7. nap: XI. 26., hétfő.
Hosszúpályi – Debrecen.
38 km.

Reggelre lapos első gumi fogadott. Gondoltam, a tegnapelőtti bozótharc újabb tüskeaknája robbant most fel, ezért főzés közben gyorsan szétszedtem a kereket. A lyuk azonban nem volt sehol: a szelepet kellett kicserélnem. A lassan puhuló hátsót nem bántottam: hideg volt még az újabb javításhoz, és az idő anélkül is elhussant. Belebújtam városi nadrágomba és vizes cipőmbe, azzal felkerekedtem a bánki arborétum felé. Egy címerekkel ékes új tábla próbálta lebeszélni a szemétlerakásról azokat a fenevadakat, amelyek szemlátomást ideszoktak. Úgy vélem, a meglebegtetett ötvenezres bírság aligha tölti be elrettentő szerepét. A díjmentesen használható lomlerakó pedig, melynek címét megadták, éppen a kommunális szemetet és az építési törmeléket nem fogadja be, vagyis az AKSD Városgazdálkodási Kft. ajánlata ott törik ketté, ahol a legvastagabb.

A közelben egy vadászház és a hozzá tartozó térkép állongott: magaslesei nevekhez voltak hozzárendelve, és a tanyák, hidak és egyebek mellett a kotorékokat és a dagonyákat is feltüntette. Az arborétum fogadóházában csend honolt: a főnökasszonyt harangszóval csalogattam elő, ahogy a fák közt kapirgáló munkások javasolták.

Amíg az ajtó kinyílt előttem, a különféle faszobrokat és emlékműveket nézegettem. Az egyiken egy általam föl nem ismert, faragott és zöldre festett virág képe alatt ez a szó állt: Bízzál! / Θαρσει / Tharzei.

A házban aztán hosszan beszélgettünk a főnöknővel a szomszédban épülő-terjeszkedő wellness-szállóról, amely ha tehetné, kifordítaná alóluk a földet is. Az erdészfizetések mintegy harmadával haladják meg a minimálbért, a fatolvajok is rontják a megtérülési arányt, tehát egyáltalán nem könnyű az itt dolgozók sorsa.

A Debrecentől keletre elterülő rengeteget Erdőspusztának nevezik, és a XV. században kapták használatra a földesúrtól az egykori falu lakosai. A mostani pusztanevek (Nagycsere, Fancsika, Bánk, Haláp és mások) mind egy-egy faluról tanúskodnak; mikor ezek elpusztultak, területüket Debrecen határához csatolták. A XIX. századra az erdőirtások olyan mértéket öltöttek, hogy a betelepedést már tilalmazni kényszerültek. Az erdőfelújítás bevett módszere volt a vákáncsosság: egy-egy család letermelte, kituskózta és makkvetéssel újratelepítette a gondjaira bízott erdőrészt, s míg az felnőtt, a közökbe zöldséget ültettek. (E szó mögött a vacans = üres, betöltetlen latin szót gyanítottam, és ezt Módy György itt vásárolt tanulmánya igazolta is.) Idővel a tölgyet a gyorsabban növő akác váltotta fel, s ez szinte mostanáig így is maradt. A legújabb időkben már megpróbálnak tölgyet telepíteni, ahová csak lehet, de a lecsapolások miatt csökkent a talajvízszint, és a tölgy a szárazságot rosszul tűri. – A vákáncsoskunyhót félig a földbe vájták, földdel fedték be, és addig használták, amíg az általuk kezelt erdő meg nem nőtt. Akkor odébbálltak, a kunyhót kiürítették és sorsára hagyták. A harmincas évektől hanyatlásnak indult ez az életmód, mert az erdőgazdaság a saját embereivel kezdte műveltetni az erdőt. A század derekára a kunyhókat elhagyták, bár egy-kettő még a hetvenes években is viszonylagos épségben volt.

Körbesétáltam a táblákkal gazdagon körített ösvényen. Megtudtam, hogy a kitermelt faanyagot felhasználták papírnak (általában puhafát), vastag tűzifának (kb. a termelt vastagfa felét), és más egyébnek. Részletesen leírták, hogy a választékolást és a darabolást milyen gondosan kellett végzni, hogy a leggazdaságosabb legyen a kihozatal. Ma már motoros fűrészt használnak, a ledöntött szálfákat géppel vagy lóvontatású "kerékpárral" (nyilván afféle taligával) vonszolják ki az útra, onnan pedig teherautó viszi a feldolgozótelepre.

Az erdőgazdálkodáson kívül a vadászat is jelentős errefelé. A rengetegben vaddisznó, őz, fácán, kisebb számban szarvas, a tavakban réce tenyészik; télen szervezetten szokták a vadakat etetni.

Déltájban kifordultam a látogatóközpontból, és a sugárirányú országútig visszagurulva felmásztam a fancsikai templomromhoz. Ez 1170 körül épült, és a török pusztította el 1574-ben. A falu határa ezután Debrecen zálogbirtoka lett, majd 1854-től a polgárság tulajdonába ment át. A romot a nyolcvanas években tárták fel és konzerválták.

Hűvös szél uszult rám nyugatról, az égen bárányfelhők szaladtak keresztül, nevetett a napocska. Kényelmesen, boldogan tekertem hazafelé, egy indián favárat és a Fancsika II.-tároló melletti fakilátót érintve.

Továbbra is észak felé tartva megkerestem a Zsuzsivasút sínjeit, aztán a fűrésztelep berregésétől kísérve a nyomukba szegődtem. Kerékpárút futott a forgalmas 48-as út mellett, és egy kereszteződésnél magát a kisvonatot is sikerült elkapnom, amint gallyfát hurcolt a város felé. Nagy örömet szerzett felbukkanásával ez a döcögény: Pesten csak arról számoltak be pár éve a rémhíradók, hogy a végét járja.

A végállomáson egy gondnok- és boltosnő kedvesen újságolta, hogy erről szó sincs. A Zsuzsi elég jól fenntartja magát – részben önkormányzati támogatásból, részben a turistaforgalomból. Most csak erdőgazdasági ügyekben jár ki a városból. Isten éltesse sokáig!

Debrecenben elég könnyen áthámoztam magam a kamionoktól füstös körgyűrűn, megvettem a vonatjegyet, aztán maradék időmet jól beosztva a belváros felé indultam. Hétfő lévén a Déry Múzeum és a Kollégium zárva volt: egyedül a Nagytemplomot tudtam meglátogatni.

A magyar reformátusságnak ez a szimbolikus anyaegyházát a többször leégett régebbi templomok helyén 1805-ben kezdték építeni; az ezt megelőző tűzvészben megrepedt Rákóczi-harangot csak 1873-ban öntötték újra. Majdnem hatvan mázsát nyom, hangja tiszta időben a Hortobágyra is kihallatszik. Rajta latin nyelvű bibliaidézetek olvashatók. Az elhelyezésére szolgáló nyugati tornyot 1991-ben a látogatók előtt is megnyitották; felső ablakaiból pompás kilátás tárul elő mind a négy irányban.

A templom által látott legnevezetesebb esemény az 1849. április 14-ei országgyűlés volt. A Pestről kiszorított kormány a tavaszi hadjárat győzelmeinek tudatában kimondta a Habsburg-ház trónfosztását. Kossuth Lajos karosszékét ennek emlékére ma is mutogatják a nyugati templomhajóban kialakított emlékhelyen.

Túrám végére maradt a Gályarabok emlékoszlopa, amelyet az 1676-ban Ruyter admirális által kiszabadított magyar hitvalló prédikátorok emlékére állíttatott 1895-ben özvegy Hegyi Mihályné. 1991-es látogatása alkalmával II. János Pál pápa megkoszorúzta ezt az emlékoszlopot, amivel nagy lépést tett a keresztyén megbékélés útján. Ezt ma a koszorú és a szalagok bronzból vert mása tanúsítja a helyszínen.

Utam ezen a szent helyen, a Kollégium tövében ért véget, és valószínűleg visszatérek még ide a közeljövőben. A maradék órácskát kihasználva meglátogattam és kifosztottam egy antikváriumot, aztán felszálltam a vonatra, és a kései évszak ellenére gazdag aratásnak örvendezve hazatértem.