4. nap: XI. 23., péntek.
Mezőhegyes – Gyula.
127 km.

Napomat levesfőzéssel kezdtem, majd egy mozgatható öntözőrendszer vizsgálgatásával folytattam. Ez egy angol csodamasina volt, a vizet pedig rendes körülmények között az árokból szokta kiszippantani. A kormánymű mozgását két kábelszerű, terpesz-merevítők végein át futtatott áttevő közli a szomszédos (legalább ötven méterre lévő) görgőkkel.

1949-es évszámot visel az a majorsági épület, amely mellett először elballagtam a göröngyösödő betonúton, miközben a térképen "Bolond torony" névvel illetett, messziről sárgálló romház felé tartottam. A téesz tehenei kilógatták fejüket a korláton, úgy követték mozdulataimat. Egy beugróban traktorosok és teherautó-sofőrök adtak egymásnak találkozót: gondoltam, majd tőlük megtudakolom az elnevezés okát.

A toronyhoz nemigen visz út; valahogy otthagyódott a kukoricatarló közepén, csupán egy szántatlan sávra méltatták a helyiek. A belseje teljesen üres, még a padlásterét sem választják le gerendák. Elvileg kívül, a tűzlétrán fel lehetne jutni a boltozatosra rakott, kőcserepekkel fedett tetőhöz, melynek hegyében az építők jókora nyílást hagytak. A létra tetején azonban már jórészt letöredeztek azok a kőgerendák, amiken valaha oda lehetett lépni a padlás ajtajához. Ablakok gyanánt kicsi, csúcsosított négyszög alakú rések szolgálnak: inkább szellőztetésre valók, aminthogy a torony maga is egy régi magtárnak mutatkozik. Magasságát az árnyék módszerével becsülve 13 méternek találtam. Elhagyatottságában is nagyszerű látvány volt, és a lágy napsütésben egészen otthonos képet öltött.

Sajnos visszamenet a traktorosokat már nem találtam a helyükön, de egy adatközlőt mégis sikerült felhajszolnom. A betonúton baktatott, és elárulta, hogy valamikor régen ez a major is a mezőhegyesi lónevelő telephez tartozott (becslése szerint száz-százötven éve), és akkor épült ez a zabostorony is, hogy kiszolgálja az itteni lófuttatót. Több helyen is van ilyen torony – árulta még el –, de a térképi nevét csak igazolni tudta, megmagyarázni nem.

Visszabaktattam Mezőhegyesre, ahol legelőször egy igazi gyepsort kellett megörökítenem. Az átellenes házak irgalmatlanul messze vannak egymástól, talán harminc méterre is. Köztük villanyvezeték jelöli ki az utca futását, no meg az elmaradhatatlan szikkasztóárok. Maga az út sárosan tekereg előre a széles páston: ez az a vidék, ahol még ma is úgy csapják ki a baromfit az utcára, mint száz éve.

A mezőhegyesi ménesgazdaságot ezen a napon a dolgában találtam: a diadalív mögött található "Hangai vendégfogadó és postakocsi-állomást" alighanem szállodává alakították, mellette pedig egy bentlakásos gazdászképezde működik, ha jól emlékszem. Előttük többrendbeli lófuttató, körös-körül pedig istállók, kocsiszínek húzódnak. Látnivalóul mindössze egy kocsimúzeum kínálkozott, de a kulcsát úgy kellett volna elkérni a szállodaportán, mert egy lélek sem járt a közelében. Az időrablónak ígérkező kitérőt valamelyik nyárra hagytam, s csak az istállók egyikébe óvakodtam be egy fényképért.

A méntelepen átvágva egy újabb diadalívhez érkeztem, amely a komplexum déli határát jelezte. Rajta felirat: "Mezőhegyes nagyközségnek a Magyar Urbanisztikai Társaság Hild János Emlékérmet adományozott 1987-ben." A régi vasutasházak stílusában épült lakóházak mellett odabentre került egy-két négyemeletes panelház is.

A közeli nagytemplom felé térülve egy régi "emberkórodába" botlottam, amely ma általános iskolaként szolgál. A halvány téglaszínűre vakolt templom előtt gömbölyű bokrok rejtegettek egy jókora betonkeresztet. A platánok alatt sietősen vágott át pár diákféle ember és fiatal anyuka.

Hátasomat a város lakótelepi övezetébe vezényeltem, hogy egy közértben kipótoljam fogyatkozó készleteimet. Egy új víztorony mellett elporoszkálva aztán további műemlékeket kaphattam lencsevégre: a ménesbirtok 1805 körül épült központi magtárát (ha jól azonosítottam), egy kiszuperált mozdonyt, az 1895-ös Vadász Vendéglőt (előtte a kormányukra akasztott biciklik parkolnak), a ma is szállodaként működő Centrál Éttermet (1885, előtte jókora fenyőfa), és a tövében az 1938-ban kialakított fatornácos bazárépületet.

Következett a városháza (eredetileg "Kantár" néven "nőtlen tisztilak", 1894), amely előtt két fenyőfa is van, no meg egy míves fehér lámpaoszlop. Ezután átléptem a vasúti síneken, és a széles falusi utcává vált Kozma Ferenc utcán útba ejtettem néhány régi lakóépületet. Bal felől egy ódon világháborús emlékmű kardja meredt az égre, mögötte a fák takarásában egy régi víztorony mutatkozott.

A "putriházak" (a harmincas évekből való, nevükkel ellentétben tisztességes kinézetű katonalakások) mellett lassan kiértem az ebéd végett kiszemelt Békás-tó mellé. Letelepedtem egy horgászállás padjára, bekebeleztem a szokásos három húsos zsömlét, aztán lassan felcihelődtem.

Ezen a vidéken az utcák olyan szélesek, hogy az esővizet nem is közvetlenül az árokba bocsátják az ereszről, hanem a járda fölött egy csatornán átfolyatják és a virágoskertbe vezetik. Ezt a megoldást aztán több helyen, kisebb falvakban is megcsodálhattam.

Egy újabb zabostorony tűnt fel balról, ahogy a mérsékelt forgalmú bekötőúton kelet felé elhagytam a várost. A táj és a benne megbúvó emberi létesítmények léptéke óriásira nőtt, ahogy a szelíd napsütésben lassan Battonya felé araszoltam. Itt először egy MOL-telep látványa fogadott, aztán elértem a város határát, ahol románul és szerbül is ki van írva: Bătania, illetve Батања.

Elsőként az SOS Gyermekfaluba kukkantottam be (erősen őrzik, no meg építkezés is folyik), aztán körülnéztem a színes vakolatú házakkal és a mély árkokat áthidaló rakottköves kocsikihajtókkal ékeskedő kertvárosi részben. Egy körforgalomnál érdekes, csavartforma kémény állított meg: nemigen tudom, mi célt szolgálhat ez a megoldás.

Aztán a kertvárosból lassan kiemelkedett a városközpont is. Van itt szerb templom (jól hangsúlyozott copf-díszítéssel, 1779-ből), előtte egy Szentháromság-emlékmű, melyen görög ω (omega) áll bizonyos o betűk helyén, és az u-kat a görög kódexirodalomban megszokott rövidítéssel egy egymás fölötti o-u helyettesíti, ilyesforma írásképpel: _. A reformátusok templomának tornyáról régebben a várost pusztító tüzeket tarthatták szemmel. Az evangélikus templommal szemben pedig egy vörös falú öregotthon állt (obdanistye za sztare, casa bătrînîlor).

Kicsiny, de csodaszép belvárosba értem most. A polgármesteri hivatal falán egy márványtábla állított emléket az 1891-es agrárszocialista zendülésnek. Sárga barokk templommal szemben sárga hivatali és lakóépületek, színpompás lombú nyírfa alatt egy 1901-es tűzoltókocsi. Kissé elárvult és sivár képet nyújtott a felszabadulási emlékmű (ablakon kirepülő gerleféle három nyurga póznára állítva) egy agyonbetonozott parkban; mellette tüntető munkások és parasztok bronzfigurái. Valamivel kijjebb egy ház sarkán domborművű kokárda díszelgett, közepén Kossuth-képpel, mellette pedig a szabadságharcban részt vett battonyai önkéntesek és közhonvédek (köztük számos nemzetiségi név). Szép város ez, állapítottam meg magamban.

Igencsak elszaladván az idő, lóhalálában északnak kezdék vágtatni. Megyetérképem (Szarvas – Kárpátia, 2001) egy Árpád-kori templom romját ígérte a Mezőkovácsháza felé vivő országút mentén. Az első figyelmeztető jelnél, egy közúti táblánál még nem fogtam gyanút, pedig pontosan ezt üzente (dőlt betűvel együtt): "BM FOGYATÉKOSOK ÉS PSZICHIÁTRIAI BETEGEK OTTHONA." De aztán addig-addig keveregtem előre-hátra a templom helyét jelző Hármashatár-halmot keresve, hogy tán lett is volna okom bekopogni a dőltbetűs részlegre. Mert bizony semmiféle templomromot nem találtam a terepen, és a helyszínen tevő-vevő gazda menőfélben ki is állította nekem a beutalót, imígyen förmedvén rám: "Hát magát ki hülyítette ide?" Szégyenkezve kiböktem, hogy Szarvas András és térképészcsapata. Márpedig itt nincs semmiféle templom – így ő –, hanem bizony az országút túloldalán csakugyan volt az ő anyjának egy tyúkóla (!) vagy harminc éve: azt nézhették a régészek Árpád-kori romnak. A Hármashatár-halmot (amely valaha Mezőhegyes, Mezőkovácsháza és Battonya határát jelölhette) csakugyan a térképi helyével átellenben, nyugaton találtam meg, ahol a Királyhegyesi-Száraz-ér jellegzetes kanyart ír le a nádasok között. Sikerült azonosítanom az ér egy ágának áthatolási helyét is, így tévedésről szó sem lehetett. Sőt, a gazda szavát alátámasztotta az itt fényképpel igazolt régi út is, amely a régi vonalvezetésnek megfelelően a nádashoz közelebb futhatott, így feltételezhető, hogy ahhoz képest csakugyan keletre esett mind a halom, mind a feltételezett templomrom.

Egy darabig még beszélgettünk az öreggel, aztán földre löktem a bicajt, és körbejártam a fűtől és akáctól zöldellő, árkokkal át- meg átjárt halmot, de nem találtam mellette se templomot, se tyúkólat, csak egy szellőző-palacsövet, amely a szintén említett homokfejtőhöz tartozott. Ilyeténképpen pofára esvén s a térkép állítását hipotetikusan újólag elfogadván behatoltam a túloldali magánterületre, és egy kilométer hosszan ott is keresgélek vala a romok után, de nem találtam semmit, csak egy illegális törmeléklerakót. A közelben még szántogatott a szomszéd gazda a sötétben, ezért fél óra elteltével odébbálltam, egy újabb illúzióval szegényebben. Bár nem fogadtam el névértéken az öregúr sommás véleményét az ántivilág miniszteréről, Puja Frigyesről az eszem-iszomjaival meg a hamvába holt skanzenjével, no meg a pénzéhes mai régészekről, akik, úgymond, az ő családját is megrövidítették és átparancsolták az országúton – eléggé belefásultam már abba, hogy nemlétező helyeket keresgéljek mások trehány munkája miatt.

Nyeregbe pattantam, Mezőkovácsházán kis kitérőt tettem az általam ismert leghosszabb magyar településnév-tábla kedvéért, majd a langyos estében hosszú meneteléssel Gyula felé törtem. A Szeged és Makó közti barbár átmenet miatt a hátsó keréken lassan kezdett megszakadni a külső - ezt adta tudtomra a gép idegesítő oldalra-ugrálása. Kétegyházán már egészen sötét volt, mikor a térkép ígérte utolsó nevezetességet, Márki Sándor szülőházát keresgéltem. Ilyen néven én egyedül egy régi sakkozót véltem ismerni, akinek a könyve után e sport szerelmesei ma is hiába sóhajtoznak. Ez volt az első jelentős magyar nyelvű sakk-könyv, és boldog leszek, ha mihamarabb közzétehetem digitális formában – ugyanis a minap egy antikváriumban az ölembe hullott. Nekem ezen a napon elég lett volna egy domborművű arckép is a szerzőről, de az ígért helyen nem leltem az emlékházat. Kínomban a kocsmában kezdtem puhatolózni. A vendégek sem tudták, ki volt ez az ember, azt viszont elárulták, hogy a szülőház pár éve vegyesbolttá alakult, ne is keressem. Aztán telefonon azt a tanácsot adta egyikük tanár ismerőse, hogy keressem meg a helyi általános iskolát, mert az az ő nevét viseli. Nos, dombormű ott se volt, de egy emléktábla elárulta, hogy Márki Sándor történész 1853-tól 1925-ig élt. A halálozási évszám egyértelművé tette, hogy nem ő a sakkozó, ezért a bizonyos igazság tudatában megnyugodva tekertem tovább Gyula felé a hűs éjszakában. Mikor hazaértem és kinyitottam a könyvet, pirulva láttam, hogy a sakkozót valójában Márki Istvánnak hívták, és a nevezett Sándor az öccse volt, aki már az ő halála után, 1897-ben másodszor is kiadta a könyvet.

Kalandjaimnak lassan a végére érve immár hálóhely után kezdtem nézelődni. Kínálkozott volna egy tölgyes a Gyula-Kétegyházi-felfogócsatorna túlfelén, de mivel ezen közel-távol itt ívelt át az egyetlen híd, letettem róla, hiszen az efféle kiemelt helyen még éjszaka is megfordulhatnak emberek. Ehelyett elpedáloztam Gyuláig, és a város előtt jobbra fordultam. A térkép erdőt és valamiféle tavakat jelöl, és én ennyi adatból már meg is sejtettem, hogy szennyvízderítő-telepről lehet szó, alighanem igénytelen erdőben. És csakugyan: egy nagy domb aljában ott is állt egy regionális vízmű, belépni tilos, satöbbi. Kicsit kijjebb vergődtem az úton Elek felé, majd egy alkalmas helyen beváltottam az erdőbe. Különös, darabos vidékre értem, és mivel a nyárfás rosszul takar, elég sokáig szenvedtem, mire a lejtőirányú árkoktól szabdalt, puha talajú erdőben kellő távolságra kerültem az országúttól. Végül tábort vertem egy központinak látszó csatorna közelében, ahol a domboldal lejtése valamennyire tűrhetővé csökkent. Fél tizenkettőkor zuhantam álomba: ezt a napot sikerült teljesen kimerítenem.