10. nap: VII. 21., szombat.
Pihenőnap: Tátracsorba (Tatranská Štrba) – Kriván (Kriváň).
50 km.

Ezt az autóskempinget nem csupán az árai miatt fogom megemlegetni. A tegnapi félórás botorkálás áram után még úgy-ahogy betudható volt annak, hogy nem mertem erősen lámpázni a pihegő emberek nagy tömegében, hanem inkább kérdezősködtem tőlük a konnektorok helye után - persze senki nem tudott segíteni, és úgy kellett belebotlanom. Most viszont, hogy a mosással kész voltam és kiteregettem, újfent a magas recepció felé irányoztam léptemet, és megpróbáltam feljegyzést hagyni náluk arról, hogy a Krivánra megyek. Annak idején a régi rendszerben a magános turisták alapszabálya volt az, hogy a legutolsó lakott helyen hagyni kell ilyesfajta értesítést - ha másnak nem, legalább az engem keresők útbaigazítására. Most csak bámult rám a tegnapi morcos recepcióshölgy, hogy "Čo vy chcete", vagyis hogy mi a nyavalyát akarok. Emellett tisztességes reggeli sem akadt, csak valami juhtúrós sztrapacska.

Ezért hát a sátramban hagytam egy dögcédulát a tervezett útvonalammal, lecsupaszítottam a bicajt, és útnak eredtem észak felé. Az emelkedőn összerázódtam két cseh sráccal: az idősebbikkel lihegve beszélgettünk mindenféle turistadolgokról. A Szabadság útjának nevezett tátraalji összekötő úton ők jobbra fordultak, Felsőhági felé, én meg balra, Három-forrásnak (Tri studníčky). A 2004 novemberi nagy viharkárok ma is látszottak a hegyoldalakon: kilométerekre nem akadt egy érintetlenül maradt fenyves. Ebben, mint azóta kiderült, a szú volt a főbűnös: fogdossák is őket mindenféle feromonos csapdákkal derekasan. A hegyoldalakon siralmas tömegben fekszik évek óta a kidöntött ezer meg ezer lucfenyő, és az elszállítása nagyon lassan halad. A nemzeti park a betonút mellé több helyre kiírta, hogy a dőlt fa nem közpréda, hanem mindhalálig az övé.

Még utoljára beütött egy defekt a szokásos helyen: a ragtapaszt sem kímélve ismét kiharapta a belsőt a külső. Meggyógyítottam, aztán Három-forrásnál egy erdészház elé támasztottam a bicajt. Elbeszélgettem az egyik favágóval (a magam részéről oroszul): lóval húzzák ki a kidőlt törzseket, és e hat napon át végzett kemény munkáért tizenötezer koronát (mintegy száztízezer forintot) kapnak. A rönkasztalnál megebédeltem, kulacsot töltöttem, majd hátamra vettem a zsákot, és szuszogva nekivágtam a Grúnik nevű közepes hegyorr felé szerpentinező zöld jelzésnek.

Utam lucfenyvesben kúszott fölfelé a hegyoldalon. A kidőlt fák látványa ilyen közelről valósággal nyomasztó volt. Nagyon lassan haladtam, mert a mozdulatlan, forró légben minduntalan megállásra késztetett egy málnabokor. Máskor meg kettesével turisták jöttek szembe. Egy útkanyarban a Štefan Morávka századost és hat társát megnevező bronztábla és egy rekonstruált földikunyhó utalt az 1945 januári harcokra, melyek során a szlovák nemzeti felkelők végül kifüstölték az SS egyik hegyi zászlóalját a környékről.

A gömbölyű hegyoldalban (ilyesmit jelent maga a Grúnik is) lassan eltörpültek a fenyők, enyhült valamit a hőség. Ezernyolcszáz méter magasan leültem és megettem az összes sós mogyorót. Az út oldalazásra fogta, és ahogy kiért a törpefenyők közül is, nagyszerű kilátással ajándékozott meg a Kis-Kriván szemközti gerincére. Ezen apró hangyaféle alakok mozogtak mindkét irányban: nálam korábban indult turisták.

Egyre dundibb kövek között ismét partosabbá vált a terep: izzadtam, mint egy ló. Szerencsére a szél feltámadt, és az út is befordult a Kriváni-folyás völgyébe. A kövek között bujkáló csermelykéből tíz perc alatt sikerült összegyűjtenem egy kulacsnyi tiszta vizet, és kemény szerpentinen fel is jutottam az iménti "hangyás" bércre. Szembejött egy nagyobb társaság, de még mindig nagyon sokan voltak előttem. Reméltem, hogy még világosban lejutok a hegyről.

Út helyett inkább nyomokról lehetett beszélni az utolsó szakaszon. Helyenként lapos, dőlt sziklák jelentették a továbbhaladás legjobb módját, aztán ismét kapaszkodni kellett az asztalnyi kövek között. A Kriván jellegzetes, görbe orma ilyen közelről már nem volt kivehető: inkább egy alaktalan, meredek domb képében állt előttem, amely minden kanyarban további részleteit mutatja meg. Néhány turistával párhuzamosan haladtunk: bőven volt helyünk a gerincen.

Nagy lihegéssel, kellemesen hűvös szélben végül enyhébb emelkedőre jutottam. Kelet felé a Krátka és az Ostra gerincei hasogatták fel az eget, mögöttük további csipkés bércek meredeztek. Nagyon szép látvány volt. A biciklitúrát jól kiegészítette a hegymászás ebben a tiszta, derült időben.

Hat órakor végre sikerült fölérnem a Kriván csúcsára. Erről egy turistának mindenképpen tudnia kell, hogy a szlovák nép legszentebb hegye, nemzeti öntudatuk szimbóluma évszázadok óta. Sokáig a Tátra legmagasabb csúcsának tartották. 2003-ban a Matica Slovenská felállított itt egy "Cirill-Metód-féle szlovák kettős keresztet", nyilván annak az idealizáló történelemszemléletnek a jegyében, amely szerint a szlovákság egyenes örököse a nagymorva birodalomnak. Hogy ez majdnem akkora történelemhamisítás, mint a hun-magyar rokonság és a rá alapozott történelmi jogigény, arról egyetlen, a Kárpát-medence történelmét valamennyire ismerő embert sem kell sokáig győzködnöm.

Magát a hegyet 1841. augusztus 16-án megmászta L'udovít Štúr és néhány barátja, s e túrát az évfordulókon rendre megismétlik a hazafias szervezetek küldöttségei, megkoszorúzva a kettős keresztet és az emléktáblát. Egy másik táblán négy verssor állt, és a szabad Kriván dicsőséges hajnalának eljöveteléért fohászkodott, hogy űzze el a sötét homályt. Ezekkel az érzelmekkel egy óhazai magyarnak is tisztában kell lennie: a szlovákok államiság és nemzeti jogok nélkül igencsak elnyomva érezték magukat a régi Magyarországon, és mindenféle történelmi igazolás hiányában is a homály eloszlásának fogták fel a mi trianoni katasztrófánkat. Sajnos ezen az érzelmi szembenálláson nemigen fog változtatni az elkövetkező emberöltő sem; nekünk tehát az a dolgunk, hogy valamiféle együttélést kikényszerítsünk egymással, a mélyebbre ható, gyógyító rendezést pedig rá kell bíznunk a későbbi utódokra.

Nem üldögéltem odafenn sokáig: csak útbaigazítottam a térkép nélkül idemerészkedő párt, és távozásuk után röviddel én is lefelé indultam. Merev ízületekkel botorkáltam a hatalmas kőtömbök között: nehéz fotóstáskám és vékony félcipőm sem volt éppen ide való viselet.

Ismét átléptem a gyepes, majd törpefenyves jelleghatárt, és fél kilenckor végre elértem a Jamszkói-tavat (Jamské pleso). Innen már félhomályban, nagyjából vízszintes úton baktattam a favágótanya felé, egy zavaros-fatörzses útcsomópontban fejlámpára váltva. (A jelzett úton figyelmeztető felirat közölte, hogy innen még nem takarították el az összes kidőlt fát, és időnként tilos az átjárás.)

A ház előtt néhány fős társaság iszogatott a tűznél. Pár szót váltottunk: az iménti favágó helyett már egy cimborája tartotta szemmel a biciklimet. Bár az első bécsi döntés idejében egy-két évet járt magyar iskolába Tornalján, éppen csak "Jó napot" meg hasonlókat köszönni tanult meg, ezért vele is oroszul sikerült szót értenem. Egy kicsit kapatos volt már, és élvezetes kiselőadásba kezdett társainak a nyolcvanas évek magyar turistáiról. Ha jól vettem ki szavaiból, nemigen lehetett elragadtatva honfitársainktól: garasoskodónak és követelődzőnek tartotta őket. Nekem még megmutatta, merre található a nevezetes három forrás, melyeket egy erdész három lányáról neveztek el, aztán a beállt teljes sötétben elbúcsúztunk. Én lámpafényben megkerestem és lefényképeztem a kis tavat és a korhadt pallón megközelíthető három hölgyet (Janka, Evča, és talán Jarda - ez utóbbit csak odafirkálta valaki, és lehet, hogy az ő kedvesét hívták így). Hazafelé menet még a Fehér-Vág forrásvidékénél készítettem egy vakus képet, aztán hazagurultam és bebújtam a sátorba. Ez a pihenőnap is sok kellemes élménnyel ajándékozott meg.