6. nap: XI. 25., vasárnap.
Biharugra – Hosszúpályi.
89 km.

Reggel egy első defekt javítására pocsékoltam a napkeltének máskor indulásra való félóráját. Így jár, aki nem tanítja meg lovát repülni, és a sárdagasztás helyett egy akácosban rángatja a gépét előre. Miközben a soványka zacskós leves megfőtt, lefotóztam magamat egy alkalmi előkével és Léna könyvével. (A fotó megmutatja azt is, hogy melyik kezemmel feszegettem a sárral és fekete gumi-kulimásszal borított abroncsról a külsőt.) Aztán nekieredtem a Biharugráig hátralévő maradék földútnak: fölöttem kisebb-nagyobb V betűk alakjában vadludak húztak el. A faluban egy kis vágóhíd (és nyomóskút) mellett ültem le cipőt mosni és csokit falni; a közelben a világháborús emlékmű a nagy és a kis ország egyberajzolt térképe fölött kiáltotta: "Nem, nem, soha!" Kissé beljebb egy emléktábla tudatta velem, hogy 1849. július 18-án itt pihente ki fáradalmait Petőfi Sándor. Ekkor már nagy kapkodásban volt a vezérkar az orosz túlerő miatt, és a költő is átkérte magát az erdélyi sereghez. Tudjuk: ez az utolsó útja volt neki.

Elhaladtam a zárva tartó Bölöny-kastély mellett (ha jól azonosítottam; ma iskolának használják), aztán a temetőbe fordultam be néhány betűkkel teleírt, felújított régi sír kedvéért. A tizenhét éves fiú, Rózsa Sándor emlékverse a fényképen is jól olvasható, és dióhéjban összefoglalja a "felszabadulás" utáni viszonyokat. A szomszéd sír feliratát, mivel ettől némiképp eltér, szövegesen idézem:

Itt nyugszik Farkas Ferencz Szü 1916, mh 1947 Ki nem tudván mire ébret tem, román golyonak uty- jába estem. Aki ontá ki életem s így vér tanu lettem. Nyugod jon férjem békében s én feleséged fájda lommal gyászol öröké Béke poraira

A harmadik sír Rácz Dánielé (1928–1947), és az előbbihez hasonló szöveg áll rajta, bár eléggé kopott betűkkel. Valószínűleg a helyiek ismerik és ápolják a rájuk vonatkozó hagyományt, de nem akadt az utamba senki, aki elmondta volna.

Eligazító táblák egy madárvártát ígértek a Biharugrai-halastavak túlsó partján; végül mégsem kerekeztem el odáig a betonon, mert egy közelebbi kiugrónál egy hasonló szerepet betöltő siló magasodott, ráadásul két kidöntött fatörzs is integetett, hogy ebédeljek rajtuk. A tóból lefűzött csatornában egy idősebb férfi pecázott, aztán magát a tavat is megkísértette ez ügyben. Beszélgettünk: ő a partról, én a magasból. Langyos szellő fújdogált, szép kilátás nyílt a víztükörre, a belőle kimeredő karókra, a rajtuk ücsörgő és az odafent ide-oda húzó madárhadra. Idelátszott a madárvártának a túlparti nádasból kiemelkedő fatornya is. Elüldögéltem itt egy szusszanatnyit, aztán pedáljaimat lehetőség szerint megtisztogatva nyeregbe pattantam.

A Sebes-Körös közeli hídjának tövében még ott korhadoztak a régi híd cölöpcsonkjai. Már vastag felhők sötétítették el az eget, mikor Körösszakálon elémugrott egy felújított baptista imaház, falán az EU szokásos táblájával: "Európa itt épül." No hát épüljön is, ráfér az országra az ilyesmi. A körösszegapáti községházán (mely falugazdász-iroda és gyógyszertár is egyben) három zászló lengett: uniós, magyar és román. (Szép jelkép ez, hasonló azokhoz az Árpád-sávokhoz, amelyeket valahol az őszi szlovákiai túrán láttam, szintén középületen.)

A lassan permetezni kezdő esőben azzal szórakoztam, hogy tapssal és kurjongatással hány varjút tudok felriasztani az út menti akácfákról. Sajnos vége szakadt a jó időnek: kénytelen lettem összehúzni magamon a kabátot, a fényképezőt pedig zacskóba dugtam, és csak néhány érdekesség kedvéért vettem elő, mint például Biharkeresztesen egy Szent László-szobor vagy Bedőn a kihalt utcára néző, kőből rakott kukoricaszárító górék. (Biharkersztes nevét az odavezető úton hibásan írták ki egy nagy zöld fémtáblára: ilyet se mindennap lát az ember.)

Bedő határában egy birkapásztor támasztotta a botját mogorván, kucsmája alól taksálgatva a szürke láthatárt, és köszönésemre valami érthetetlen szót felelt: lehet, hogy románul. A jószágok egykedvűen viselték az esőt, az én kedélyem azonban annyira elborult, hogy cigarettásdobozaim virtuális gyűjteményét kiegészítettem néhány ukrán és román nyelvű halálígérő felirattal.

És megérkeztem Nagykerekibe, az utolsó tervezett kulturális látnivaló helyére. A Bocskai-vár (inkább megerősített falakkal is rendelkező kastély) azonban már nem volt nyitva (vasárnap délután háromkor), és kulcs meg gondnok után rohangálni nem volt sem kedvem, sem erőm a hidegen paskoló esőben. Beértem egy-két látványos külső fotóval, aztán odébbálltam.

Pocsajon kettévált az út, és mivel csak a másnapom maradt meg Debrecenre, elhatároztam, hogy az eredetileg megálmodott Létavértes–Vámospércs kitérőt kellemesebb időre halasztom. Ráadásul nem tudtam, hogy azon a vidéken milyen talajba kellene küllőig süllyednem, hogy a Zsuzsivasútnak most nyilván sivár képet nyújtó keleti végállomását a Hármas-hegyről megtekintsem, esetleg a kilátó alatt verjem fel sátramat. A talaj Hosszúpályi felé legalábbis nagyon feketének és agyagosnak mutatkozott; vittem is belőle mintát otthonra. Egy asszony nevével jelzett birtok határánál, ahol az utolsó napi fotó készült, zsákutca-tábla és felirat kiáltotta a traktorosok fülébe: "Ez nem a szalmás bejáró!"

Tovább is vonszoltam magam a lassan elálló esőben Debrecen felé, és a sűrűsödő ködben elértem a Vekeri-tónál lévő Dorcas Kempinget. Dicséretes módon nyitva volt, csakhogy semmi nem kényszerített, hogy betérjek. (Dorkász egyébként a Bibliában szereplő jótékony asszony volt, akit Péter apostol feltámasztott.) Ehelyett elgurultam a Bánk felé ágazó útig, és a szögletben bevágtam a fenyvesbe. Az országúttól pár száz méterre egy dombtető fedezékében mosakodtam (szappannal), és nagyon korán elaludtam – azzal a bosszantó gondolattal, hogy a cipőmben összegyűlt víz holnapra még ki is fog hűlni.