5. nap: VII. 17., kedd.
Sopron – Fertőfehéregyháza (Donnerskirchen).
72 km.

Enyhe szellő lengett a fejem körül, mikor kidobott az ágy fél ötkor. Jobban mondva az ébresztőt játszotta el a mobilom: semmiképpen nem akartam lekésni a nagy pillanatot. Először a legyek kezdtek döngeni a torony sisakja körül a szürkületben, aztán felébredtek a madarak is. – Itt illene dalt zengenem az erdőben alvásról és különösen a magaslatok előnyeiről, de a tél közepén, mikor e beszámolót írtam, jobbnak látszott, hogy külön cikket állítsak össze e tárgyban.

Tehát körbefotóztam mindent, amit elérhettem: a pirkadat bíbor dárdáját az ég alján, a kelő napot, tulajdon parázsfényben úszó lakosztályomat és mindazt, ami tartja. Aztán ahogy világosabb lett, úgy kerültek sorra a távolabbi célpontok: tévétorony, szélerőmű-lapátok, az Alpok szélső vonulatai, az ébredező erdő.

Egy órácskára menő pótalvás után lehurcolkodtam a kilátóból reggelizni. Mire befejeztem, megérkezett egy német futó, aki a közelben lakik, és munkakezdés előtt van ideje feljönni a hegyekbe. Angolul beszélgettünk: van itt sok szépség szerinte is, és a tájat nem szemetelték még össze a kirándulók. Számomra itt minden új volt, ezért röviddel utána én is fölkerekedtem, mégpedig azon várhely irányába, amelyet idejövet már érintettem a sötétben.

A földvársánc jól látszik még a fényképen is: jó öt méter széles és kettő magas lehet. A tájékoztató szerint a keleti hallstatti kultúra fontos erőssége volt ez, kereken két kilométer hosszú fősánccal. Használata a Kr.e. 750–400 évek közé tehető. Volt neki egy ötméteres kapuja is, beépített gerendákkal. Nemcsak ezt a tetőt, hanem látótávolságban néhány másikat is megerősítettek, és a hegyen halomsírokba temetkeztek. Az egyik ilyen Kr. e. VIII-VI. századi halomsírt fel is tárták, belsejében az ide temetett nő ékszereit, több edényt, tálat és egy "tűzikutyát" is találtak. Ahogy a leírásból kivettem, ezek a hallstattiak a halott mellé ételt készítettek – ez a túlvilági életbe vetett hitüket bizonyítja.

A közelben egy talapzatra tett hallstatti edény(másolat) őrzi a feltárást megkezdő Bella Lajos reáliskolai tanár emlékét. Ha jól emlékszem, a vesszőfonatos pitvarral kiegészített gerendaházat a leletek alapján rekonstruálták.

Ezután visszatoltam gépemet a betonútra. A dimbes-dombos gerincen sűrűn futó közepes minőségű utakon feltűnt néhány autó. Egy tisztásfélén nagy építés vagy bontás téglahalmait láttam. Megpróbáltam áthatolni a mesés nevével csábító Brennbergbánya ("égő hegy" vagy micsoda) felé, de a helyszínre érve és a térkép tüzetesebb vizsgálata után letettem róla, mert rossz kövesút vezetett odafelé egy mély völgyön keresztül. A térképen Muck nevet viselő Moha Panzióhoz még bekukkantottam: kerítés-kapu-kutya háromsága vigyázza. Étterem is van itt, hétfő kivételével 11–22 óra között üzemel. A városba visszagurulva egy kanyar öblében, jó magasan megláttam a Selmecbányáról ide kényszerült Erdészeti és Faipari Egyetem emlékkövét ("Otthont adó városunknak" stb). Vele átellenben, egy kaszált kiugrón a soproni természetbarátok egy kopjafával adóztak társaik emlékének: "Az tudja meg, mi a test, aki árnyat ölel."

Az erdészet kihelyezett táblákon tájékoztatja a közönséget a "kulisszás felújítóvágás" során alkalmazott technikákról. Ezek a kulisszák voltaképpen letermelt sávok, ahová az állva hagyott köztes erdőrészekből behullanak a magok. Itt már érvényesülnek a természet védelmének modern szempontjai is. A bikkfanyelven írt tábla szerint pl. a ledöntött fatörzset úgy kell kivontatni, hogy se az újulat, se a fordulókban álló fák kérge ne sérüljön. Maradékot égetni sem szabad akárhol. A legérdekesebbnek azt találtam, hogy a vágásterületeken kibújó jegenyefenyők csúcsrügyeit a vadrágás ellen egy Cervacol nevű szerrel kenegetik, "minimum 3000 db/ha mennyiségben, egyenletes eloszlásban." Az így körülbiztosított felújítás 6,8 hektárt érint, és kb. 2015-ig lesz kész. – Egy másik táblán érdekes részletek olvashatók a betűző szúról és az általa tett károkról: 1986-tól észlelték, és mostanáig kétszázezer köbméter élő fa pusztulását okozta. A szú főként a "leromlott vagy nem megfelelő vízháztartású fákat" szemeli ki. Megelőzésül letermelhetik az erdőt, de később, a Tátrában találtam példát a másik védekezési módszerre, a feromonos szúcsapdára is.

Végül leértem Sopronba, egy temetőben vizet vettem, bevásároltam, majd egy szép virágos közparkba tértem be ebédelni. (Reggelire a második büki sült halat pusztítottam vala el végleg, még a kilátó tövében.) Leültem egy padra, ám innen visongó gyerekek késztettek távozásra: ez az "ő padjuk" volt. A nagyapjukkal (?) beszélgettem egy sort: tőle tudtam meg, hogy valóban nagyon sok német él itt: olyanok is, akik nem tudnak magyarul. Aztán áttelepedtem egy másik padra és összedobtam egy ínycsiklandó zsömlekiállítást, hogy aztán a térképet nézegetve sorban elnyeljem az egészet. A hátam mögött egy fűnyírós targoncaféle berregett. Már éppen végeztem, mikor vasalt nadrágban, fehér ingben odatolta hozzám kipukkadt parasztbiciklijét egy ember, és segítséget kért. Biztonsági őr volt, aki postásokat kísérget, mert bizony már az ország e szegletén is meg-megtámadják őket. Megragasztottam, és fél tizenkettőkor továbbindultam.

Sopron belvárosából csak hangulatok, sajgó érzések maradtak meg bennem, konkrét nevezetességek nem. Ilyen s talán még szebb lehetne nem egy városunk, ha a török nem járta-lakta volna rommá a magyar középkor épületeit. A várfal pár helyen előtűnik a barokk és eklektikus épületek tömege alól, de a látható várbelső ma csak egy zsebkendőnyi romkert.

Az ország legkisebb boltja
(a "Tabak" felirat alatt)

A Hűség-kapu

Lehetetlen lett volna mindent tisztességgel végigjárni, ezért igényes kompromisszumként megmásztam a Tűztornyot (700 forintért), ahonnan nagyszerű kilátást élvezhettem az egész történelmi városmagról. A távolban egy gömböt tartó kőbástya (víztorony?) és egy adótorony is feltűnt.

Legfontosabb teendőmnek ezután a pénzváltást tartván, nyakamba vettem az utcákat bank vagy pénzváltó után. Az utazási iroda csak vásárolt volna eurót, a bank pedig csak számlabirtokosoknak adott volna. Végül megkaptam a magam hatvan közösvalutáját egy pénzváltóban. A sok caplatásnak az lett a bosszantó következménye, hogy a kilométerórám eltűnt: valószínűleg én hagytam ott valamelyik pulton a sok közül, s nem ellopták. De mikor a hiányát fölfedeztem, már kívül jártam a városon. Az e napi és a holnapi kilométereim tehát jó adag becslést tartalmaznak.

Álmosság miatt hevertem egy negyedórát az árokparton, majd az 1989-es Páneurópai Piknik emlékhelyére hajtottam be egy hossú betonúton. Kamaszkoromból emlékszem arra a nevezetes nyárra: mivel a keletnémeteket saját pártjuk és kormányuk még mindig lelövöldöztette, ha ki akartak szökni az NSZK-ba, azok kerestek egy olyan országot, ahol könnyebb az átjutás. Hónapokig maradtak itt turistaként a rendszer bukására várva, többen a nyugatnémet nagykövetségre menekültek. A tarthatatlan helyzet ismertté vált mindkét szemben álló tábor széltében-hosszában: azokban a napokban a mi országainkra figyelt a világ. A menekülés szokott módja az volt, hogy az emberek, ahogy tudtak, autóikkal a határ közelébe gurultak, majd azokat hátrahagyva gyalog igyekeztek a határ felé.

Az emlékhely kevés szóval és sok képpel örökíti meg az eseményeket. Ezen az augusztus 19-én az ellenzéki pártok szervezésében szögesdrót-bontó népünnepély zajlott le. A hivatalos megnyitást kivárni nem tudó több száz NDK-s erővel áttörte a kaput, és átözönlött osztrák területre. A hatátőrtiszt ezt tétlenül nézte, bár elvben még mindig érvényben volt a tűzparancs. A következő napokban a gyengülő központi akarat még megpróbálta feltartóztatni az áradatot: a határőrséget megerősítették, hajtóvadászatot indítottak a határsávban bujkáló NDK-sok után. Egy embert dulakodás közben le is lőttek: ő volt az utolsó magyarországi áldozata a vasfüggönynek. A határt aztán szeptember 11-én nyitották meg hivatalosan. Emlékül meghagyták az őrtornyot, a szögesdrótot azonban hitelesítő okiratok kíséretében mind elosztogatták. A lebontott drótakadály és az áttört kapu helyén ma is határátkelő van nemzetiszín sorompóval, kis bódéval a túloldalon; itt gyalog, biciklivel és lovon lehet átkelni. Úgy láttam, a határvonalon egy lovaglóút halad: éppen akkor jött végig rajta két lovas, és szó nélkül elporoszkált a határőrök előtt. Én is átmehettem volna, de még volt egy fontos célpontom mára.

A fertőrákosi kőbánya a rómaiak idejében kezdhette meg működését. Scarbantia (az akkori Sopron) várfalait ebből építették, és a következő századokban is számos köz- és magánépületet. A Vészkorszakban itt is dolgoztattak munkaszolgálatosokat: róluk egy márványtábla szól az egyik falon. A második világháború idejére a beton és a műkő kiszorította az építkezésekről az itt fejtett lajtamészkövet. 1970-től üzemel itt a több száz férőhelyes Barlangszínház, melyben nyaranta nagyszabású előadásokat tartanak. A rekkenő hőségben jólesett a pincehideg mélységben hűtőznöm, és jót mulattam a hetvenes évek bumfordi plakátbatűivel rámkiáltó muzeális feliraton: "Felhívás! E területen mindennemű bevésés, rongálás, kőfejtés kártérítés terhe mellett tilos!" A mennyezet nem boltozatos, hanem szinte sík: az omlásokat alátétes szegekkel, hálókkal próbálják megakadályozni.

Miután feltöltekeztem hideggel, visszamerészkedtem a napfényre és körbejártam a látványösvényt a kőfejtő szépen benövesztett gödre körül. Néhány család is mászkált rajta: némelyik gyerek ugyanúgy nyavalygott a hidegben is, a melegen is. Egy ötlevelű ősnövény-lenyomatot (?) utánzó faragott kőtömb Bécs, Pozsony, Budapest és néhány közeli falu irányát és távolságát jelezte. A dombtetőn uralkodó szögesdrót-emlékművön körben felirat: "In necessariis unitas, in dubiis libertas, in omnibus caritas." Azaz magyarul: A fontos dolgokban egység, a kétségesekben szabadság, és mindenben szeretet. Az emlékművet a Páneurópai Piknik szervezői állíttatták, köztük Habsburg Ottó.

Magát a jelmondatot egy békülékeny lutheránus hittudós fogalmazta meg a XVII. század elején, amikor a két protestáns felekezet között a legélesebben dúlt a szőrszálhasogató, konok és engesztelhetetlen vita, amely abban az időben nem vonakodott az erőszaktól sem, ha az ellenfél nem akart szépszerivel odébbállni vagy a tartományúr hitére (esetleg egy összetoldozott úrvacsorai hitformulára) fölesküdni. A mondat azóta szép pályát futott be, olyannyira, hogy ma általában Ágoston egyházatyának tulajdonítják.

Mileőtt folytattam volna utamat a határ felé, benéztem Fertőrákos központjába. Némelyik ház a régi védőfalra támaszkodik, amely azonban a legszebb képét egy kitelepítési emlékmű mögött mutatja. Van itt püspöki palota, pellengér, Friedrich von Kreuzpeck XIV. századi lovag faszobra. Ő zsoldos katonaként bekóborolta egész Európát Spanyolországtól Litvániáig, Írországtól a Szentföldig. – Aztán visszatértem a határ felé tartó útra, elmulasztottam a Mithrasz-barlangot, vettem egy zacskó barackot, és minden különösebb ceremónia nélkül átléptem a határt.

Fertőmeggyes, azaz Mörbisch példás rendet és tisztaságot mutató falucska. Itt találkoztam először a "hofgasse" néven ismert népi építkezési megoldással, melyről a Frigoria-útikönyv (Dr. Bodor Péter: Kerékpárral a Fertő-tó körül, Bp., 1993) így ír: "...hosszú, keskeny udvarok, amelyek két párhuzamos utcát kötnek össze. Ezekbe be lehet sétálni, mint az utcákba, minthogy azok is, mivel házak előtt megyünk el bennük is. Majdnem minden házban bort vagy mustot árulnak..." A falu jelentős tavi kikötővel és fizetős stranddal büszkélkedhet. Ide a világért sem tudtam belépőt váltani, mert a pénztár már bezárt, vagyis euróim sértetlenül úszták meg az első találkozást. (Ekkor még nem sejtettem, hogy az egész ausztriai szakaszon semmit nem fogok költeni.) Csobbantam egyet, kifeküdtem a fűre a ráérős németek közé, és aludtam egy órácskát.

A barátságos és tágas kikötőhöz egy hosszú mólón visz az út. Mielőtt ezen visszatekertem volna, találkoztam két szedelőzködő kerékpárossal, de csak búcsúzáskor derült ki, hogy magyarok. Pallók, stégek mindenütt, egy pirosra festett kis daru is készen állt, hogy a kirakodásban segítsen. Manapság mindenki a turistákból él, de régebben jelentős volt a halászatból és a nádvágásból származó bevétel is.

A következő kilométerek a tó körüli kerékpárúton, nyugalmas tájon kerültek mögém: a szőlőkbe csak a gazdák kistraktorai járhatnak, és ezt meg is tartják. A háztáji gazdaságokban lovat, bivalyokat, szárnyasokat láttam. Tömény permetszag mindenütt. Egy lendületes formára kifeszített ponyvatető alá húzódtam be vacsorázni: ilyesfajta pihenők várják a kikapcsolódni vágyókat, kerékpárosokat és futókat.

Mikor Rusztot (Rust) elértem, nyolc óra felé járhatott: a langyos esti levegőben helyiek és turisták ültek ki tereferélni a főtérre. Az útikönyv szerint ez volt a régi Magyarország legkisebb szabad királyi városa. Itt már nem mentem közel a műemlékekhez, beértem néhány távoli fényképpel. Egy ház falába illesztett mészkőtömbbe vésett, német szöveget keretező 
j6 5j
j8 76
 mutatott két évszámot: alkalmasint a építését és a felújításét. A követ is szemlátomást a régi ház falából mentették át.

Más dolgom már nem is volt, mint a szendergő Oka (Oggau) falucska tágas utcáin végigparádézni sárga mellényemben, aztán Fertőfehéregyházán (Donnerskirchen) áthaladva megmászni a Lajta-hegység négyszáz méteres hágóját. Életemben először hagytam el a történelmi Magyarország területét saját túrán. Egy lánc alatt átbújva letértem a betonútról, a hanyagul festett alsó-ausztriai jelzéseken megkerestem az 1888-ban épült (és 1982/3-ban felújított) Ferenc József-kilátót a Kaisereiche nevű hegy tetején, majd felvertem a sátrat – a szúnyogok miatt a torony hasában.