3. nap: XI. 22., csütörtök.
Szeged – Mezőhegyes.
83 km.

Reggelire ettünk némi hideg sültet, aztán Péter elvitte Lénát egy könyvesboltba, hogy pár példányt elhelyezzen a könyvéből. Én pedig jól feltarisznyázva útra keltem, s a városhatárnál már tudtam azt is, hogy kicsiny országatlaszom a tegnapi ebédfőzés közben elcsomagolódott, a Békés megye-térképem pedig még Makóig sem ér. Úgy sejtettem, hogy a 43-as útnál jobb nincs (pedig lett volna), így hát rámköszöntött a túra legnyomasztóbb húsz kilométere. Útpadka sehol, azaz benőtte a fű; tíz másodpercenként jön hátulról egy kamion. Ezek a szembejövőkkel valamiképpen interferenciába lépnek, mint a jólnevelt hullámok, mert percenként éppen nálam találkozik egy Szegedről és egy Makóról jövő vasláda. (Ezt a jelenséget a kvantummechanika jól megmagyarázza, de rajtam nem segít: percenként le kell menekülnöm a gyepre, majd lendületből végrehajtanom a gumiszaggató visszamászást. Az út szélén márvány síremlék siratott egy fiatal nőt.

Idővel minden rossznak vége szakad, de most ez nagyon hosszú időt jelentett. Ahol tudtam, letértem az útról, fényképezgettem, pihegtem. Deszket például így írják szerbül: ДЕСКА. Szép idő volt, igazán túrázásra való: a lapos napfényben melegen mosolygott felém egypár fokhagymafüzér, sütőtök, erőspaprika. A szerbül ugyancsak kiírt "szabadidő park" (sic!) egy nagy focipályából és egyéb gyepes létesítményekből állt, de hasztalan reméltem, hogy bekötőútján akár ötszáz méteren át leszabadulhatok a halálútról. Átbújtam egy rácsos kifutófolyosón, és reményem elfulladt egy kerítésnél: mehettem vissza, ahol bejöttem.

Kiszombor is megállított egy régi, málladozó téeszkastéllyal (jutazsák-árusítás az udvarban, "napos- és előnevelt csibe előjegyezhető" – hirdeti egy özönvíz előtti tábla). Falában boltíves üreg, felül tizenkét csillaggal: boldogabb időben itt egy Mária-kegykép lehetett. Innen az országtérkép szerint kerékpársávnak kellene lennie, de ez csak vágyálom, és én is a gátra kényszerültem egészen a Marosig.

Alighanem a Hagymaház a legjellegzetesebb új épület Makón: két merészen felszökő tornya belül épületeket rejt. Világháborús emlékmű mögött sárgállik a Korona Nagyvendéglő, ahol annak idején Tömörkény István töltötte gyermekéveit, apja lévén a bérlője. Az ő idejében is három kultúrtáj érintkezett itt: az Alföld, Erdély és a Bácska. A fogadóban megszállt utazók, parasztok, "célszörű szögény embörök" tarka forgataga valóban az első irodalmi indíttatást adhatta neki, amint a falon az emléktábla hirdeti. 1937-ben pedig – árulja el egy másik tábla – a Márciusi Front tartott itt tanácskozást, követelvén az ország demokratikus átalakítását.

Az évnek ebben a szakában már nemigen terem beltéri látnivaló a magamfajta sietős átutazónak: én is a városközpontok benyomásszerű megjegyzésére szorítkoztam. Sűrű kocsiáradat és hemzsegő gyaloghad adta tudtomra, hogy hétköznap van, nemigen illik bámészkodnom. Tarlott fák alatt diákhad áramlott szembe velem a parkon át: már nem éreztem vágyódást régi mesterségem után. Megtudakoltam a Csanádpalota felé nyíló kijáratot ("Makó virágváros", búcsúzott a tábla), a FÉG-telepnél megebédeltem egy rogyadozó padon, aztán aranyló napsütésben kiléptem a városból.

Lágy nádas az útfélen, gyepes partú csatorna zsilippel, százéves kápolna, megrakott pótkocsis vontató. Traktor tárcsázott ki valamiféle fehér gyökereket, emberhad hajlongott. Nem torma volt, ahogy először hittem, hanem fehérrépa, vagy ahogy itt egyszerűen mondják: gyökér. (Az újpesti piacon is láttam már kiírva ezt a tájszót.)

Kövegyre érvén már elveszett az alkony aranyfénye, megállhattam kérdezősködni. Az iskola, a posta és még jó pár intézmény bezárt, a glóbuszt lebontották; a faluház viszont megújult. A középkorú néni elmesélte, hogy nehézzé vált újabban az élet, messzire jár dolgozni, aki egyáltalán tud. Tanárnak mondtam magam (így egyszerűbb), és gyanútlanul elismertem, hogy hívő is vagyok. Bár ne tettem volna! mert reformátushoz közel álló irányzatomra itt azt mondják: "keresztény," míg a hívő a "szektás, adventista, nazarénus, szombatista" nevek szinonimája. Ezt hallván felrémlett bennem egy ref. szerző dohogása a negyvenes évekből, mikor ilyen dicsekvéseket kellett lépten-nyomon végighallgatnia viharsarki hitfeleitől: "Legyen nyugodt a tisztelendő úr, a mi gyülekezetünkben egyetlen hívő sincs!" De ezek az egyébként jó erkölcsű "hívők" is kezdenek mostanság elkanászodni, mert titokban kávét isznak, édességet esznek, holott vallásuk ezt is tiltja – a disznóhússal együtt. A néni azonban biztosra akart menni, és családjába csak úgy engedett beházasodni egy ilyen vallású legényt, hogy az áttért a római hitre.

A beszélgetéssel eliramlott a délután, és végre ráléptem a Békés-térképre. Csörgött a telefonom: munkahelyem adminisztrátor-mindenese kérdezte, van-e jogosítványom, mert ha igen, akkor engem írnak be elősegénynyújtónak a műszakba. Lám, mire is jó a telefon! (Évszámra alig vezetek ötven kilométernél többet egyhuzamban.)

Kénytelen-kelletlen letettem arról, hogy Mezőhegyest még ma megnézzem, és miután negyedórán át próbáltam értékelhetően lefotózni a Zelmann-féle hengermalom tüskefa benőtte romját Csanádpalotán, végül be kellett érnem egy hangulatfotóval a naplemente utolsó fényeiről. (Este, a sátorban láttam csak meg, hogy eddigi utam során itt kerültem megközelebb a román határhoz.) Begurultam Mezőhegyesre, aztán rögtön ki is léptem az északi kijáraton, és a 81-es-os majorral átellenben kerestem egy földutat, amely egy csábítóan zöld folt felé tört balra-hátra. Némi sárdagasztás, telefon otthonról, langyos szellő fújdogál. A szántó közepén meghagyott erdőcske túlfelén elvileg van egy erdészház, de engem senki nem zavart meg a vacsorafőzésben. Egy horpadásban, barátságos tölgyesben aludtam: nagyszerű napnak értem végére.