11. nap: VII. 22., vasárnap.
Tátracsorba (Tatranská Štrba) – Dobsina (Dobšiná).
80 km.

Ezen a napon reggeli nélkül indultam útnak Poprád felé. Nagy forgalomban, de lejtőn és pompásan széles útpadkán tekerhettem a madárfüttyös ég alatt. Elmaradt mögöttem az autópálya egy újabb épülő szakasza, majd feltűnt Poprád barátságos városa a bevásárlóközponttal a szélén. Már tudtam, hogy ez a nap és a következő a határig fog röpíteni, nagy bevásárlást csaptam, majd kiültem a felüljárók közrezárta füves térségek egyikére falatozni. Aztán begurultam a hangulatos belvárosba, és elküldtem a Kerékpáros topikba egy ékezet nélküli üzenetet, ami így kezdődött: "Kedves Emberek felkialtojel / Popradrol irok, es nem talalom a felkialtojelet a szlovak billentyuzeten." A vége meg így szólt: "Talan hazaerve kezdemenyezem a topikhonlapra a defektfajtak tudomanyos igenyu rendszerezeset. / Legyetek jo egeszsegben felkialtojel".

Innen délnek tartottam, ahogy kitárult előttem a Hernád völgye, és a déli láthatárt elfoglaló Alacsony-Tátra átadta helyét a Szlovák paradicsom szelídebb vonulatainak. Átvágtam a dombos alföldön, majd Bethlenfalván (Betlanovce) keresztül megközelítettem az Erdőalja (Podlesok) nevű, viszonylag új települést, ahol az utóbbi hegység egyik fontos bejárata található. Letettem a bicajt az autóskemping recepciójánál, kifizettem a belépődíjat (följebb ellenőrizték az erdő szélén), aztán pár gyalogossal együtt baktatni kezdtem fölfelé a Száraz-víz (Suchá Bela) szinte elapadt medrében. Útitársaim közt sajnos igazi szlovák nem akadt, csak lengyelek meg két belga (közelebbről flamand), apa és fia. Velük angolul beszélgetve lassan lépdeltünk végig a mesés szurdokban, hol pallókon, hol rönkhidakon, de néhol még mindig a mederben.

Természetről, történelemről, politikáról folyt köztünk a szó. Meglepve értesültem arról, hogy Belgiumot mesterségesen, erőszakkal hozták létre a XIX. század elején. Tulajdonképpen ütközőállamra volt szükség Hollandia, a Napóleon idejében rátámadó Franciaország, valamint Németország között. Ennek érdekében Hollandiától és Franciaországtól elszakítottak néhány megyét, és így jött létre a jelenleg is erős flamand-vallon ellentétek feszítette Belgium. A flamandok ebben az erős klerikális befolyás alá került államalakulatban a szegényebb, lenézettebb fél szerepét kapták, de mostanra a viszonyok megfordultak. Ez pedig nyilvánvalóan nem faji, hanem vallási okok miatt esett így. Laveleye Emil, a századvég neves belga politikai és közgazdasági írója 1876-ban így fogalmazott: "A reformáció már azért is kedvező hatással volt azon népek haladására, amelyek elfogadták, mert megengedte nekik szabad intézmények alapítását, míg a katolicizmus vagy zsarnokságra, vagy anarchiára, vagy fölváltva mindkettőre vezet." (A katholikus népek jövője, Debrecen, 1893. Dr. Bartha Béla fordítása.)

Még most, a legnagyobb hőségben is kellemes, párás-langyos levegőben zihálhattunk, gyönyörködhettünk a csekély víz játékában a meredek sziklafalak között. Néhol a patak vízesésekben hull alá, melyek alján kisded tavacskák gömbölyödnek. Egy helyen szűk sziklaablakon bújik át a jelzett út, másutt láncokkal és korlátokkal biztosított rácsos fémpallókon halad, de a leglátványosabbak kétségkívül a hosszú létrák. Azt mondják, ilyenkor a legkönnyebb rajtuk haladni, mert esőben és különösen jeges állapotban nagyon csúszós a fogásuk.

A szurdok végigjárása, mely csak lentről fölfelé van engedélyezve, két órán át tartott. A felső végén a völgy kiszélesedik, és szerpentinező kövesút visz le a parkolóhoz. Útitársaim meghívtak egy üdítőre, megköszönték a társaságomat, s én is az övéket. Azzal elbúcsúztunk: este hét felé járhatott.

Megkerestem a kerékpározásra kijelölt keskeny aszfaltutat, és egy gyors vacsora után lassan fölfelé tekertem rajta. Tudtam, hogy nem alhatom a nemzeti parkban, mert ha valahol ellenőrzik az embert, akkor itt mindenképpen. Ezért mikor kilencre fölértem a régi erdőirtással legelővé alakított, de mostanra ismét erdősülésnek indult Kopanyica-nyeregbe, könnyű szívvel csatoltam föl a fejlámpát és kezdtem gurulni a sztracenai országút felé. Kocsmázó fiatalok kiabálták utánam, hogy bányász vagy miféle szerzet vagyok, de immár föl se vettem: talán még megérik ők is, hogy megbírságolják őket, amiért nem hordanak fényvisszaverős ruhát, ha sötétben bicikliznek.

Egy alagút és egy hatalmas szikla adódott még fényképtémául: nappal is érdemes volna ide eljutni. Nagybátyám, Pétör ugyanezen a nyáron majdnem egy egész hetet töltött itt, hol gyalog, hol kerékpáron túrázgatva, Imrikfalvát (szlovák nevén Dedinkyt) használva támaszpontul. Leereszkedtem a Dobsina fölötti nyeregbe, ahol egy autóspihenő csábított hálózsákos alvásra, lágyan lengedező széllel és pompás kilátással, de sajnos igazi fedezéket nem kínált az autók fényszórója elől. Ezért erőt vettem a kalandvágyon, lejjebb gurultam egy kicsit és bevettem magam az erdőbe első dűlőúton. Pár száz métert haladtam a sötétben, majd letértem egy járatlan szekérútra. Egy oldalvölgyecske kínálta kanyarulatban aztán leterítettem a matracot és éjféltájban álomba merültem.