A keskeny murvaútra visszamászva az alkonyfényben óvatosan gurulni kezdtem a Tűzköves-völgy felé. Az út szélén újabb jeget találtam, de már csak a búcsúzó tél utolsó hírmondójaként. Aztán egy bozóttal borított meredek hegyoldalban gyalogösvényre kellett térnem a védett geológiai feltárás felé.

A vörös mészkőben vágott XIX. századi kőbánya számos ammonitafajt hozott felszínre, melyek közül egyet én is megláttam az alsó sziklapadok egyikén. Gondolom, a bányában talált leletek indokolták a hegyorrot kettészelő meredek kutatóárkot, amely csakugyan szépen bemutatja a föld mélyének titkos világát. Én azonban már nagyon fáradt voltam, így oda már nem másztam fel.

Ezután a hosszúkígyósi erdei szentély akadt utamba. A Vadex Rt. 2000-ben állíttatta a keresztet, padokat, és mellé a megpihenésre és elcsöndesedésre buzdító feliratot. Ennek egy részletét idézem is:

Rájössz, hogy lelked is van, a természet része vagy, attól elválaszthatatlan, az Úr határozott célja és akarata szerint.

Látod, az erdő folyamatosan azt nyújtja, amiért teremtetett: véd, fát ad, oxigént termel, vigasztal, felüdít, jókedvre derít, minden nap megteszi dolgát.

Te is megteszed mindazt, amiért vagy? Gondold végig!

Túrám a kisgyóni bányatelep helyén érte el a végpontját. Gyepes páston, daliás fenyők és nyírek alatt egy megkötözött bányász szobra állt – azok emlékére, akiket elveikért 1943-ban elhurcoltak innen. A bánya maradványai illetve lezárásának nyomai ma is láthatók a hegyoldalakban: befalazott aknabejáratok, betontámfalak, egy lelakatolt vasajtó.

Az utolsó napsugarak világánál egy üdülőtelep mellett legurultam Bakonycsernyére, és megtudtam, hogy a messziről is látható szélkerekek még egy hegyháttal odább vannak – ezek tehát legközelebbi túrára maradtak. Az országúton elpedáloztam Bodajkig, ahol lassan lecsúsztam az áttekintőtérképemről is. Az otthon kiszemelt székesfehérvári vonat még elérhetőnek látszott, és Mohán csakugyan sikerült eligazíttatnom magam egy alkalmas bekötőúton a város felé. A sötétben egy Szent György előtt "balra át"-ot mondtam, és csakhamar meg is érkeztem. Ezen a túrán nem jegyezgettem a kilométereket, de ami ezeknél sokkal fontosabb: a szelíd hazai táj és a történelem újra eszembe véste, hogy nagyon sok megtekintésre érdemes dolog van a hazában.