5. nap: XI. 24., szombat.
Gyula – Biharugra.
71 km.

Ugatásra, majd puskalövésekre ébredtem. Hamar eszembe vettem, hogy egykönnyen nem férhetnek hozzám, mert a dombtető és egyik oldalam felől megvéd egy három méter mély árok, lentről pedig egy nyesedékből és indákból összehalmozott torlasz. A vadászok valóban az országúton túl serénykedtek, így elősirítettem a gázpalackot, és levest főztem rajta. Ezúttal belekerült a maradék kolbász és szalonna is, vagyis megengedhettem, hogy a reggelit elodázom délig, és várost nézek helyette. Utána körülnéztem a környéken. Vajon mit keres ennyi csatorna, barázda és átvezetőcső egy dombtetőn? Arra a következtetésre jutottam, hogy alighanem a szennyvizet ürítik ide nagy tartálykocsikból, az erdő talaja úgy-ahogy megszűri, s innen szivárog bele a lenti nádas-sásos derítőtavakba. Az ároknak valamivel odébb vége is szakadt, a túloldaláról éppen nagy darabon le volt termelve az erdő, de a dombtető felé ugyanolyan nyáras terült el. Ez bizony nem a legkiesebb hálószobám volt, de a hosszú távú túrázónak néha ilyenekkel is be kell érnie, különösen városok közelében. (Elgondolkodtam azon, hogy Budapest északkeleti peremén, ahol otthonos vagyok, miféle hálószobát tudnék ajánlani egy magamfajtának, és szomorúan állapítottam meg, hogy Fót határában van az első biztonságos hely.)

Ezúttal több időt szántam Gyulára, mint legutóbbi ittjártamkor. A híres négylyukú szárazhíd mellett gurultam be a városba, ahol a kerékpárutat betonba karcolt vonalakkal próbálták macskakövessé imitálni. Egy szomszédos házon több kor feliratai egymás alatt: "Kuznyeck lakótelep, Honvéd utcai lakótelep, Vértanúk útja". A szellős Kossuth téren pár méter meghagyott sín őrizte az 1906 és 1961 között járt kisvasút emlékét, amely a maga idejében tizenkét községet és két uradalmat érintett Gyulától Simonyifalváig. A sínen felirat állt: "Diósgyőr, 1896." Sok vonatkozásban ma is ennek a kornak az örökségéből élünk; vajon száz év múlva mivel dicsekedhetünk, ami 1996-os évszámot visel?

A körbegurulás után első utam a bicikliboltba vezetett. Kilencszáz forintért kaptam egy gumikülsőt, amely egy leheletnyivel keskenyebb volt a kelleténél, de a lényeget illetően bevált. Egy Bihari Lajos nevű fiatalember portája előtt álltam le szerelni; a leveleket gereblyéző gazda szívélyesen fogadott, széket hozott, kávét főzött, és búcsúzóul egy zacskó édességet is adott. Elbeszélgettünk arról a műfajról, amit én űzök, illetve Léna teljesítményéről: ő minden csomagos biciklistát megszállottnak tart és egy kicsit irigyel is. Szép napsütés kerekedett, és a legfőbb műszaki nehézséget elhárítva az én kedvem is egy csapásra kivirágosodott.

Ezután végre a vár felé fordulhattam. Itt aztán el lehetne tölteni egy fél napot is: igényes kiállítás, gyönyörű kilátás, nyáridőben sok program, térzene, előadás várja a turistákat. A felzsendülő napsütésben most is becsábult néhány látogató, de tolongásról nem kellett tartanom.

A nagyszerű és hangulatos téglavár belsejében végre megtaláltam, amit kerestem: egy darab magyar történelmet. Gyulát mint uradalmat Zsigmond és Mátyás idejétől fogva a királyhoz közeli családok vagy királyok leszármazottai birtokolták. Aztán 1566-ban a török kiéheztetéssel elfoglalta a nagy pénzzel és erőfeszítéssel rendbehozott várat, és csak 1695-ben sikerült onnan kiverni. Még kiállt pár ostromot (többek között Rákócziét és Szegedinác Péróét), de aztán fokozatosan eljelentéktelenedett és rombadőlt. Az aradi vértanúk közül itt tartották vasban Damjanichot és Lahner Györgyöt. Jelenlegi impozáns külsejét a hatvanas évekre nyerte el, egy átfogó rekonstrukció során.

Az egyes szobákban jól berendezett tárlók mutatták be a kovácsok és más mesteremberek munkáját, de legalább ilyen életszerű volt a börtönviszonyok, a kínzások és a kivégzések leírása. A hóhérról például azt olvastam, hogy családjával együtt közmegvetés tárgya volt, és még a templomban is elkülönítették őket a többiektől. A tehéntolvajt egy nyakba akasztható szégyentábla tanúsága szerint 64 botütéssel és egy évi rabsággal büntették; más vétségekért szégyenálarcban kellett a városon végigvonulni. Megszégyenítésül a kaloda több fajtáját alkalmazták: rendesen a nyak- és kézkalodát (más néven hegedűt), a köpködőkalodát (csapodár asszonyok számára), álló nyaklókalodát és másokat. De használtak szégyenketrecet vagy pellengért is, esetleg a bűnöst a templom vagy a malom falában lévő nyakvasba fogták be.

A kínzással a beismerő vallomást akarták kicsikarni. Először csak megmutatták a gyanúsítottnak a különféle eszközöket: hüvelykszorítót, spanyolcsizmát, karszorító kötelet, és ha ez nem hatott rá, akkor be is vetették őket. A "megcsigázás" során a vádlott hátrafeszített karját csigán átvetett kötéllel húzták fölfelé, miközben lábát súlyokkal terhelték. De alkalmaztak perzselést, szurkálást, hússzaggató pókot vagy szögekkel kivert kínzóhengert is. Az áldozatba az üvöltést a száját kipeckelő kínzókörte fojtotta bele.

A kivégzések leírása egy újabb szobát töltött meg. A magyarországi feudalizmus korai szakában általános volt a "szemet szemért" elv, tág tere nyílt a bosszuló önkénynek. Később csak a visszaesőket büntették halállal, s ez már a katolikus egyház humánusabb elveire vezethető vissza. Az akasztás és a fővétel elé mindazonáltal a XVI. században beférkőztek az elrettentés eszközei: a kivégzés előtti kínzás, ló farkára kötés. A halálnak adás újabb módozatai is elterjedtek, mint például a karóba húzás, tüskesírba fektetés, lóbőrbe varrás vagy a kerékbe törés. Ez utóbbit a lázadó Horia és Kloska szenvedte el hazánkban utolsóként, 1785-ben.

A borzalmak emez orgiáját végigmustrálva kiléptem a napfényre, bevásároltam, és a Fehér-Körös partján megebédeltem. Valamivel odébb a Fekete-Körösből próbált halat fogni két helybéli a tesziveszi-hálóval, de úgy láttam, kevés sikerrel. Csodálkoztak, hogy a szabadban alszom, mert sok errefelé a csavargó. Utamat Sarkadon át folytattam, ahol a legfontosabb szerzeményem egy zacskó alma és körte volt. Gyönyörűen sütött a Nap, ismét levetettem a kabátot.

A városban egy hangulatos, fűzfás tavacska állított meg pár percre. Egy tábla szerint 2000-ben oldották meg a Gyepes-csatorna élővízzel való ellátását. Ha nem lett volna késő ősz, szívesen maradtam volna egy órácskát, de sajnos az alkony egyre közelebbről fenyegetett, és kultúrvégcélom, Geszt is részt követelt a napfényből.

Felkerekedtem, és egy tűrhető kerékpárúton haladtam a város határáig, ahol aztán a téesz kutyái lezavartak az országútra. Sarkadkeresztúr és Nagygyanté között már sártól ragyás volt az aszfalt: itt a mezőgazdasági munkagépeké az út. Szabdalt lapály kísért bal kéz felől, a gödrökben víz csillogott: utóbb megtudtam, hogy kubikgödrök ezek, egykori agyaghordás helyei.

Balról elszórt puffanások jeleztek egy vadászatot, és csakhamar elém került a teherautó is, melyre már vissza is szállt a "sportvadászok" (helyi családfők) népes csapata. Volt velük egy hivatásos is. Elmesélték, hogy a lőtt fácánt nem kell napokig lógatni felhasználás előtt, ahogy nekünk mások mondták volt. Megengedték, hogy lefényképezzem a frissen lőtt és kocsiderékra akasztott rókáikat is.

A Nap már a láthatár mögé bukott, így a továbbiakban le kellett tennem Geszten az Arany János-emlékházról. Viszont felszabadultam olyan megható emlékek felkeresésére, mint a mezőgyáni (?) ótemető, melyet lassan benő a szeder és a bodza. Később egy kopjafa ezt kiáltotta utánam Arany szavaival: "Nem elég csak emlegetni / Tudni is kell jól szeretni / Tudni bölcsen a hazát." A költő itt, a Tisza családnál szolgált házitanítóként a megtorlásnak ama nehéz éveiben, amikor az ilyen szavaknak még megkövetelték az aranyfedezetét.

Mire azonban Gesztre értem, mindent beborított az éjszaka. Az 1776-ban épült kastélyt csak harmadszorra találtam meg a kivilágítatlan utcákon, vadul csaholó ebek lármájától kísérve. A platánfák mögött magasodó hatalmas épületről egy megtévesztően fényes fotót készítettem holdfénynél, hosszú záridővel. Aztán lekapcsoltam lámpáimat, és észak felé próbáltam elhagyni a falut az alföldi kéken. Itt egy Tisza-kriptát kellett volna találnom.

Sajnos a felfedeztetéstől (és egy szembejövő traktor feltételezett társaitól) való féltemben vakon törtem előre, így elvétettem a kijáratot, és a vizesgödrös, bűzös szeméttelepen átvergődve a jelzés nyugat felé haladó ágát kezdtem követni süppeteg fűben-sárban, szegényes nyárfaerdő peremén. Egy jókora térdreeséssel bebizonyítottam, hogy a holdfény ugyan elegendő lehet a fényképezőnek, de az emberi szemnek nemigen. Mikor felismertem tévedésemet, megpróbáltam toronyiránt átvágni a sáros-füves káposztaföldön, amelyet a térkép Begécs névvel illet.

Minden ügyességemre szükségem volt, hogy itt és a következő, erdősávtól kísért agyagos úton tolható állapotban tartsam a biciklit. A káposzta kukoricának adta át a helyét, az út melletti gyepsáv oly mértékben elszűkült, hogy egy ízben be kellett váltanom a nyavalyás akácerdőbe, melynek átszelését végül egy csatornaféle hiúsította meg. Valahogy elvergődtem az erdősáv északi sarkáig, éppen ismét az erdő belsejében – sose hittem volna, hogy a végét jelző kökénynek így fogok valaha örülni. Itt végre megtaláltam az észak felé futó jelzéságat. Sajnos a folytatása elveszett a rögösre szántott agyagszérű mélyén, így helyette az első kínálkozó földúton vágtam át a nehéz terepen, és még így is többször meg kellett állnom sarat piszkálni a kerék mögül. Ekkor már rövidnadrágban caplattam a nem mozduló, langyos levegőn, újabb gondolati és egzisztenciális mélyrétegeit feltárva annak a fogalomnak, amit számomra a "túrázás" szó jelent.

A szérű túloldalán térképidegen erdőperembe botlottam: itt jöttem rá, hogy ismét elhagytam a jelzést, és fél kilométer közelségbe sodródtam a határhoz. A járhatóbb nyiladékutakon nagyjából toronyiránt megcéloztam azt a pontot, ahol a kék befúrja magát a Begécsi-tavak közé. Eközben hangulatos, remek erdőkben sétáltam, pompás csatornákat követtem. Mintha csak nekem készítették volna, egy helyen gyaloghíd ugrotta át azt, amelyik utamra merőlegesen állt. Brekegés és madárzsivaj jelezte, hogy a túlparton csakhamar lápos-nádas tóféle kezdődik. Időnként elhallatszott hozzám egy puska dörrenése, de sáros-loncsos zombiként már oda se hederítettem neki. Egy jól felismerhető útkapunál végre behatoltam a tavak közé: a kuruttyolás és zsinatolás most már teljesen körbevett. Három út is futott párhuzamosan észak felé, ebből a két szélső tulajdonképpen a gát lett volna. A minőségük már egykutya volt: eltökélten toltam a masinát.

Készítettem pár újabb fotót a holdfénynél ott, ahol egy magasles erre csábított. Most már tudtam, hogy nagy baj nem érhet, s a nehezén túljutottam: hiszen azok a traktorok, amelyek itt elhaladtak, szükségképpen a túlvégen bukkantak ki a lápvilágból. Hiába tűnt el időnként egyik vagy másik út a három közül, rendületlenül törtettem tovább a felvett irányban. És úgy tíz óra körül valóban felmagaslott előttem egy keresztirányú gát, melyen mikor átléptem, ugyanolyan tábla búcsúztatott, mint mikor a tavak közé beléptem: "Fokozottan védett természeti terület. Belépés csak engedéllyel!" Ballagtam még pár száz métert, aztán egy vadetetőt mellőzve kerestem egy sarjerdőt, és benne üggyel-bajjal egy sátorhelyet. Másnap korai kelést erőltettem magamra, mert a nyílt terepen féltem a fölfedeztetéstől, azonkívül utol kellett érnem a terveimet is.