8. nap: VII. 20., péntek.
Beckó (Beckov) – Nagybiccse (Bytča).
128 km.

Furcsa zajok ébresztettek hajnalban: mintha az én murvautamon közeledne nagy döccenésekkel egy terepjáró vagy furgon. Bár magasra kapaszkodtam tegnap, az országúton haladó és valami akadályon átbukkanó kocsik hangja ide is eljutott. Megragasztottam a tegnap még csak lassan szivárgó defektemet: olyan volt a lyuk, mintha valami tüske lassan odébb-odébbvándorolva többször beledöfött volna – és a dobókocka hatosához hasonló sorminta elemei egymás után készülődtek arra, hogy teljesen átfúródjanak. Nem tudtam mire vélni ezt az állhatatosságot, főleg mivel magát az ártó tárgyat sehogyan sem találtam. Ha képes volt hat-nyolc kis lyukat előidézni, akkor utána hogy esett ki? Naplómba ezt írtam: "Rejtély. További kutatás kell."

Ezen felül egyre erősebben éreztem az időhiányt – korábbi túráimon nem szoktam meg, hogy sietni kell, hiszen tanárként egy-két nap csúszás meg se kottyant a szünidőben. Úgy véltem, két napot mindenképpen hagynom kell a hazaútra, egyet a Magas-Tátrára: ezek szerint rögtön a határról haza kell vonatoznom. No üsse kő, de legalább odáig meglegyen az a szép ív, amit otthon magam elé képzeltem. Ennek érdekében elhatároztam, hogy jó néhány várat kihagyok, főleg azokat, ahová mászni kellene. A trencséni azonban itt volt az orrom előtt, majdnem a város közepén. Legurultam a meseszép rétek között, Trencsénszaniszlón (Trenčianské Stankovce) bevásároltam, este a hitelesség kedvéért följegyezve a következőket: "szalonna, kolbász, hagyma, ropi, nápolyi, sajtostallér." Az első hármat a pult mögül kellett kérnem: "slanina, klobása, cibul'a." Egyre sikeresebb voltam az alapszókincs alkalmazásában.

A várban csak az alapprogramra szorítkoztam, azaz kihagytam a palotáknak vezetett meglátogatását. A külső falak védelmében egy szekérnyi széles út ölelte körül a lakóépületeket és vezetett a fellegvárba. Egy lyukacsossá lődözött céltábla és a sátorban sejthető kellékek árulták el az alkalmankénti programok jellegét.

Az ívmintás díszítésű belső vár ablakai vigyázólag nézték lépteimet. Egy koreai turista kért volna tőlem ceruzaelemeket (pénzért), de csak akkumulátoraim voltak, és magamnak is kellettek. Egy cseh lányokból álló csoport bóklászott a falakon túl, riadtan kiáltozva befelé a bezárt fakapukon, hogy hol itt az átjáró. Visszekérdeztem, hogy hol tudtak egyáltalán kimenni, de arra már nem emlékeztek. (Elég rosszul értették az oroszt.) Végül találtam nekik egy deszkákkal telezsúfolt átjárást.

A fellegvár kapuja fölött egy bonyolult címer latin felirata hirdette, hogy "1609-ben építtette Illésházy István gróf, Magyarország nádora, a kunok bírája, Trencsén és Liptó vármegyék főispánja, II. Mátyás magyar király tanácsosa és magyarországi helytartója és felesége, erdődi Pálfy Katalin." De őelőtte is volt itt élet, és hajh, milyen! Rögtön 1302-ben III. László ("Václav") adománylevele tanúsította, hogy Csák Máté ("Matúš Čák") 1302-ben megkapta Nyitra vármegyét. Ez a "László" voltaképpen a cseh Vencel volt, akit 1301-ben, az Árpád-ház kihalása után megkoronázott Károly Róbert ellenében hívott meg a trónra a bárók többsége. (Ezzel a sorszámmal és névvel semmiképpen nem lehetett magyar király, mert addig már öt Lászlónk volt. Okiratain mindenesetre tényleg Lászlónak nevezte magát.) Pár nap múlva Mátyus megkapta tőle az egész Trencsént is. Így történtek a dolgok a kettős királyság napjaiban, mígnem aztán VIII. Bonifác, ez a cézár-pápa Károly Róbertet ismerte el magyar királynak. Ő maga ugyan egy éven belül francia fogságba esett és a jóslatot beteljesítve "ebként halt meg," de Károly Róbert sikert aratott. Az magyari urak ugyanis csak kihasználták Vencelt (valósággal zsarolták, egyszerre hármuk is viselt nádori címet stb.), majd cserbenhagyták: összeszaglászkodtak Habsburg Rudolf stájer herceggel, és rávetették magukat a cseh birtokokra. Vencel, azaz László 1304-ben szökve távozott Magyarországról.

Bátran mondhatjuk, hogy ebben a várban minden Csák Mátéról szól. A Felvidék nagyobb részét, egészen a Dunáig terjedő országrészt birtokló kiskirály volt. 1311-ben Budát is megtámadta. A következő évben hatalma megroppant: a rozgonyi csatában, Kassa mellett legyőzték csapatait és szövetségeseit, Aba Amádé fiait. Ő volt a trónját megszilárdító Károly Róbert utolsó ellenfele, akit csak a halál tudott megtörni 1321-ben; ezután a király egy átfogó hadjárattal hódoltatta meg várait. Egy színezett térkép jelölte, miként alakultak a birtokviszonyok és az urak pártállásai a XIV. század elején. Ezen érdekesen keveredtek a mai politikai érdekek a történelmi tényekkel: "Uhorsko" az egész térképet befedte, de a mai határokkal övezett "Slovensko" rögtön föléje volt írva – mintha ugyan akkoriban is létezett volna különálló tartományként, ahogy pl. Horvátország. Ugyanilyen anakronizmus többek között "Bernolákovo" szerepeltetése Pozsony mellett, hiszen láttuk, hogy Anton Bernolák jó ötszáz évvel később élt, és még később nevezték el róla ezt a Cseklész nevű települést. – Ennyit mindenképpen kénytelen voltam megjegyezni, mivel a népek barátságával összeférhetetlennek tartom a múltnak a jelenhez igazítását, történjen az bármelyik fél rovására.

Odasétáltam a pazar kilátással csábító mellvédhez és kikönyököltem rajta. Lélegzetelállító magasságba emelkedik a vár a környezete fölé – nem csoda, hogy a nagymorva birodalom idején is állt itt egy erősség, hogy az Északi-tenger felé nyújtózó kereskedő-útvonalat vigyázza. Alattam a hegység felé eső részen a külső várnak kisebb-nagyobb erdőbe takarózó falai és tornyai feküdtek: a XV–XVI. századi Jeremiás-bástya és a külső, ún. malombástya. A másik irányban, a Vág partjain pompás látványban nyúlt el Trencsén városa: a közelben az óváros, messze az újabb negyedek. Jól látszott a Vágból leválasztott csatorna, melyhez hasonló innen északra is kezdődik, és amelyben e nap végén megfürödtem. A város közepén egy egész hétemeletes házat beborító reklám éktelenkedett. A stadion üres lelátói előtt pedig két csapat focista gyakorolt a félpályán.

Déltájban elbúcsúztam a vártól, és a macskaköves lejtőn visszazötyögtem a városba. Az utolsó emlék, ami megállított, a hóhér háza volt a XVI. századból: pincéjében börtönt és kínzókamrát is berendeztek. Egyet fordultam az óváros sétálóutcáin és központi terén, majd lendületet vettem és nekiiramodtam a Vág bal partján fölfelé tartó 61-es főútnak.

Következő megállómat jó két órával későbbre jelzik a fényképek: kacsák totyognak egy patak gyaloghídja alatt, illetve feltűnik jobbról a magasban az új autópálya. Három órakor már sűrű autótömegbe kerültem: valószínűleg itt ér véget a sztráda elkészült szakasza. Az addig is keskeny padka kivállasodott, őrülten dobálta kerekemet a buszok és közjárművek előtt: az egész túrán itt féltem egyedül attól, hogy elütnek, mert a verőfényben is fölvettem a mellényt.

Vágbesztercén (Považská Bystrica) aztán meg kellett állnom ebédelni, mert nem maradt semmi erőm. Modern betonparkba ültem le, szökőkút mellé; fölöttem a városháza üvegpalotáján a nemzeti zászló csattogott a szélben. Egy csavargó telepedett le a szomszéd padra, de beérte a maga pillepalackos lőréjével, és nem is szólított meg. Aztán két lány ült le a szökőkút medencéjének szélére – őkelme azonnal áttelepedett a másik partjára, ahonnan alájuk láthatott. Azok vették a lapot, és szájukat biggyesztve eltávoztak. Mivel megszűnt ittlétének oka, a fickó is odébbállt.

Nekem azonban újabb vendégeim jöttek. Fiatal nő jött, pancsoló kislányával egyenesen a vízbe lépett bele. Megszólított, minek nyomán kiderült, hogy jobban tud magyarul, mint én szlovákul, s ezután így beszélgettünk. De már a kislánynak, aki engem is lefröcskölt, szlovákul kellett mondanom, hogy "budem mokry", azaz ha így folytatja, csuromvíz leszek.

Valóban vizes lettem, de ez végső soron jólesett. A nyári délutánokon még a déli órákénál is tömörebb hőség rezeg a levegőben. Én pedig elsőre rossz úton indultam el egy játékosan elgörbített "Zsolna 31 km" tábla miatt, és a Vág völgye helyett egy Podmanin nevű városrész vagy falu felé kezdtem mászni valami irgalmatlanul emelkedő mellékúton. Szerencsére idejében gyanút fogtam, és egy szentkútnál visszafordultam. A keresztre ez volt írva: "Ha jobban meg akarod ismerni Krisztust, állj meg keresztjénél." Ezt rögtön le is rontotta egy művirágokkal jól körberakott domborművű Mária-kegykép. A forrásból mindenesetre megtöltöttem kulacsomat, megmostam az arcom, és friss erőben gurultam vissza az elágazáshoz. Negyed hatkor magasan fölöttem föltűnt a Vág-vár (ha jól azonosítottam): a sok kihagyott látnivaló egyike. A Nagy-Manín 891 méteres kúpja hívogatóan magasodott fölém, de hiába: feltettem magamban, hogy ilyen melegben nem mászok hegyet.

Az időm is vészesen fogyott, és mára a természet még tartogatott számomra néhány előre kiszemelt látnivalót. Először a Manini-hasadékot, amely kocsival járhatatlan volt egészen 1933-ig, amikor végre kirobbantották az útból az akadályozó sziklatömböt. Ekkor építették a műutat is, amely a kritikus helyen most is annyira elszűkül, hogy két kocsi nem férne el rajta egymás mellett. Korábban a fuvarosoknak szét kellett szedniük a szekerüket, hogy aztán a túloldalon összerakják és újra felmálházzák. A "szikla mögötti" falu neve szlovákul Zaskalie, aminek elég rossz magyar megfelelője az 1913-as helységnévtár szerinti hivatalos magyar név, a Sziklahát. (Egyébként is nyilvánvaló, hogy számos szlovák falu nevéhez csak hangzásbeli alapon, jobb esetben tükörfordítással gyártottak magyar neveket közigazgatásban buzgólkodó eleink.)

A szurdokot 1967-ben természeti rezervátummá nyilvánították, s azóta szigorúan védik: többek között természetvédelmi járőrszolgálat is működik itt. A táj mai képe az ismertető szerint törésekkel összehasogatott és felgyűrt középidőbeli mészkőben alakult ki. Ennek megfelelően számos csiga, kagyló és polip maradványa ágyazódott belé a Tethys nevű őstengerből. A kiemelkedett mészkőtömegben a patak kavargó vize meredeken befűrészelte a kőzetet, és néhol üstszerűen alávájta a sziklafalat. (Ezt persze nem úgy kell értenünk, hogy régebben sokkal több víz lett volna itt, ahogy még a neves földrajztudós, Élisée Reclus is gondolta százhúsz éve, A patak élete c. könyvének 84. oldalán.) A keményebb kőzet tarajok alakjában mered ki a környező térszínből. A szakadékjelleg miatt kis területen nagyon különböző mikroklímás jellegek találkoznak: a napsütötte déli verőkön melegkedvelő növények, a hideg zugokban jégkori fajok tenyésznek. A karsztfolyamatok számos kisebb barlangot és víznyelőt hoztak létre a hegyoldalban. Egy-egy szűk, meredek debrőben (hasadékban) olykor nyáron is megmaradhat a hó: mindenesetre ez a nyár nagyon meleg lehetett, mert én csak lefelé csúszó törmeléket találtam.

Nem töltöttem itt sok időt: sarkon fordultam, és megiramodtam a másik geológiai alakulat, a Szulyói-sziklák felé. Azt a pár kilométert, ami tőlük elválasztott, egy negyvenegynéhány éves, sportos csaj segítségével, harmincas átlaggal gyűrtem le. Megelőzött, és egy lámpánál pár száz méter előnyt is szerzett. Ennek a felét sikerült behoznom az elágazásig, amikor aztán utolértünk egy parasztbiciklis embert, és hármasban mentünk tovább szép lassan. A sziklák már messziről integettek az alkonyati napfényben.

Fél nyolckor a parkolóban lekötöttem gépemet, magamhoz vettem pár csokit és egy kis palack vizet, sisakot és fejlámpát, azzal gyalogosan nekivágtam a meredek tanösvénynek. Sziklaoszlopokhoz és egy várromhoz vezet, és hivatalos időkerete másfél óra. Én éppen kétszer annyit szántam rá, amivel persze jócskán meg is csapoltam az alvásidőmet. De mindenképpen megéri ide fölmászni, mert a sziklák igen szépek, és megmászásuk sem nehéz.

Pazar bőséggel élte ki teremtő kedvét az erózió, amely a magasabb régiókban bizonyosan a csapadék és a szél volt. Hegyes kőtornyok, egymásra rakott kisebb-nagyobb kúpok sorakoznak a szem előtt, közrefogva egy feneketlen szakadékot. A sziklák laposabb részein megtelepedett az erdő, de a leglátványosabb falak szinte teljesen csupaszok. Kőzetük valószínűleg nem mészkő, hanem valami tufa, mert rálépéskor enyhén porlik, és nagyon könnyen a mélybe hempereghet róluk az a vándor, aki letér a jelzett útról. De fölösleges is letérni, mert maga a zöld tanösvényjel kalauzol végig minden hétköznapi módon megjárható helyen. Ezek leghíresebbike a Gótikus kapu: csúcsívével és méretével csakugyan rászolgált e névre.

Egy-két helyen kapaszkodnom is kellett, mert az ösvény nagyon merészen bujkált a közelebb fekvő tornyok között, olykor kitett helyekre merészkedve, ahol azonban mindig adódott legalább pár fa kapaszkodóul. Forogtam is, mint légy a forró vízben, léptem ide, léptem oda, hogy az utolsó napsugarakban fürdőző, lenyűgöző alakzatokat minél pompásabban vehessem fényképre. Eltöltöttem volna itt még több időt is, de attól féltem, hogy lemaradok a várról, illetve már sötétben érek oda. Ráadásul térképem sem volt a vidékről, csak a tanösvénynek odalenn lefotózott tábláját tekinthettem meg időnként, ha elfogott a kétség az időkeret és saját teljesítményem összevetésekor. A ferde zöld jelzés a sötétben el-eltünedezett, immár rendes vízszintes zöldeket láttam csak. De mentem tovább rendületlenül, tudván, hogy mára nincs több célpontom.

A szulyói várat 1336-ban említik először: a jelentéktelen erősség megközelíthetetlensége miatt nem védelmi, hanem megfigyelő és jelző szerepet játszott. Egy-két őrtorony és pár összekötő fal volt mindaz, amit a sziklákra ráépítettek a feltehetően olasz mesterek. Félelmetes helyre, egészen az egyik természetes kőtorony hegyébe sikerült nekik odarakniuk a legmagasabb őrposzt oltalmául szolgáló falakat. A leírások szerint régebben több helyiség is volt itt, de fölöttébb tágas egyik sem lehetett. Az ivóvizet valószínűleg tömlőkben hordták ide, illetve ciszternában gyűjtötték az esővizet. Történelme némiképp elüt a többi felvidéki várétól. A középkorban épült, aztán a XV. század közepén a husziták ide is befurakodtak, míg Mátyás hadai ki nem füstölték őket. A váracskát 1550-ben Ferdinánd egyik párthíve, Szirmiai Sebestyén kapta meg, aki a Szulyovszky család alapítója lett. Ezek a kurtanemesek együttesen birtokolták és lakták a szűk sasfészket, noha idővel szép reneszánsz palotát is építettek a faluban. A vár tizenöt védője a terep adottságait kihasználva visszaverte Rákóczi hadainak támadását is, és mivel a család végig a Habsburgok híve maradt, Szulyóvár a lerombolástól is megmenekült. Idővel azonban kényelmetlenné vált az ottlakás: tulajdonosai elhagyták, leégett és lassan összedőlt. A kapaszkodást néhány korlát és egy rövid vaslétra segíti, mely a legmagasabb helyiségbe vezetett. A létra fölött a fal egy lyukán kell átbújni. Sajnos itt már szinte teljesen sötét volt: a vakuval úgy-ahogy sikerült néhány közeli képet készítenem.

Az utolsó fénysugarak fél tíz körül enyésztek el. A jelzést követve valami vár alji rétekhez kellett volna kijutnom, de ezek valahová elbújhattak, mert nem találtam őket. A térképvázlaton látott körtúrát az orrom után haladva igyekeztem befejezni, de a megérkezés még messze volt: most járhattam a legtávolabb a parkolótól. Lassan szelídebb vidékre, rendes erdőbe érkeztem, és a lejtő is megenyhült. Előttem fények tűntek föl: néhány turista táborozott előttem lobogó tűz körül, elemlámpát villogtatva. Odamentem hozzájuk: egy fiú és három lány, emlékeim szerint szlovákok. Első benyomásuk az volt, hogy szerb vagy bolgár lehetek, mert eléggé tűrhetően beszéltem egy olyan nyelven, aminek ők legalább a felét értették. Mikor megtudták, hogy óhazai magyar vagyok, nagyon megdicsértek. (No ezért érdemes volt gyerekkoromban a szlovák esti mesét néznem hétfőnként, amikor idehaza nem volt adás.) Tőlük tudtam meg, hogy a "stan" (sátor) szó is azok közé tartozik, amelyeket nem érdemes oroszul mondani ("palátka").

Megnyugtattak, hogy magas-tátrai célpontom, a Kriván nem tartozik ama csúcsok közé, ahová csak vezetővel szabad fölmenni. Adtak egy fél kulacs vizet, és erősen invitáltak, hogy tartsak velük – de a biciklit kissé körülményes lett volna idenógatnom még azon a szekérúton is, ami innen a parkolóig ereszkedett. Volt náluk turistatérkép, melyből megtudtam, hogy egy piros jelzés lesz az én kiválasztottam. Ezt meg is mutatták, de pechemre a rossz irányban. Gyanús is lett a dolog, mikor fél kilométeren át csak emelkedett, és állhatatosan az ellenkező irányba tartott, mint amit én iránytűvel megállapítottam. Vissza is battyogtam hozzájuk, nagyot nevettem a helyismeretükön, majd elbúcsúztam tőlük és a másik irányban eltávoztam. Hegyoldalba vágott földúton, valószínűleg nagyszerű panorámát elmulasztva fél óra alatt megérkeztem a hegy lábánál fakadó forráshoz, majd innen rövid átmenettel a parkolóhoz. A bicikli a csomagokkal érintetlenül megvárt; még maradt is némi citromízű nápolyim a hátralévő menetre.

És a hálószoba már nem volt messze. Visszatértem a főútra, haladtam rajta pár kilométert, majd Nagybiccsénél (Bytča) a nagyfokú beépítettségtől megriadva átmentem a hídon, és a túloldali csatorna partján keresgéltem egy elfogadható helyet. Nem akartam magasabbra menekülni, mert nagyon hiányzott már egy kiadós fürdés. Egy beugróban találtam egy romos kriptát, amelynek még a lejárata is nyitva volt, és erős késztetést éreztem, hogy belebújjak éjszakára. Sajnos kerítés övezte, még ha rozzant is, és a talajt mindenfelé szétdobált téglák borították. Ráadásul az egész környék belátható volt, olyannyira, hogy az útkanyarban haladó kocsik fényszórója éppen telibe találta volna sátramat. Nem, ez a hely ugyan csábító, volna is mivel dicsekedni otthon – de egyáltalán nem biztonságos. Valamivel odébb kerestem egy gyalogösvényt, amely rézsútosan mászott fölfelé – mint reggel kiderült, gyümölcsösök irányába. Én azonban erről mit sem tudtam, és egy vízszintesebb szakaszon sátrat vertem valami rózsabokor takarásában.

Egy törölközővel és kézilámpával már indultam volna is a vízpartra – és ekkor borzalmas dolog történt. Egy autó dugta be orrát abba a kiskertbe, ahonnan az én ösvényem kiindult. Egy idő múlva eloltotta a különben sem felém világító lámpáját, de semmi ajtócsapódás, beszélgetés vagy járkálás nem hallatszott utána. Ezek bizony szerelmesek, akik alkalmi légyottra szánták el magukat, vagy maffiatagok, akik a piszkos-véres keresményüket osztják el éppen. A sátor már állt, és én kutyaszorítóban voltam. Száz méterre voltak tőlem, és semmi jel nem mutatott arra, hogy felém volna dolguk, de ha akár csak megvillan a lámpám, menten észrevesznek. Levettem a fehér pólót, úgy kúsztam le a csatorna partjára a meredek, kellemetlenül csúszós-füves domboldalon. Ott aztán síri csendben beleereszkedtem a langyos, alig mozgó vízbe. A kihalt országúttól szalagkorlát és meredek, bitumenes folyóágy választott el, úgyhogy nyugodtan pancsoltam a part tövében még akkor is, ha időnként arra kószált egy autó. Aztán megszárítkoztam és ugyanezen az úton visszamásztam a sátorhoz. A kormányról lepattintott mérő éjfelet mutatott. Megírtam e nagyszerű nap történetét, aztán úgy aludtam reggelig, mint a bunda.