7. nap: VII. 19., csütörtök.
Senkőc (Šenkvice) – Beckó (Beckov).
110 km.

A közeli falura és kényelmetlen szálláshelyemre való tekintettel hamar összecsomagoltam. Nem bántam, hogy elnéztem az 504-es utat: a Kis-Kárpátokat amúgy is ki kellett volna hagynom. A nagy kulacs békésen megvárt az árokban, ahová ideérkeztemkor pottyant a csomag tetejéről. Az égbolt színei valóságos palettává rendeződtek, ahogy a Nap egy alacsony felleg mögül szórta elő sugarait. Ha jól emlékszem, szelídgesztenyefák szegélyezték utamat Pozsonysárfő (Blatné) felé az enyhe lejtőn. Itt még nem voltak nyitva a boltok, de látnivaló akadt elég. Egy Szent István-koronás szobor könyvvel a kezében tekintett rám talapzatáról – régi szlovák felirata szerint Szent Orbán pápa és vértanú tiszteletére állította Martin Loposs 1870-ben. Valamivel beljebb Szent Flórián állt egy másik kövön, alatta latin szöveg: "Szent Flórián, akit e szoborral tiszteltünk meg, közbenjárásoddal hárítsd el a tüzeket, amik felperzselnek hajlékot és emberéletet!" A bele rejtett évszám 1811. Ezeken kívül van itt egy szép nagy templom is, tövében pedig elkerített lourdes-i grotta.

A bevásárlás Igramig váratott magára, amely magyarul is ezt a nevet viseli. (Szokásos dolog volt ez a régi Magyarországon, és általában azt jelezte, hogy a faluban nemigen élnek magyarok.) Az előbbiekben leírt orosz nyelvjárást többé-kevésbé értette a boltos is, csak hagymát nem tudott adni, mert azt nem luk-nak mondják errefelé, hanem cibul'á-nak. Ezzel bizony felsültem, és a továbbiakban sűrűn előszedegettem a szótárt, ha valami különlegességet akartam venni, mint például gyorsfoltot a defektragasztáshoz. Egy asszony megszólított, hogy merre megyek: neki eldadogtam ezt és az út kiindulópontját. Nem tudom, dicsérete végül fergeteges nyelvtudásomnak vagy emberfeletti erőfeszítésemnek szólt, de a megbízhatóbb mintavételhez jobbnak láttam, ha bevárom az itteni turisták ítéletét.

Viszonylag széles útpadkán, savanyú almákat szedegetve értem el Nagyszombat városát, amely régebben az ország első római katolikus nyomdájáról, Pázmány Péter alapította egyeteméről, kollégiumáról és egyebekről volt híres. De ahogy 1822-ben az esztergomi érsekek visszaköltöztek székhelyükre, az egyetem pedig a fővárosba, a régi ragyogás odalett. A szlovák művelődésnek is bölcsője volt a város, mert az itteni jezsuiták közül nem kevés szlovák akadt, akik a teológián és természettudományon kívül anyanyelvük művelésével is foglalkoztak. Ilyen volt például Timon Sámuel, aki a Tiszáról írott latin könyvecskéjének végén a Vág völgyét is leírta. Ő még a régi hungarus-tudat jegyében tekintette egybeforrottnak a két népet, amelyek utóbb fájdalmasan szembefordultak egymással. – A várkapu előtt rögtön Anton Bernolák (1762–1813), a szlovák irodalmi nyelv megalapozója ötlött szemembe, amint magához hívja népének tagjait, és átnyújtja nekik a szavakat. Ő műveiben a nyugatszlovák nyelvjárást formálta irodalmi igényűvé, de a későbbiekben a középszlovák (liptó-turóci) dialektus vált meghatározóvá.

A Szentháromság térre (Trojičné námestie) kiérve bebocsáttattam magam a Várostoronyba, mely a szép kilátáson kívül angol nyelven is feliratozott történeti kiállítást is kínált. A várost IV. Béla alapíthatta, a tatárjárás után német telepeseket hívott, és szabad királyi város jogát adományozta nekik. A későbbi időkben a trencséni Csák Máté terjesztette ki ide is birtokát. Az Anjou-királyok itt vezették keresztül a Bécset elkerülő kereskedelmi útvonalat. Nagy Lajos szívesen időzött Nagyszombatban, és itt is halt meg. A XV. században a husziták fészkelték be magukat, időről időre végigrabolva a környéket. Általuk elvitt kiváltságleveleit a városnak később súlyos aranyakért kellett visszavásárolnia. Mohács katasztrófája itt is megváltoztatta a viszonyokat: menekültek százai özönlötték el Nagyszombatot, és a Bécsen át nyugatra tartó marhakaravánok is ide kényszerültek. – Jó volt viszontlátni nagyjainkat, még ha szlovák(osított) nevükön is. Szép ráérősen beszélt az ismertető az aranykorbeli barokk építkezésekről, az egyetem jelentőségéről, Hell Miksa csillagdájáról, Bernolák reformkori tevékenységéről, a XIX. századi iparosodásról és más dolgokról. Csak néhol éreztem rajta önigazoló szándékot, és inkább az utánanézés hiányából, mint ártó szándékból eredhet az a bosszantó hiba, hogy Telegdi Miklós érsek szülőhelye Tileagd, Rumunsko.)

Mintegy fél órán át olvasgattam odabenn, illetve bámultam a kilátópárkányról az óvárost. Biciklim csak a gyerekek kíváncsiságát keltette föl, ahogy a fal tövében egy árnyékos zugban állomásozott. Sétáló, beszélgető emberek sokasága kavargott a téren, és semmi jel nem utalt a közelgő tragédiára. Az történt ugyanis, hogy mikor ismét lent voltam és egy ferde fényképet készítek vala a térről, bicajomat egy lámpaoszlopnak döntöttem, és induláskor nem néztem a lábam elé: egyenesen belegurultam a szétzúzott lámpabura gyilkos szilánkjaiból álló aknamezőbe. Száz méterrel odébb, valami régi jezsuita iskola (?) elhagyatott épületénél már puhult is a gumim. Egy közeli parkba menekültem a növekvő hőség elől, és megpróbáltam megszámolni a lyukakat. Négy volt belőlük. A szemközti padról vakációzó diáklányok figyelték küszködésemet a mobiltelefonjuk mögül. Végül a gumit foltozatlanul bedobtam a kukába, és a pótgumira bíztam magam. Ekkor azonban keresnem kellett újakat, mert a Bakonyban kikopott és kivett első még mindig megbízhatatlannak számított. Kerestem is egy boltot, és mindjárt meg is toldottam a vásárlási listát egy sebességmérővel. Aztán beültem egy netkávézóba és beírtam a topikba az eddigi eseményeket, mentegetőzve, hogy "nem merek szlovak ekezeteseket hasznalni, mert tudja a csuda, hogy jon at." Végül bekukkantottam a sündisznószerűen felállványozott Szent Miklós-plébániatemplomba, amely előtt II. János Pál pápának állt egy új bronzszobra.

Déli kettőkor, a legnagyobb hőségben már a forgalmas és a fél méternél is keskenyebb, sóderes padkájú 61-es úton pedáloztam. Szemből és hátulról egyaránt veszekedett sebességgel előznek az autósok, oldaltávolságot alig tartva. Ez a kemény félóra csakis nekem róható fel, mert lett volna párhuzamos mellékút, csak nem keresgéltem elég sokáig. Újabb mirabella- és nyárialma-fák után egy rendhagyó közúti síremlék vonta magára figyelmemet: lakkozott fából készült, felszalagozott szív, melyen egy korán elhalt Zlatkót siratnak búcsúzó feliratok. Maniga (Malženice) felé át is vágtam a kerékpárbarátabb 504-esre, és nyomban meg is kaptam jutalmamat: egy kútgyűrűből kiálló, T alakú csőcsonkot az árok túloldalán, melyből lassan csorgott a víz a mezőre. Aztán harminc méterrel utána még egyet. Megkérdeztem egy árnyékban mosakodó embert, mi a csiga ez. Észrevette, miféle ember vagyok, ezért lassan, tagoltan és a lehetőség szerint oroszul válaszolt a drótkerítés mögül.

Nos, a régi világban eszébe jutott az állami gazdaságnak, hogy a Vág vizével meg lehetne sokszorozni a földek termőképességét. Kétszáz atmoszférával bele is nyomják a folyóvizet egy betoncsőrendszerbe, amely széthordja az ültetvényen az egészet. Értelemszerűen nem iható, de az út mellett számos falu terült el, számos temetővel, melyek felében biztosan számíthattam egy kerti csapra.

Óvatosan oldalba fényképeztem a bohunicei (apátszentmihályi) atomerőművet, majd két óra múlva egy nagy komlótábla mellett elértem Čachtice falut. Térképem a magyar nevét nem tartalmazta, de egy szép várat igen, ami fölötte magasodott. Hogy miként lehet odamenni, azt nem tudtam előre, de a helyszínen egy erdészeti betonút emelkedett lassan feléje. Pár kilométer után megérkeztem egy parkolóba, némi kaptatás után eldugtam a bicajt, és felgyalogoltam a csúcsra.

Nagy meglepetésemre Alžbeta Bátoriová-ról kezdett mesélni egy nyomtatott lap, amit a vár patrónusai, fiatal és lelkes amatőrök készítettek. Ez bizony Csejte, és ha van egy kis eszem, magam is rájöhettem volna, hogy nem Erdélyben van (mint eddig hittem), mert a vádak szerint szlovákok voltak azok a parasztlányok, akikkel a boszorkányság hírébe került Erzsébet kegyetlenkedett. A vérfagyasztó részleteket szerencsére nemigen értettem, hitelességük a kor ismeretében fölöttébb kétséges, mindenesetre a készítők a lap aljára odaírták: "Ezen a helyen halt meg Báthori Erzsébet! Lelke valahol itt bolyong még!"

Maga a vár a Hont-Pázmány nembe tartozó Kázméré volt az első okleveles említésekor. Aztán sorra birtokolta Csák Máté, Károly Róbert, a lengyel származású Stibor vajda, a Guthi Országh család, majd kihalásuk után zálogbirtokból lett a Nádasdyak örökös vára. Nádasdy Ferenc, az erős fekete bég, aki a törökök ellen annyi hőstettet hajtott végre, előbb halt el, mint felesége, így az özvegyre Thurzó György nádor emberei rátehették a bilincset. Rendes tárgyalás nélkül szobafogságban tartották haláláig, amivel – mai kifejezéssel élve – eltussoltak egy olyan botrányt, ami birtokelkobzással is végződhetett volna. A várat azután a Wesselényi-összeesküvés ürügyén elkobozta a kincstár. A Rákóczi-szabadságharcban még volt némi szerepe, de már régen elavult, és a németek 1708-ban fel is robbantották.

Körbejártam a várban, melyet a minimális állagmegóvással, azaz néhány oldaltámasztó gerendával védenek az összedőléstől. Szép aranyló napsütésben megvacsoráztam, és beírtam a csúcskönyvbe, hogy "nagyon köszönöm a betonutat idáig," meg hasonló elmésségeket. Aztán ránéztem a térképre, és megállapítottam, hogy talán Beckó vára még belefér a világosba.

Legurultam Vágújhelyre (Nové Mesto nad Váhom), és a folyó túlpartján megfürödtem egy bányatóban, ahol néhány autós család szórakozott: a férfiak egymást ugráltatták a vízbe, az asszonyok nevettek rajtuk. Az egész napi izzadságot tehát lemostam, immár csak a méltó hálóhely hiányzott. Meg is próbáltam becserkészni Beckó várát, a szédítő sziklabércen magasodó régi sasfészket. Stibor vajda, aki a mondák szerint fölöttébb nyúzta a népet, ezt a várat udvari bolondja kívánságára építtette nagy erőfeszítéssel (no nem a magáéval). Magyarul ezért hívják Bolondócnak is. Innen taszíttatta le öreg szolgáját, aki véletlenül megsebesítette kedvenc vadászebét. Az öreg halála előtt megjósolta, hogy Stibor egy éven belül követni fogja őt – ugyanitt. A vajda kikacagta. Aztán egy hűvös estén, mikor Stibor vajda a szokásos borozás közben kiült hűsölni a sziklapárkányra, megmarta egy kígyó és elvette a szeme világát. A zsarnok a fájdalomtól őrjöngve ide-oda tántorgott, míg bele nem zuhant a feneketlen mélységbe. Így meséli legalábbis a népmonda.

Sajnos a várhoz vezető utat egyik térképem sem jelölte, még az Inóc-hegységnek nálam lévő régi turistatérképe sem, a sötétben bizonytalanul tapogatózni meg nem volt kedvem, hátha zárható, vagy éppenséggel őrzik, és akkor csúfat látok. Elballagtam hát a vár alatt, ahol egy öregúr harmonikázott az utcán a maga gyönyörűségére, majd bevettem magam egy völgybe, hogy az úttól biztos távolságban alhassam. Elsőre egy takaros, kaszált rét végén álló, lakatlannak tűnő hétvégi ház mögé kívántam behúzódni sátrammal. Az ám, csakhogy egy sötét emberi alak állt előtte mozdulatlanul. Fél perc feszült farkasszemezés után kisütöttem, hogy egy elhagyott vendéglő papírból készült cégér-szakácsa néz vissza rám. A ház azonban romos és szemetes volt, ezért továbbtoltam a biciklit, amíg egy viszonylag rejtett, vízszinteshez közelítő erdőrészhez nem értem. Itt aludtam el valamivel tizenegy óra után.