12. nap: VII. 23., hétfő.
Dobsina (Dobšiná) – Bánréve.
94 km.

Erre az utolsó napra már csak néhány látnivalót terveztem. Reggel körülnéztem Dobsinán, amely így hétfő reggel egy kevéssé bizakodó kisváros képét nyújtja. Rengeteg kockaház árulkodik arról, hogy itt valaha próbálták az ipart fejleszteni, de mostanra alig maradt itt valami. Talán az azbesztcement-üzem még működik, bár ezt nem tudtam kívülről megállapítani. Dobsina egyik testvérvárosa Sajószentpéter, nyilván nem utalás nélkül arra, hogy egykor mindkettő a bányászatból élt. A Magyar Elektronikus Könyvtárban egy színvonalas 1926-os kiadvány szól a hatszáz éves Dobsináról és nevezetességeiről. A jégbarlangot viszont könnyű szívvel kihagytam, mivel már egyszer láttam.

Alsósajón (Nižná Slaná) jobbra fordultam, és egy dombháton keresztülvergődve befutottam Martonházára (Ochtiná). Itt meg akartam nézni az aragonitbarlangot, de térképem sajnos nem árulta el az elszomorító tényt, hogy innen nemigen vezet oda út, hanem csak a hegyek túloldalán futó jolsva-csetneki országútról. Erre a kerülőre már semmiképpen nem maradt időm, ezért lógó orral visszatekertem Csetnekre.

Itt egy nagyszerű gótikus templom adódott fő látnivalóul, melyet még ma is az evangélikusok birtokolnak. Noha a városban már nagyon kevesen tudnak magyarul, a gyülekezet 1923-ban még magyar nyelvű oklevéllel alapított egy letétet a nyugalomba vonuló Bartholomaejdesz László lelkész neve alatt, hogy kamataiból az egyháztanács a szegény sorsú ifjakat tanulmányaik során segélyezze.

Magnóról szólt a magyar nyelvű ismertető a templomról: első formájában XIV. századi gótikus építmény, melynek különböző hajóit valamivel később bővítették. Nagyon látványos a sokszögletű és sugaras vonalak együttesével ékesített boltozat.

A falfestmények a XIV–XVI. századból valók, és részben vallási, részben világi témákat ábrázolnak. Az utóbbiak közül, ha nem tévedek, sikerült felismernem a szántóvetőket egy nagyobb freskón, és a különféle iparosmesterségek gyakorlóit egy oldalhajót lezáró boltozaton.

Itt található még a Bebek család tagjainak sírboltja, más jelentős csetneki polgárok sírfelirata, továbbá a fából faragott gyóntatófülke, kegyszerszekrény, és a patríciusok névre szóló padjai. A nagyobbik orgona a maga aranysallangjaival már a barokkhoz tartozik, amely szerencsére nemigen fogott a templomon. Az idegenvezető hozzátett még egy-két kalandos részletet a Bebek család kalandos történetéről, melyek hézagos voltát érezve inkább utalok egy tartalmas dolgozatra. A képen (ha jól olvastam) Csetneki István szarkofágja látható, 1594-ből.

A templomból kilépve nagy meglepetésemre rögtön találtam egy nyomóskutat. A mellette játszadozó lurkók megszólítottak, és egyikük mindjárt el is mondta, hogy az apja tud magyarul. Megkerestem a vízivárat, melyből mára csak egy kőkerítéses udvar maradt egy körbástyával, azután a nagy melegben fejemet locsolva továbbálltam.

Utam a határig már eseménytelenül telt. Lassan elértem a magyarlakta sávot, amit Kuntapolca (Kunová Teplica) kétnyelvű felirata jelzett először. Az út mentén egy tábla hirdette: "E vasút épült 1893. Alkotója Kubinyi Géza orsz. képviselő."

Betekintettem a temetőbe egy régi sírbolt kedvéért: csupa magyar név. De sokkal északabbra is láttam református templomot, hegyében csillaggal vagy kakassal, ami azt tanúsította, hogy régebben ez a sáv jóval szélesebb volt. Pelsőcön már egyaránt hallottam magyar és szlovák szót, Tornalján pedig szinte csak magyart. Sajnos ez a vidék jóval álmosabbnak, elmaradottabbnak tűnt, mint például a Vág völgye vagy a két Tátra vidéke, amit nem tudok csupán a peremhelyzetnek tulajdonítani. Itt nyolcvan éven át tudatos sorvasztása folyt az életnek, a magyarság peremhelyzetbe szorításának szándékával, és csak a legújabb időben, a határok átjárhatóvá tételével vált kissé reménytelibbé az ottaniak sorsa.

Így végződött hát az első hosszabb külföldi túrám. Ahogy izzadtan és porosan átléptem a határt, majd beestem a bánrévei vasútállomásra, magamban megfogalmaztam a tanulságokat. Mindenképpen érdemes folytatni a tágabb ország felfedezését, időt-pénzt nem sajnálva. Nem szabad nagyot markolni, száguldani, hanem józan útiterv és teljesíthető célok birtokában szépen harapdálnom kell az ismeretlent, amely így fokozatosan hozzátapad az eddig magamévá tett országrészekhez. Első és mértékadó benyomásaim a szlovákokról nagyon kedvezőek: nyitottak és befogadóak, ha látják, hogy én is az vagyok, és megpróbálok pár szót az övékhez hasonló nyelven makogni. A következő túrát a hőségre való tekintettel őszidőre tűztem ki: rövidebb útvonalon, több heggyel és kevesebb országúttal kalkulálva. Ezt a beszámolót pedig egy év alatt, apránként írtam meg, igazolva azt a mondást, hogy "lassan járj, tovább érsz."