Bükk
kerékpártúra és BEAC-tábor, 2007. december 28. – 2008. január 1.

Most úgy adódott, hogy nem egyedül szilvesztereztem a Bükkben, hanem a BEAC természetjáróival együtt. Répáshuta volt a támaszpont, viszont én korábban érkeztem, így módom nyílt próbára tenni az új gázfőzőt az alföldi túráénál hidegebb időben is. Ezúttal harmadszor is nekifutottam a borsodgeszti halomvárnak, és most nem hátráltatott sem sár, sem idő fogyta. Ráérősen átpedáloztam Nyékládházáról Borsodgesztre – érintve Vattát, ahol balra a működő temető van a nyomóskúttal, jobbra meg a régi zsidó temető, düledező sírköveivel.

A táj dermedten nyújtózott a hetek óta szállongó dér leple alatt. Nádtetős épületeivel lustán heverte a telet a téesz, gépei és állatai nem mozdultak. Káváját és aknáját vesztett régi gémeskút állt őrt a lapályon, mely a faluból kifolyó, de most vastagon befagyott csermelynek volt ágya. Ezen a patakon a falu főutcája mentén kőből rakott, ódon hidacskák íveltek át minden porta előtt. Az 1968-ban foglalt forrás langyos, vasas vizéből megújítottam kulacsom fagyásnak indult tartalmát. (A térkép Kénes-forrásnak nevezi, a rajta lévő tábla pedig egyszerűen községi kútnak, egyszersmind elárulva, hogy megengedett üzemi vízhozama percenként 112,20 liter; a maximuma pedig 170 l/perc.)

Ezután megmásztam az iskolaépület melletti kaptatót, mellőztem egy kisebb vasvázas adótornyot, azzal kijutottam a falu északi végén. Dérvirágos szőlők között, fehérbe öltözött útszéli sástól kísérve föltekertem a szőlőhegyre, melynek legmagasabb pontján áll a nevezetes Halomvár, e túranap fő célpontja. Azt olvastam, hogy nagyszámú bronzkori népesség húzódhatott meg benne, esetleg állatokkal is. Ma egy bekerített adótoronynak ad helyet, no meg számos magaslesnek; meredek északi lejtőjét erdő borítja. Külső sánca és árka ma mintegy három-négy méteres terephullámot alkot; központi kúpja legalább tíz-tizenöt méterrel magasabb a terepszintnél, de ez valószínűleg csak részben emberi munka. Körbekóboroltam a mintegy háromszáz méter átmérőjű gyűrűt, már ahol a bozót engedte. Aztán megebédeltem, körbepislogtam (állítólag szép innen a kilátás), de csak szürke ködöt láttam mindenfelé.

Némi tévelygés után előszedtem az iránytűt, és visszataláltam az idevezető földutak egyikére. Érdekes, hogy még most is láttam rajta keréknyomokat, tehát pár naponta följár ide valaki – ha más nem, a vadászok. Aztán ahelyett, hogy merészen bevágtam volna az erdőbe egy rögös-havas földúton, inkább visszagurultam addig, ahol ismét betonos lett az út, és ott tértem le északnyugat felé. Újabb vadászlesek közt enyhén emelkedett az út, a környező dombhátakat részben szőlő, részben akácos borította. Aztán áthuppantam egy nyergecskén, és kerített erdőrészt mellőzve kiértem egy irtásra. Pusztuló erdészház állt a szélén: hátulról nyíló tornácos bejáratánál az ajtó egyik, zsanérjáról lejáró szárnyát jókora fatuskó tartotta a helyén. Odabenn még volt pár bútor, de az ablakok beverve, mindent szemét és por lepett. Egy 1966-os okirat tanúsította az asztalon, hogy az 1926-ban született Séra Rózsa jeles eredménnyel elvégezte az Építésügyi Minisztérium személyzetisek számára előírt tanfolyamát. Újabb dátumjelző lelet nem akadt, de a magam részéről úgy láttam, hogy a ház csak pár éve lehet ilyen szánnivaló állapotban, mert a teteje még egyben volt. A szomszédban álló, csupán omladozó falak alkotta melléképületben viszont már a fák is derekasan megnőttek, dacolva az ajtón még mindig őrt álló lakattal.

Elbúcsúztam ettől a lehangoló háztól, és rövidesen beértem a Kisgyőr részét alkotó Mocsolyástelepre. Néhányan ebben a hidegben is lézengtek az utcán, mikor újratöltöttem kulacsomat. Pár fotót készítettem (a múltkori jeges esőben kevésre volt módom), majd a piros biciklijelzéssel biztató névtáblánál elhagytam a telepet.

Néhány völgy és dombhát leküzdése után már Kisgyőrben is voltam. A falu kifejezetten szép, még a buszmegálló is pácolt fából készült. A templom kerítésénél egy emlékmű hangoztatta Trianon miatti bánatunkat. Itt is működtek a kutak: egyikük kedvéért még egy kertes ház rakott kerítése is visszagörbült. Egy Miskolc felé tartó kerékpáros legénykének odabiccentve határozottan nekifordultam a Hársas-bérc felé vezetgető új betonútnak. Feltűnt egy magánterületet védő, a belépést szigorúan tiltó tábla, de oda se pöktem neki. Elszánásomat kellő mennyiségű haraggal erősítettem, valamint azzal a tudattal, hogy a természetet és a történelmet megcsúfoló paloták még több kilométerre vannak.

Legutóbbi ottjártam óta az interneten is megjelentek ezek a tájzabáló hernyók: Az egyik a Dél-Bükki Természetvédelmi Rt. (3556 Kisgyőr Hársasbérc tető 1.) – illetve É-D Vascentrum Kft. (3556 Kisgyőr, Hársasbérc tető 2.). Ez utóbbi a cégjegyzék bejegyzése szerint veszélyes hulladék ártalmatlanításával foglalkozik. Mindenesetre egészen bizonyos, hogy e jótékony cselekedetekhez nincs szükség ilyen irdatlan kastélyokra a nemzeti park területén, sőt egyenesen egy őskori földvársáncon. A magam részéről az ellenbizonyításig változatlanul az ellenségük maradok őkelmeiknek.

Vén hagyástölgyek és ritkás cserjék között, tekintélyes hegyek lábánál tart északnak ez a bekötőút, és egyszerűen nincs más módja, hogy Kisgyőrből az ember eljusson pl. Kékmezőre. Régebben közönséges dózerút lehetett, és a "magánterület" kiabálásnak annyi fedezete sincs, mint azelőtt, amikor még csak egy "vadászház" állt a terepen, ahogy a legújabb térképek is jelölik.

Némi tolást leszámítva egészen jól ki tudtam tekerni az ezután következő szakaszt a Vadalmás-völgy öblében. A Ruda-tetőt délről megkerülő út az áttekintőtérkép szerint jelentős erdészeti összekötővonal lehet, és csakugyan: inkább robbantott-dózerolt murvaútnak tekinthető, mint afféle kátyús földútnak. A Lukas-tebernek nevezett nyeregszerű pont előtt még néhány muflont is tetten értem, amint az út közepén próbáltak vacsorázni a lassan megvakuló ég alatt. Míg felém bámultak-füleltek, én a lélegzetemet visszafojtva csigalassú mozdulatokkal elővontam és felcsatoltam a teleobjektívet. (A róluk készített képeket aztán kénytelen lettem fekete-fehérré átminősíteni, mert a felcsavart érzékenység miatt tele lettek véletlenszerű színes kásával, azaz képzajjal.) Öt-hat percig néztük egymást mintegy harminc méterről: újabb példányok tűntek fel, mások leténferegtek az útról, helyet adván nekik. Még akkor sem riadtak meg, mikor a magamét megkapva lassan mozogni kezdtem. Úgy látszik, szaginformáció nélkül nem jöttek rá, hogy emberrel van dolguk. Aztán felültem hátasomra, és ekkor egyenként megugrottak. Érdekes találkozás volt.

Továbbmeneteltem a lassan szintbe váltó úton, és egy bal kéz felől megjelent vadászles után úgy döntöttem, hogy eljött az alvás ideje. Pechemre a hegyoldalban minden valamennyire is vízszintes terepfolt minősíthetetlenül mészrögösnek mutatkozott, így első hálószoba-expedíciómról szégyenszemre vissza kellett kullognom a dózerútra. Eközben érdekes tapasztalatra tettem szert: a fákra rakódott kristályszerű dérréteg éppen úgy veri vissza a fejlámpa fényét (sejtelmesen villódzó szikrácskák képében), mintha pár száz méterre elemlámpás erdészek jönnének értem, vagy jobb esetben egy térképről lefelejtett falu szélső házai űznék játékukat velem. Még hat óra sem múlt el, mikor elémugrott egy zöld jelzés: a Kőlyuk-galyára vezető turistaút itt keresztezte az enyémet. Betértem a Kőlyuk-völgybe, és a kaptatót látva azonnal el is döntöttem, hogy itt alszom. Belegondoltam, hogy legrosszabb esetben reggel nyolcra jöhet ide valaki, s addigra már régen talpon leszek.

Sátrat vertem, a vázról leakasztottam a csomagtáskákat, majd becuccolódtam. Az éjszaka eseménytelenül telt: egy kicsit dideregtem, mert a sátorba bevitt kevés édesség nem futotta a hosszú pihenőre. Egyszer ki is kellett mennem éjszaka, pedig már Kisgyőr óta semmit nem ittam. Élettanilag ez talán a megfázáshoz hasonlít, amikor a vízháztartás egészen máshogy működik, mint rendesen. Nyugtalan álmomat csak néha szakította félbe egy-egy faágról hirtelen és véletlenszerűen leomló porhó-felhő, amely sziszegve terült el a szinte hómentes avaron.

Reggel aztán kirángattam a földbe belefagyott cövekeket, elcsomagoltam a sátrat, majd megfőztem a reggelit: zacskós levest (a hálózsákban hált kulacs vízből), illetve töltött káposztát. Van valami igazság a gázfőző ellen gyakorta emelt kifogásban, miszerint hidegben szűkebben ereszti a kelleténél, bár a palack amúgy is a végét járta. Fázó ujjaimat a langyos edények fogdosásával próbáltam úgy-ahogy fölengeszteni. Aztán ezt is elpakoltam, és nekivágtam a Kőlyuk-galyának, ahonnan a köd felett eltekintő szép kilátást reméltem – mások beszámolói alapján – egészen a Tátráig. Ez azonban most elmaradt: vagy a reggeli időpont, vagy a 720 méteres magasság nem volt alkalmas az ilyesmire. Néhány képpel beértem, majd visszaereszkedtem a hegytömböt kettészelő jelzett útra. Itt egyszercsak egy puskás ember jött szembe velem: vadászat közepébe tévedtem. Lejjebb aztán többen is voltak, közük egy gyerek is. Elmondták, hogy vaddisznóra jöttek, mert most az szabadon lőhető, illetve alkalmanként szarvas is puskavégre kerül, csakhogy a tehenét kímélni kell. A teherautójuk a közelben lehetett, de mire én menetkész állapotba kerültem, már el is mentek.

A közeli Bodnár-kút éppen kapóra jött, hogy csurgó vizéből feltöltsem kulacsomat, és hogy a padok mellett ácsorogva megkínáljam magam a sátorban készített zsömleszendvicsek egyikével. A kifolyócső alatt érdekes, lyukas cseppkőalakot vett fel a kifolyt és megfagyott víz. A hideg tűrhetőre mérséklődött, a kesztyűt több ízben is levethettem. A murvaút szépen elkanyargott a Bekény és Bükkszentkereszt közti erdészeti aszfaltútig, és ott a szegény ember sorompója zárta le: a fákra lakatolt vaslánc, rajta behajtani tilos tábla helyett (illetőleg láthatósági jel gyanánt) egy koszos ronggyal.

Az aszfaltút már ismert emelkedőjénél egy irtásfiatalos közepéből szálló füstoszlopra figyeltem föl: favágók melengették a kezüket egy leágazó murvaúton. Az úttest közepén egy megfagyott, de még friss okádék árulkodott a közelgő szilveszterről: annyira nem volt egyedi fotótéma, hogy ide is beiktassam. Érdekesnek találtam, hogy az építők itt-ott járdaszegélyt ragasztottak az úthoz, mely pár éve a piros kerékpárjelzést viseli. Elértem, majd el is hagytam a Lófő-tisztást, mely érezhetően egyre jobban elbokrosodik, és húsz-harminc év múlva talán egészen el is borítja a hagyásfák újulatából támadó sarjerdő. Gyalogos kitérőt tettem a Galuzsnya-tető déli lábához (többre most nem volt időm), hogy földerítsem a térkép által ígért víznyelőket. Egy tankönyvbe illő, mesés töbörsort találtam, melynek tagjait úgy-ahogy láthatóvá tette a finom hóréteg az avaron.

Kisvártatva megélénkült a vidék. A bal kéz felől kezdődő, Mészárszék nevű réten egy futó közeledett, majd valamivel később a betonon egy gyalogos. Elmesélte egy katonaemlékét: erdész ismerősével sikerült egy több óra járásra lévő nyiladékkeresztezést külön-külön kétfelől megközelíteniük, hogy egyszerre érjenek oda. Mostanában is sokat gyalogol, minden héten kijön a hegyekbe. Aztán továbbmentem, és Bükkszentkereszt határában már egész családok kerültek elém. Két gyermekükkel a fiatal szülők bejárták a környéket, megnézték a mészégetőket, a focipályát, és még ami útba esett. A gázcseretelepnél új játszótér felirata hirdette, hogy itt is az EU segített. Egy védett vöröshangyabolyt is kitábláztak a járdaszegély mellé – nagyon megható volt. A mészégetők egyébként éppen pihenőt tartottak, de mellettük egy kutya ugatott, és jellegzetes szag adta hírül, hogy lovak vannak a közelben, azokat őrzi.

Újabb kulacstöltés után leporoszkáltam a Száraz-Szinva völgyén; itt is szembejött pár turista. A Lusta-völgy bejáratát sikerült emlékezetből elvétenem, és egészen a szinva-forrási vízműhöz gurultam le, mikor rádöbbentem a megnőtt szintveszteségre. Némi bejglit magamhoz véve befordultam a meredeken induló lusta-völgyi betonútra, amely sorompóval és többfajta táblával, még hetvenes évekbelivel is le van zárva az autók elől. Csakhamar lekívánkozott rólam a sapka, majd a kesztyű, sőt a kabát is. Egy szűk óra alatt értem föl a kurta-bérci munkásházhoz, és itt már rámvicsorgott a kései érkezés réme. Én ugyanis a Tar-kőre akartam fölmászni, pár mesebeli fotót készíteni a felhők tetejéről, majd valahogy lejutni Répáshutára, ahol a BEAC-os nép már gyülekezni kezdett. Szerencsére az ég kékjét már itt megláttam, ami azt jelentette, hogy a reggel a Kőlyuk-galyát is ellepő köd mostanra lejjebb szállt. A térerőt és a napnyugtáig hátralévő időt mérlegelve úgy döntöttem, hogy kihagyom a jávorkúti kitérőt, és csak megyek előre, mint aki egy célnak szenteli az egész hátralévő napját. Ennek megfelelően csak néhány jó fotótéma állított meg, többek között egy hegyoldalból legurult szénabála, amely anyagának felét elhagyta, mire az utolsó fa megfogta volna.

Egyre inkább vesztett erejéből a hunyó Nap, egyre kékebb lett az égbolt nyugati hajlása. Emlékezetből lesirültem a kék jelzésre a Zsidó-rét előtt, majd a Keskeny-rétre kiérve a célegyenesbe hatoltam. Itt is volt egy kis hó, de nem ez, hanem a helyenként meredekké és göröngyössé váló ösvény vetett ki a nyeregből. Fél öt tájban, mikor már alig volt valami fény az égen, végre megérkeztem a Tar-kő kiugró homlokára.

A köd sötétkék paplanként, szinte teljesen vízszintesen töltötte ki a láthatárt, fölötte pedig fel-felpislantak már a csillagok. Hosszú záridővel készítettem pár képet: a parázsló naplementében a Mátra és valószínűleg a Karancs-közeli magaslatok feketéllettek. A Mátrától délre pedig egy tarajforma kiemelkedést rögzített a fényképezőgép, amit aztán otthon a Bél-kőnek kiáltottunk ki. Kelet felé fakó kékségbe veszett a látvány, de azt azért kivehettem, hogy a szomszédos bükki kövek is kiütődnek a felhőlepelből. Ide minél hamarabb vissza kell jönni, gondoltam, és harmadszorra sikerült is egy hívásra való Westel-térerőt fognom. Megbeszéltük, hogy este nyolcnál előbb nem érek haza, és hogy a holnapi útitervbe a Tar-kő is bekerül. Ezután munkába állítottam a már csaknem kimerült gázfőzőt, és megmelegítettem a töltött káposzta maradékát. A láng oly csekély volt már, hogy köré kellett kuporodnom, nehogy kioltsa a szél. Mintegy hat órakor eredtem útnak a kék, majd a lefelé mutató zöld jelzésen.

A lejtősen oldalazó, de kíméletes turistaúton hamarosan elértem a kék kereszt kiágazását, azaz egy most is kijárt dózerutat, amely aztán kevésszer megszakított lejtéssel és célirányos vonalvezetéssel eljuttatott egészen az országútra, valamivel a Hereg-rét fölött. Persze a magát a mélybe vető jelzést okosan cserbenhagytam, és röviden ismét zöld jelzést érintettem. Valahányszor az erdészetet szidalmazom magamban a tarvágások miatt, mindig ezek a derék szintutak ötlenek eszembe, amelyek hamarosan elbokrosodnának, ha nem járnák őket legalább hetente a munkásokat, rönköket, lőtt vadat vagy egyéb terhet szállító erdészeti gépjárművek. Cserébe ők még soha nem kifogásolták, ha rajtuk tekertem: így szép az élet. Dalolva föltekertem a bánya-hegyi nyeregpontba, aztán lezúdultam Répáshutára, ahol az útmutatásnak megfelelően az Északerdő vendégházában készült a estére már vagy harminc-negyven BEAC-os túratárs.

A változatos társasjátékokba merült, részletekben vacsorázó bandának az egyébként elhanyagoltan csüngő tévékészüléken megmutattam a kulcsfontosságú tar-kői képeket. Azonnal ki is alakult a másnapi útiterv, legalábbis odafelé.

Csoportkép még a faluban

Dombortérkép farétegekből

A Bánya-hegynél

Hármas-határ

Elértük a felhőhatárt

Letérünk a zöld csúcsjelzésen

Katlanféle horpadás a fennsík letörésén

Ez a Z▲ inkább gyalogút

Az Őr-kő

Eszem-iszom

Dél felé a kilátás

A Tar-kő a szomszédban

Keskeny-rét

Ki esik nagyobbat?

Kicsi a rakás

Visszatekintés a Tar-kőről

Keleten a messzeség

Ez a Mátra

Ez viszont nem a Bél-kő: alighanem a visontai hőerőmű feláramló levegője

A Kékesről is látnak minket

Előkerülnek a különféle hedonok

Vissza a Keskeny-rétre

Időhiány miatt

a távolabbi Nagy-Mező helyett

a Zsidó-rétet ejtettük útba.

Dérkristályok

Át kellett lendülni alatta

Ismét Bánya-hegynél,

és végre otthon.

Másnap reggel jó korán elindultunk, de ezúttal nem gyalogoltam a többiekkel, hanem bicajjal cikkcakkoztam föl a fennsíkra. Utoljára a falu északkeleti kijáratánál láttuk egymást, bár utólag kiderült, hogy néhány helyen csak egy órácskával jártunk egymás előtt-után. A közös cél a Nagy-Hárs orma volt, ahonnan a Tátrát akartuk megtekinteni, de oda csak én mentem föl. (Sejtettem, hogy a katonai támaszpontot még most is őrizhetik, de reméltem, hogy a felpuhult időkre való tekintettel átengednek.)

A Diós-pataknak most egészen száraz völgyében ostromoltam meg a nagy letörést. Keréknyomok és néha lábnyomok is elém kerültek egészen a zöld bicikliútként is kijelölt dózerútig, amely mintegy hétszáz méter magasan kanyarog a Bánya-hegytől egészen Hollóstetőig. Ezen most csak átléptem a Vincova nevű helynél (a név bizonyosan szláv eredetű, de hogy a szőlőhöz van köze vagy inkább Vincéhez, azt nem tudtam eldönteni). Rövid töbörkerülgetés után ki is értem a Sugaró fölötti nagy horpadás tetejébe, melyet egészen benőttek már a fenyők. A S+ jelzésen voltam, ideje volt már a tízórainak. Aztán a többiek iramát ismerve úgy döntottam: nem megyek elébük a jelzésen, hanem balra fordulok a Kecskeláb-rétig, s onnan a Lendeczky úton, majd murvaúton próbálom belopni a Nagy-Hársat.

Ekkor már látszott, hogy a Tátra a homályban marad: hófelhők jöttek tömött seregben, és szórványosan esegetett is belőlük némi dara. Elléptettem egy ősrégi tiltó tábla mellett (később szövegesen megismétlődött, de ugyanolyan özönvíz előtti táblán, így merészen továbbhaladtam). A fölfelé remekül tekerhető murvaúton kocsi- és lábnyomok látszottak, aztán az utolsó kanyarban másfelé fordultak. Amerre én mentem, csak ember- és kutyanyomok vezettek. Az állatot mintha hallottam volna is: eszerint csak biztonsági őr van itt. Aztán vadonatúj sorompó és többrendbeli tiltó tábla zárta el az utat: "Honvédségi terület (őrkutyával védett), idegeneknek belépni tilos!", és hasonló invitálások. Nyomogattam egy darabig a csengőnek látszó zöld gombot, de semmi válasz a bevölgyelés mélyéről, ahol egy bekerített nagyobb ház húzódott meg.

Elosontam hát a sorompó mellett, lefotóztam egy tűz- és robbanásveszélyes raktárfélét, aztán lejárt az időm, és felharsant mögöttem a kutya. Szerencsére a kerítés mögül, de így sem maradhattam az úton. Visszasomfordáltam a sorompó mögé, és a hosszú visszavonulástól elborzadva a Medve-tető felé papírtáblával mutató nyílt, de úttalan gerinc takarásában próbáltam a tábor mellé kerülni. Itt két távoli ház között kellett elosonnom, majd egy romos melléképület előtt balra tértem, de kissé korán, mert éppen a főobjektum elé értem ki. A farkaskutya ismét rázendített, és csakhamar előjött a biztonsági őr is. Nem neheztelt, mert elhitte bizonykodásomat, hogy nem tudtam, mi van errefelé, és a térképről csakugyan nem is tudhattam. (A Faragó-féle térkép egy bekerített házat jelöl, a Cartographiáé egy árva tornyot.) Eligazított kifelé, én meg lelkére kötöttem, hogy ne bánjon keményen az errefelé geoládázó lábszárvédős turistákkal se. (Este a tervezgetéskor úgy láttam, a mieink nemigen tudhatnak a bázis állapotáról, sőt talán a létéről sem.)

Ezután leereszkedtem a négyes murvaútcsomópontba és elrágtam pár mogyorót szaloncukorral. A továbbindulás előtt még odafirkáltam a hóra egy pisztolyt tartó figurát és egy eltúlzott fogú kutyafejet, a tető felé nyilazva. Egy szakasszal keletebbre felmásztam egy magaslesre, megettem második szendvicsemet, és megpróbáltam telefonálni. Térerőm még lett volna, de az enyéimnek nem. Így hát délkelet felé vettem az irányt a Vargai-Kurta-bércen át, hátha valahol beléjük botlom. (Induláskor nem egyeztettünk sem helyet, sem időt, úgy tartva, hogy minek várjunk egymásra, aztán meg a BEAC-ot hét mérföldről elárulja a hangja.) De ez utóbbiban tévedtem: olyan ügyesen osontak el következő állomásom, a kurta-bérci munkásház előtt, hogy senki nem tudott róluk felvilágosítást adni.

Először két túrabotos nővel találkoztam, akik Bánkútról Lillafüredre tartottak. Az ünnepre való tekintettel nekikadtam az utolsóelőtti pár szaloncukromat. A Menyecske-töbörnek nevezett, összenőtt víznyelők alkotta hosszú mélyedésen végighaladó betonúton még néhány turista elémkerült, de ők már nem kaptak semmit, mert egyikük sem tudott semmit a harminc elveszett lábszárvédősről. Kitekintettem a Kis-mezőre, amely egy kanyarnyira bújt el a fenyves és nyáras (!) mögé. Mivel azonban a rajta haladó út a Vincovához vitt volna vissza, visszafordultam a fennsík belsejébe. A betonút-elágazásban egy kisgyermekes családtól vettem búcsút (a férfi a nagy-mezői síház gazdája), és célirányosan lezúdultam Jávorkútra.

A forrás derekasan ontotta vizét, és a sok autós kirándulónak köszönhetően találtam némi parazsat is egy tűzteknőben. Begyűjtöttem néhány elismerő pillantást, megettem az utolsó kenyeremet, majd feltoltam-tekertem a piroson az ősfenyvesbe. Az ösvény újabban kikerülgeti az elhullott faóriásokat, így bicajjal is jól járható.

Két gyalogtúrázó hölgy megkapta az utolsó pár szaloncukrot, én lenyeltem az utolsó szem mogyorókat, aztán a csipkéskúti csikótelep kerítéséhez osontam le egy havas fényképért. Innen már végig betonon maradtam.

A Nagy-mező előtt szembejött egy terepbiciklista sárga mellényben, lámpával. Jé, néztünk egymásra: azt hittük, nincs még egy bolond idefönn ebben a jégségben. Ettől valamelyest elbízhattam magam, mert egy hirtelen fékezés nyomán a talajra huppantam, bal térdem feldagadt, és a vésztartalékul szolgáló nápolyimorzsa is kiborult a táskából az útra. Hirtelen szállt le az este: a háromszög-elágazásban még volt valami fény az ott parkoló autó tettenérésére, de a Kis-Kőhát oldalában gyalogló hátizsákosoknak nem tudtam fényképpel meghálálni az irigykedő kiáltozásukat. Átbuktam a fennsík szegélyén, majd a nyerget leeresztve leszánkáztam a bánya-hegyi elágazásba.

Az idő alaposan lehűlt már, és a folyamatos gurulás sem tett jót a kesztyűmnek, mert akárhogy kunkorgattam benne a kezemet, átfújt rajta a szél. Az út csak nem akart célba érni, szemhéjam és ajkam is egészen el volt már gémberedve. Répáshuta fölött elhadartam a századik "sárga bögre, görbe bögrét" is, mire megérkeztem. A többiek már órák óta otthon voltak. Egy gyors zuhanyzás visszaadta életerőmet, és körbeszaladtam az ünnepi társasjátékokat megnézni az egyes szobákban.

Ez valami állatfarmos kártyacsata

Ez a "mocsár." Gellértet sikerült már belerángatni.

Erre nem emlékszem, de a felek bőszen számolták a veszteségeiket.

Azt hiszem, ennek a neve "tabu."

Este kerekedvén, a társaság kivonult a Pénz-patak két kilométerre lévő víznyelőjéhez az új évet köszönteni. Lámpák arzenáljával fölszerelkezve átszuszogtunk egy dombháton (a betonúton könnyebb lett volna), majd mécsesekkel földíszítettük a sziklákat.

Rádión meghallgattuk az elnöki köszöntőt, elénekeltük a Himnuszt, majd megkezdődött a koccintgatás. A szüntelen hóesésben a vakus képek is sajátosan ünnepi jellegűek lettek. Odalenn a pezsgősasztalul szolgáló sziklát járta körbe a Zsuzsivonat, majd a fiatalok eljárták az "akinek nincs párja" című táncot és másokat is.

Tűzijátékok szökkentek az égre, körbejártak a finomabbnál finomabb innivalók. Jól éreztük magunkat.

Közben a fázósabbak odafenn tüzet raktak, mások életre fújták, és végre munkába álltak az alaposan kiöblögetett torkok is. A népdalok közé pajzánabb darabok és átköltések is keveredtek. Jómagam a "Hosszú, vékony a pipaszár"-t adtam elő párosban.

Két-három óra tájban danolva hazatértünk és elfogyasztottuk a lencselevest. A szórakozás még folytatódott, de már nem követtem, hanem ágyba dőltem. Szép táborozás volt ez, jó hangulatban ébredtünk másnap reggel. Alapos virslizés és a maradék hedonok befalása után lassan mindenki összecsomagolt és elbúcsúzott. Amíg aludtunk, a hegységre tíz centi hó hullott, és sejtettük, hogy a miskolciak csak a megyehatárig fogják letakarítani az utat. Emiatt a többség kelet felé hagyta el Répáshutát. Én voltam, aki utolsóként távozott, többszöri hazafuvarozási felajánlásokat hárítva.

Az utat csakugyan nem takarították le még a megyehatárig sem, amire egy jókora otthagyott torlasz tette figyelmessé szegény biciklistát. Az előttem itt végigment tucatnyi autó még csak-csak elboldogult, de nekem nagyon kellett vigyáznom, nehogy egy gödör vagy egy rosszul kiképzett útfolt megdobja az első kerekemet. Két óra felé járt, mikor a hereg-réti szánkózóknak intve elértem Tamás kútját és vizet vettem.

A tucatnyinál jóval több autó jött viszont velem szembe. Szánkózók hadai lepték el valamelyik Felsőtárkány fölötti oldalvölgyet, autóik csoportosan parkoltak a Lök-völgyben.

Én meg legurultam a faluba, fordultam egyet a tó jegén, ahol korcsolyapályákat túrtak a hóban a gyerekek, majd Egerben vonatra pattantam és egy átszállással hazajöttem.

Ez a túra több tanulsággal is szolgált. A kesztyű helyett valami melegebb jószág kellene, a gázpalack tényleg nem muzsikál jól a fagyban, és a Bükkben csak ott van térerő, ahol valamelyik faluból odasugároz a torony. De ezek csupán múló nehézségek voltak, és a szép természet meg a jó társaság mindegyikért kárpótolt. Ami meg az útvonalat illeti: lassan eltűnnek a térképemről a bejáratlan foltok; innen már csak gyalog hajolhatok közelebb a Bükkhöz.