előző nap a főlapra következő nap

4. nap: 2007. IX. 25., kedd, 9³⁰ – 21³⁰
Mytny-bérc – Alagút-nyereg (Sedlo Tunel) – Tajó (Tajov) – Besztercebánya (Banská Bystrica) – Hermánd (Harmanec) – Bystrica-völgy – Király-kút nyerge (Král'ová studňa).
Táv: 60,7 km.

Körülbelül hétkor ébredtem, és észrevettem, hogy defektem van. A külső vagy a védőszalag kidörzsölte a belsőt, mert az valószínűleg túl kicsi volt, hát ezt megragasztottam. A rossz helyre csomagolt első lámpát is sokáig keresgéltem. Ezután tovabaktattam a gerincen az útikönyvem és a térkép jelölte alagutat keresve. Először többrendbeli természetes hasadékokat azonosítottam vele, de végül egyértelműen meglett.

A helyi tábla szerint ez az alagút valószínűleg a XIV. században készült, és rajta szállították a rezet és az ezüstöt a besztercebányai kohókból Körmöcre. A későbbi századokban számos sereg vonult itt át: 1703 novemberében, Rákóczi zólyomi győzelme után Leopold (!) Schlick császári generális itt menekült nyugatra serege maradékánal (és kis híján Bécsig futott). 1849 januárjában Aulich hadteste Görgei vezérlete alatt itt vonult vissza keletre. (Ezért nevezik ma a szlovákok is Görgei-alagútnak. Az ágyúkat az emberek húzták, ) 1944 októberének egyik éjszakáján pedig a szlovák nemzeti felkelők itt szállították át a Körmöcön tárolt, s általuk megszerzett állami aranykészletet Besztercebányára (és onnan repülővel Moszkvába). A forrásaim 183 kg aranyról, 4534 kg ezüstről és más nemesfémekről beszélnek. A beszámolók szerint az alagút olyan széles volt, hogy szekérrel lehetett járni benne. Az utóbbi két átvonulás után betömték, hogy az üldözőket megakasszák. Aztán 1955-ben egy földcsuszamlás betetőzte a pusztulását. Az alagút ma látható, mintegy 30 méteres maradékát 1996-97-ben építették vissza turistaút-átvezetésnek.

Most már az a kérdés kezdett foglalkoztatni, hogy bírni fogom-e a következő 1280 méteres hegy megmászását. Végül nemmel feleltem, mert így is elég sok energiát kivett belőlem a gerincen való hullámvasutazás. Ezért jobbra fordultam, és nagyköves utakon lerázkódtam Tajóra. Innen rögtön továbbmentem volna Besztercebányára, de az emlékház gazdasszonya megállított, és beinvitált Jozef Gregor Tajovský, egy XX. század eleji író szülőházába. Tajovský realista író és tanító volt, a szlovák nyelv és irodalom nagy apostola. A magyarosítás idején elvesztette az állását, mert nem akarta a szlovák gyerekeket magyarul tanítani. Apja bíró volt (szlovákul "richtár"), aki ezért megharagudott rá. Keresett egy új álláshelyet, ami emlékezetem szerint egy kereskedelmi főiskola volt. A felesége tőle tanulta az írói fogásokat, és feminista harcos lett belőle.

Közben egy gyerekcsoport érkezett, mire gyorsan átmentünk a szomszéd emlékházba, amely az iskola épületében működött. Itt egy másik szlovák büszkeség, Jozef Murgaš emlékkiállítása volt berendezve. Ő egy sokoldalú, tehetséges római katolikus pap volt, aki összekülönbözött a feletteseivel, és kivándorolt Amerikába. Ott egy szlovák gyülekezetet kezdett pásztorolni, de mellette volt ideje tudományos és technikai kutatásokra is. Mai földijei őt mondják a rádió igazi feltalálójának - elismerve, hogy az elsőségért sokan küzdöttek, de hozzátéve, hogy ez igazság szerint őt illette. Még Marconival is volt elsőbbségi vitája, de az utólagos keresés azt mutatta, hogy a szabadalmi oltalom igénylésével kb. tíz évvel lemaradt az olasz mögött.

Sajnos annyira siettünk, hogy nem volt időm fényképezni. Tajovksý emlékházában sok magyar és szlovák nyelvű okiratmásolatot, könyv formájú esküvői cserépkulacsot, melyen szlovák szöveg olvasható, és a házasulandók a templomban ebből isznak egymás egészségére. Eszembe jutott, hogy nemrég Békéscsabán is láttam hasonlót - erre a névre az asszony felvidult, mert e városunkban ma is jelentős szlovák népesség él, és régen ők voltak többségben. (Emlékezetem egy kicsit tévedett, mert e kulacsot Szarvason láttam.) A prospektust öt koronáért vettem, nagyon hasznos kis könyvecske.

Ezután legurultam Besztercebányára, ahol sok diák nyüzsgött. A Lidlben bevásároltam, rengeteg kaját raktam a táskámba, majd bőségesen bereggeliztem az autók felüljárója alatt. Aztán még fényképezgettem a városban. Egy templomnál megszólított egy tisztes ruhájú kéregető - kapott 100 koronát. Erre még kért volna. Én próbáltam szlovákul ecsetelni, hogy otthon bednák és zsebrák (szegény és koldus) vagyok, egyetlen vozidlóm (járművem) az a bicikli odakint, és ezért a fényképezőgépért púl-rokot golodáltam (fél évet éheztem). Megértette, de így is alig bírtam lerázni. Ezután bementem egy antikváriumba. Olyan könyvet kerestem, amiből szlovákul tanulhatok. Vettem egyet 45 koronáért, a háztartási tudnivalókról szólt - gondoltam, az tele van hétköznapi szavakkal.

A városból alig találtam ki: először Breznóbánya felé indultam el. Negyed ötre sikerült fölkapaszkodnom a hermándi barlanghoz. Nem gondolhattam barlangtúrára: fél háromkor már elment az utolsó látogatócsoport is.

És még egy dolgot meg akartam nézni: oldalamat már régóta fúrta az itteni alagút rejtélye. Szlovákia leghosszabb vasúti alagútja ez, mintegy 4,7 km hosszú. A rejtély abban állt, hogy térképem az alagút keleti végénél egy föld alatti, nagy vaspálya-hurkot mutatott, és ennek elsőre nem értettem sem a megvalósítását, sem az értelmét. Talán valami visszafordító volna, mert a vasút még csak idáig készült el? Ez lehetetlen, mert mindkét irányból teljes vasúti pályát jelöl a térkép. A választ csak egy évvel később kaptam meg, az alagút másik kijáratánál lévő turócmeggyesi (Čremošné) vasútállomáson. A nagy alagút az itteni szakaszán egy helyütt a felszínre bukkan; ide egy kis ösvényen felkaptatva lesbe álltam, hogy lefotózzam a vonatot. Amikor megérkezett, úgy dohogott, mint egy hajómotor. Először azt hittem, hogy szemből jön, de csak a visszhang tévesztett meg.

E napi hálószobámat a Nagy-Fátra egyik magasabb, de járatlan nyergébe terveztem, ezért nem tűnt alkalmasnak az országút folytatásával elérhető Kis-Sturec-hágó. Ezért legurultam Alsóhermándig, és rátértem a sárga jelzésű, keskeny aszfaltútra, amely a Királykút Szálló felé visz egy hosszú völgyben. Mellettem egy kövezett partfalú patak zúgott, a neve Bystrica, azaz Sebes. Láttam egy feromonos szúcsapdát, tábláján a vadászott fajok szlovák és latin nevével. Egy autó közeledett hátulról, aztán még egy szemből - ami a civilizációból ilyen egyértelműen kifelé tartó úton felér egy tettenéréssel. Ilyenkor rendszerint a megfordulós trükköt szoktam alkalmazni: mielőtt az autós meglátna, gyorsan hátraarcot csinálok, hogy azt higgye: lefelé jövök a hegyről. Aztán mikor elhaladt, folytatom utamat fölfelé. Most is így tettem.

Valahol egy rozzant kis hídról ráláttam a nagy alagút keleti kijáratára. A hurok egyik végénél álltam, és még mindig nem derült ki számomra a titka. Vízvételre már nem volt szükségem, mert a csurgókból ihattam volna pukkadásig. A fölfelé haladó kocsi a kilencszáz méter magasan lévő Panská koliba (Úr kunyhója) nevű szálláshelynél állt meg, de nem törődött velem és a megfordulós trükköm lelepleződésével. Az aszfalt itt véget ért, erős kövesút következett, és a kaptató is meredekké vált, úgyhogy rövidesen le kellett szállnom. Az út fölfelé indázott a hegyoldalban. Abban reménykedtem, hogy a Királykút Szállóig már senki nem kerül az utamba, mert e turistaház mellett egyszerűen el akartam osonni a sötétben.

Fölöttem körben furcsán fénylett egy vízszintes erdősáv - vajon mi világítja meg? Már rémeket láttam: talán egy reflektor van azon a helyen, ahol aludni szeretnék? De csakhamar kiderült, hogy a kelő Hold világította meg így a tájat.

Kiértem egy kopár hegyoldalba, egy lakatlan házat mellőztem, aztán jött maga az erdei szálló. Hát ezt bizony lakták, és kocsi is állt előtte. Csöndben és rettegve elosontam mellette. Ezután lentről valami zúgásra figyeltem fel. Vajon utánam jönnek? Nem, szerencsére csak az áramfejlesztő volt, és hamar el is csendesült. Átváltottam balra a zöld jelzésre, amely mellett a "salaš" szót olvastam. Vágyaimban egy becsületkasszás menedékkunyhó derengett föl. És amit találtam, az kis híján ennek bizonyult. Egy ajtó nélküli kunyhó, fapriccsekkel, ingyen és üresen - bár a konzervdobozok, üres üvegek, az asztalt beborító viaszréteg és a kunyhó jó állapota azt sugallta, hogy ide rendszeresen följárnak aludni a turisták.

Este még fotózgattam hosszú záridővel: a kunyhót, a Holdat, és különféle sakktábla-alakzatokat törpefenyőből. Ezeket így telepítik, hadd terjeszkedjenek az üres mezőkbe, és feladatuk a talaj védelme a kopár mészkőoldalakon. Aztán persze másnap reggel is lefotóztam őket, de éjszaka a holdfénynél erőlködni sokkal romantikusabb és turistásabb volt. Csak macskamosakodást végeztem, és éjszaka még tervezgettem a továbbutat. Az aggregátor zúgása idáig hallatszott. Körülbelül háromnegyed tizenegykor aludtam el, és szarvasbőgést hallgattam altató gyanánt.

Bár még alig hatoltam be a hegységbe, itt érzem alkalmasnak a helyet, hogy idézzek egy bekezdést egy derék cseh túrázótól, aki pár éve, egy magános, kéthetes szlovákiai túráján járt a Nagy-Fátrában. A beszámolóját egy évvel a mostani túrám után olvastam. Ő nem ebben a kunyhóban aludt, hanem jó pár kilométerrel odébb, a Borišov környékén. Az alább emlegetett menedékház e hegy csúcsa alatt található. A szerzőt a túranap során mindenki a medvékkel riogatta - az őt traktorral szállító erdei munkásoktól a borišovi menedékház tulajdonosáig.

"Átmásztam a Koniarkyn, és négy óra körül egy kunyhóra találtam. Üres volt, benne tűzrakóhely. Senki nem járt arra. Gondolkodtam, hogy továbbmenjek-e a Száraz-hegy felé, de az út odáig keményebb lett volna, ezért letettem róla. Úgysincs messze, hát itt maradok éjszakára. Tüzet raktam és levest főztem. Még mindig sehol egy lélek, és a medvéket se csalta oda a gulyásillat. Estére beesett két magyar, majd két cseh a Száraz-hegy felől, de nem maradtak, hanem továbbmentek a menedékház felé. Nem bántam meg, hogy továbbjöttem onnan, mert az éjszaka csodás volt. A nap lebukott a turócszentmártoni hegy mögé, az ég alja holnapra esőt jósolt. Aztán leszállt az este, feljött a hold, és fénybe vonta a legelőt. Majdnem telihold volt. Hűvösebb lett, ezért óvatosan melegítettem némi grogot a tűzön, amit persze tilos rakni. A korábban előttem kiugró őzeken járt az eszem, és időnként megriadtam, ha valami nagy állat szaladt tova a fák közt, ágak roppantak vagy levelek zizegtek. Bagoly huhogott, denevérek röpdöstek fölöttem. Kezdtem megbánni, hogy nem maradtam a turistaházban, de inkább eloltottam a tüzet, és elbarikádoztam magam a kunyhóban. Egész éjjel vadabbnál vadabb álmok gyötörtek, melyekben négyméteres medvék faltak föl háromméteres szarvasokat, én meg kóróval benőtt réteken szaladtam előlük. Egy ízben azt is hallottam, hogy valaki a kunyhó körül járkál, és nekidől a deszkáknak - de csak képzeltem az egészet. Tudom már, miért piál be itt mindenki. Jobban alszik tőle, és nem álmodik ilyen rémségeket."