6. nap: VII. 18., szerda.
Fertőfehéregyháza (Donnerskirchen) – Senkőc (Šenkvice).
90 km.

A korai ébredés után körbeszimatoltam a csúcson. Kaszált tisztás, pácolt rönkpadok, fatáblán versidézet – ha jól értem, arról, hogy miután ettél-ittál, a papírt és a palackot szépen csomagold el, mert nem való a természetbe. Csakugyan nem láttam szemetet a gyűjtőkosáron kívül, és ott se sokat. A torony emeletéről nyíló kilátás eléggé homályosra sikeredett ezen a reggelen, ezért visszabújtam a sátorba jegyzeteket írni. Aztán megreggeliztem és az egy menetben kéregre festett lónagy turistajelzéseket követve visszavezettem lovamat az országútra. Itt egy tavalyi baleset fiatal horvát áldozatától búcsúzott el egy síremlék mécsesek és cserepes virágok gyűrűjében. Erős lejtőn visszaereszkedtem Fertőfehéregyházára, majd onnan kerékpárúton átmentem Feketevárosba. Purbachot azért hívják így magyarul, mert a törökök többször is felgyújtották.

A tündéri városka egyik nevezetessége a "török a kéményben." Amikor 1532-ben a szultán erős hada újra megpróbálkozott Bécs bevételével, az egyik portyázó csapat ide is betört. Ellenállásra nem találtak, mert a lakosság idejében elmenekült. A török lovasok feltörték az üresen hagyott házakat, fosztogattak, lakmároztak. Egy szpáhi olyan alaposan megvizsgálta a pincéket, hogy nem tudott társaival visszatérni a táborba. Mire kialudta mámorát, már este lett, a lakosok visszatértek, és ő a bezárt házból a kéményen át próbált menekülni. A város őrei azonban felfigyeltek rá, körülvették a házat, majd begyújtottak a tűzhelybe. Az így fogságba esett török idővel keresztény hitre tért, és halála után az őt befogadó polgár szobrot készíttetett róla – a kéménybe.

Ebben a városban, amely az igazi mohamedán uralmat sosem ismerte, a török köré az idegenforgalom egész arzenálja épült ki. A főutcáról egy festett kovácsoltvasból készült turbános figura mutat az egyébként nehezen fölfedezhető kémény felé, alatta a történet olvasható bronztáblán. Az illető magánházat Törökpincének hívják, egy régi épületekkel övezett térre a Török-kapun lehet bejutni, mely egy fogadónak is kölcsönadta nevét. A kapuban csempeszerű táblákon különböző korabeli viseletek láthatók.

E takaros helységből ismét a kerékpárúton távoztam. Egy, a tegnapihoz hasonló pihenőnél diszkoszvető (?) medve szobrocskája alatt kis tábla mutatta: New York balra 6824 km, Moszkva jobbra 1753 km. Egy út széli, rakott falba foglalt forrásnál német-horvát-szlovák nyelvű érctábla üzent a vándornak – prózában fordítva valahogy így: "A régmúlt idők izzó haragja soha nem hamvad – A tüzes kínban üvölt a lélek – A máglya tovább ég – A víz csak folyik..." – A háttérben egy helyi monda lappang valamiféle elásott kincsről, amit törpék őriznek; a forrásnál fürdőző boszorkányokról, akik az arra járó láttán ludakká változnak és elrepülnek; máskor elvarázsolják az embert. Ezt is utólag kellett kiderítenem egy osztrák honlap segítségével.

Láttam még néhány érdekes színfoltot a következő falvakban, de a mélyebbre merülésben megakadályozott, hogy egy szót se tudok németül. Mellékutakon lassan megkerültem a Fertőt, és Nezsider előtt balra térve el is búcsúztam tőle. Pándorfalu után áthámoztam magam egy forgalmas úton, és elérkeztem a szélerőművek vidékére. Úgy látszik, itt megbízható és erős a szél az ilyesmihez, no meg van rá pénz is – mindenesetre a búzatáblák tarlói közepette legalább ötven szélkereket számoltam meg. Sajnos elmulasztottam az alkalmat, hogy az árnyékmódszerrel megbecsüljem a magasságukat: ez csak hónapokkal később, egy alföldi zabostorony tövében jutott eszembe. Egy ilyen áramtermelő óriás átmérője körülbelül öt-hat méter, aljában ajtó nyílik, mellette néhol trafóház áll. Egy tábla figyelmeztette a gyanútlan bámészkodókat, hogy télen a lapátokról a jég a fejükre potyoghat.

Szép napsütésben, kellemesen fújó széltől hűtve kerekeztem a felhőtlen ég alatt. Útépítés, kavicsbánya maradt el mellettem, majd egy (néptelen) pincesor állított meg. A térkép szerint az általam választott egyenes mellékút dacára ide-oda ingáztam Burgenland és Alsó-Ausztria között. Most már nem is volt hol megállnom, csak a szlovák határt akartam minél hamarabb elérni. Le is léptem a Fertő-tó turistatérképéről: az ilyesmi mindig a lezárt szakasz érzését nyújtja, de most maradt bennem némi hiányérzet. Nemcsak azért, mert eredetileg dél felé terveztem egy hurkot Mosonmagyaróvár, majd idővel csupán Rajka és a Duna-part felé: azért is, mert úgy éreztem, hogy visszaélek saját csavargói nevemmel, és méltatlan módon átrohanok egy először látott ország sokkal többet érdemlő vidékén.

Ebben a szégyenletes futásban a már említett nyelvi nehézségen kívül csakugyan motivált a fogyatkozó idő is. Itt kezdtem ráébredni, hogy az előttem álló szakasz alig-alig rövidíthető. Persze csak annyit tudtam a jövőről, hogy a két Tátra közé igyekszem a Vág völgyében, s onnan valahogyan délnek; viszont kihagyható hurkot egyedül a Szlovák paradicsomba terveztem. Lelki szemeim előtt felvonultak az utánam kiabáló (és végül részben ki is hagyott) szlovákiai szépségek, amelyekhez az internettől jött meg az étvágyam, és már jó előre kutyául éreztem magam. Ezért nem is álltam meg rendes ebédre, csak zörgős rágcsálnivalókkal töltöttem fel néha az üzemanyagtartályt. Két óra körül értem el a nagyhatárt Bergnél, mert a kittseei kisátkelő csak osztrák és szlovák állampolgárokat szolgált. Az osztrák határőr ki se nézett a bódéjából, szlovák kollégája csak ennyit kérdezett: "Ungár? Dálse." – és hessegetett tovább. A túloldali rettenetes aszfaltos vágóhídon nagy nehezen sikerült találnom egy alkalmas sávot, aztán ahogy lehetett, ráfordultam a gáton haladó kerékpárútra. (?) Így értem el Pozsony híres városát a jelképévé vált aszimmetrikus új híddal.

Itt végre találtam vizet: a szlovákok egyik legszeretetreméltóbb költőjének, Hviezdoslavnak a háta mögött egy közparkban. Őróla egy magyarnak mindenképpen tudnia kell, hogy olyan volt nemzete körében, mint Arany János nálunk: formaalkotó és -újító, nemzetek közötti hídverő, műfordító, aki már életében klasszikussá lett. Családi neve Országh Pál (illetve Pavel) volt, és ugyanúgy beszélt magyarul, mint szlovákul. A Hviezdoslav nevet, ami csillagdicsőítőt jelent, ő választotta magának. A dualizmus korában élt és alkotott mindkét nyelven, és még megérte a csehszlovák állam megalakulását. Hegedüs Géza leírja róla: "Ábrándvilága azonban a kölcsönös szeretet szlovákok és magyarok között."

Ebből a szeretetből valamit én is megéreztem, mikor a városligeti ivócsövek itteni változatát próbáltam megfejni, és egy kisgyereknek megmutattam, hogyan dugja be az ujjával a végét. Nem kívánok leszerepelni mint a szlovák nyelv ismeretét mímelő kontár, ezért itt és most leszögezem: az itt kezdődő szakaszon oroszul beszéltem, s hogy meg is értsenek, a g-ket h-vá alakítottam, kihagytam néhány magánhangzót, mellőztem a "mászkvá" típusú kiejtést és minden hangsúlyt, továbbá az általam ismert szlovák szavakat és ragokat akár a dadogás veszélyét is vállalva előbányásztam emlékezetemből, hallgatóim nagy örömére.

Pozsonyból, be kell vallanom, egyáltalán nem készültem fel otthon, ezért csak arra mentem, ahol a várat sejtettem. Utamba esett néhány középület: a Szlovák Nemzeti Színházé, egy állami hivatalé (nem mentem közel hozzá, erősen őrizték). Gumikerekes turistavonat szállított városnézőket arrafelé, ahová én is tartottam. Egy rövid, kemény kaptatót leküzdve felértem a vár teraszára, és körülnéztem.

Tőlem délre a Duna hömpölygött, keletre pedig az óváros terült el, melynek épületei közül kiemelkedett a Szent Márton-székesegyház tornya, hegyében a koronával. Amíg Buda a törököt nyögte, sok Habsburgot itt koronáztak magyar királlyá, és még később is. A vár udvarát környező épületekben történelmi kiállítások kaptak helyet, de ezek túl nagy falat lettek volna a mai napra, ezért beértem Árpád-házi Szent Erzsébettel, illetve a szélső vársétányon álló ideiglenes szoborsorral: egy lengyel szobrász alkotásával, amely meztelen gólemeket ábrázolt.

Ezután legurultam a várból, és egy középkori hídon és a mögötte lévő kapuzaton át beléptem Pozsony ősi városmagjának területére. Szűk utcácskák, átjárós tornyok, ékszerüzletek és szépen gondozott magánházak közt lépdeltem. A Mária Terézia-féle kincstárépület (curia fisci) falán latin felirat állt, végén e jelmondattal: "Futura deserit qui praesentia negligit", azaz aki a jelenvalókról megfeledkezik, az a jövendőket tékozolja el. Ezen az épületen egy másik, újabb tábla hirdette aranybetűkkel: L'udevít (!) Štúr, Zólyom városának követe az 1847/8-as országgyűlésen itt szállt síkra "a volt Uhorsko elnyomott népeinek nemzeti jogaiért." Ezen a néven említette túrám során minden történelmi jellegű kiállítás a régi Magyarországot, míg a mait Mad'arsko-nak nevezik. Nem tudom, hogy ez az elkülönítő szóhasználat propaganda akart-e lenni a másik véglettel, Horthy király nélküli Magyar Királyságával szemben – ha igen, azon nem csodálkozhatunk.

Én azonban gyönyörködni jöttem, és hamarosan meg is találtam, amit kerestem: egy igazi antikváriumot. A kínálat magyar könyvekből tűrhető volt, például megvehettem volna Herman Ottónak Az északi madárhegyek tájáról című remekművét (de meghagytam másnak, mert a másik netes változatot én szkenneltem be.). Helyette megvásároltam "a pozsonyi ág. hitv. ev. lyceum nagy könyvtárának könyvjegyzékét" potom kétszáz koronáért.

Hogy a másik felekezet se maradjon ki, lefényképeztem azt a kaput a Káptalan utcában, mely fölött latin felirat hirdette, hogy Pázmány Péter esztergomi érsek, a szent római egyház bíborosa 1630-ban építtette ezt a jezsuita kollégiumot. Az utcák majdnem kihaltak voltak, csak néha vetődött arra egy-egy kósza turista. Öt óra felé járt. Még meglestem egy esküvő végi búcsúzkodást a székesegyház (?) előtt, aztán nyeregbe pattantam, és toronyiránt észak felé kezdtem vágtatni.

Célom két kisváros, Bazin és Modor meglátogatása volt még világosban. Egy vasúti palánk mögött visszaöltöztem útiruhámba, az 502-es számú, forgalmas és szűk padkájú úton elhagytam Pozsonyt. (Aki Budapestet a kerékpár nyergéből ismeri, az nem esik kétségbe, ha nincs kerékpárút vagy autók között kell menni.) Kerestem egy ülhető helyet vacsorára (a vasút egy elhagyott épületét), majd fél nyolckor befutottam a két város közül az elsőbe.

Ezt szlovákul Pezinoknak hívják, és takaros, rendezett képet mutat. Városfalának maradványai a tűztoronnyal (?) remekül vöröslöttek az alkonyati napfényben. Régi temploma a homlokzaton így vallott magáról: "DEO AVSPICE PIISQVE VOTIS ERECTA SVM", vagyis hogy 1724-ben Isten hatalmából és kegyes fogadalmi adományokból épült. Előtte Szent Flórián önti kővé dermedt vizét egy térdéig érő házra.

A régi városháza (ma vendéglő) homlokzatát latin idézet ékesítette Malakiás próféta könyvéből: "Mert ítéletre indulok hozzátok, és gyors tanú leszek a szemfényvesztők ellen, a paráznák és hamisan esküvők ellen, és azok ellen, akik megrövidítik a munkásnak bérét, az özvegyet és árvát, és akik nyomorgatják az idegent, és nem félnek engem, azt mondja a Seregeknek Ura." Ha a földi bíró ilyen jelmondatot választ, akkor abban a városban csakugyan rend lesz. Mondanom sem kell, hogy ez is német település volt, és 1647 óta királyi város.

Nem sokkal később már Modor (szlovákul Modra) utcáit koptattam. Itt a városfal egyik őrbástyájában kiállítást rendeztek be egy Ignác Bizmayer nevű szobrász műveiből; a fűben (mutatóba) álló faragvány nonfiguratív modern művészt sejtetett. Egy evangélikus templom falán tábla emlékezett meg arról, hogy itt talált menedéket L'udovít Štúr 1848 májusában. Štúr, a szlovák irodalmi nyelv egyik kialakítója, jeles gondolkodó és politikus ugyanis összeütközésbe került a forradalmi magyar kormányzattal, mert a szlovákságnak bizonyos mértékű önállóságot követelt a magyar államon belül, saját nemzetgyűlést és magas szintű nyelvhasználatot. A pesti felelős magyar kormány elfogatóparancsot adott ki ellene, ezért kénytelen volt Prágába menekülni. Az összeütközés végül oda vezetett, hogy a szlovákok Bécs táborába álltak, siralmas módon segítve a hóhérokat a szabadságharc leverésében. Jutalmul, mikor már nem volt rájuk szükség, a császár feloszlatta szabadcsapataikat és ugyanúgy Bécsből küldött a nyakukra hivatalnokokat, mint nekünk.

Kilenc órakor vizet vettem a temetőben (másutt nem volt), majd elbúcsúztam ettől a szép városkától, és letértem a főútról is, szándékom szerint Nagyszombat irányába. A terjedelmes útépítések miatt azonban rossz elágazást választottam, és egy Senkőc nevű faluban kötöttem ki. Ezt elhagyva addig pedáloztam, amíg be nem állt a tökéletes sötétség, és az út szélén kerestem egy szőlők közti akácos erdősávot hálószobának. Sajnos ebben egy mély vízmosás lappangott, amely fölött alig mutatkozott egy sátornyi szabad hely. Óvatosan tompított világítással, lassan szuszogva tapogatóztam előre a sötétben – és egyszercsak valami durva erő ragadott meg, kitépte kezemből a biciklit, és derékig belevágott a földbe. Egy gödörbe estem bele, amit alul már jó ideje kivájhatott a horhos felé szivárgó esővíz, felülről meg aljas módon elrejtett a tyúkhúr és a sötétség. Kiköptem a számba került homokot és kikecmeregtem a csapdából. Az ám, de a fényképezőstáskából a gödörbe pottyant a fényképező, a fejlámpa, a vaku és a mobiltelefon, no meg az összes savanyú alma, amit az úton szedtem. Nagynehezen előkotortam őket a méteres mélységből (ijesztően törekedtek lefelé az elszűkült víznyelőben), de mire helyreállítottam a leltárt, olyan koszos lettem, mint valami vályogvető munkás. Most vettem észre, hogy nagyobbik kulacsom is eltűnt valahol, de ezt már meg sem találtam. Maradék vizemet feláldozva és egy használt pólómat jól bemocskítva sikerült legalább "az alapvető komfortérzést" biztosítanom, ahogy Dr. Nagy Sándor mondja. Bemásztam a sátorba és tizenegy órás lámpaoltással befejezettnek nyilvánítottam a napot. A nap kezdete és vége közé annyi váltás és új táj ékelődött, hogy nehezen tudtam felidézni az aznap történteket.