3. nap: VII. 15., vasárnap.
Veszprém – Sárvár.
121 km.

A derék tölgyerdőben mintegy fél nyolcig hevertem ágyamban, és reggeli után még egy órát piszmogtam a defekttel – nem találtam. Aztán vissza kellett tekernem Veszprémbe, mert (tévesen) azt gondoltam, hogy a rohanvást elkövetett csomagoláskor otthon maradt a vécépapír és a szappan. Hogy ne veszítsek időt, megpróbáltam megnyomni az utat Tapolcáig, de az álmosság és a pofaszél nem engedte.

A Káli- és a Tapolcai-medencében futó országút alaposan elforgalmasodott, amióta legutóbb rajta jártam. Megelőzött néhány biciklista is, és már nem is volt kedvem, hogy rájuk tapadjak: a tegnapi erőfeszítés így fejtette ki utóhatását. Egy-egy negyedórára le is kellett heverednem az útszéli nyárfák tövébe. Megnéztem a hajdani szovjet hadgyakorlatokon a páncélosok irányítására szolgáló tornyot. Most már elárulhatom, hogy ez volt az a titkos szálláshely, amelyet egy régi Gázlón használtam először, és egy még régebbi egyetemi túrán fedeztem föl. Ugyanis immár bizonyossá vált, hogy nem fogják bezárni; ehelyett a létrákat barmolták ki belőle, talán az öngyilkosok elriasztása végett. Az orosz feliratokat lefestették: kár, hogy nem fotóztam vagy írtam fel egynéhányat. A közelben volt egy egész katonai bázis, különféle épületekkel, melyeknek ma is megvan a faluk – derékig. Köztük hosszú gyalogjárdák futnak a semmibe. Eltámolyogtam a belépést tiltó tábla mellett (már az is kinőhetett a kamaszkorból), és annyira telizabáltam magam fosószilvával, hogy átlagsebességem az eddigi siralmas 12 km/h-nél is lejjebb konyult.

Vigántpetend előtt egy langallóárus bódéja szólított le lovamról. Bekebeleztem két derék darabot, és máris megéreztem, hogy kevésbé szédülök. Csöndesen, de gyakran térnek be az autók a murvás parkolóba; időnként egy férfi pótolta a kemencében az elégett fahasábokat.

Tapolcáig még párszor meg kellett állnom, hogy az árnyékban pótoljam a Gázlón és előtte kihagyott pihenőórákat. Egyik alkalommal két cigány suhanc üvöltötte bele a "jó napot" a képembe – mentségükre szóljon, hogy bicikliről. Alighanem részegnek hittek. Aztán lassan erőre kaptam, elgurultam a siklóernyősöktől népes Csobánc mellett, majd be Tapolcára. Aznapi végcélom a Rába volt, ezért itt nem múlattam az időt: azonnal kifordultam északnyugat felé. A város előterében egy óriási, romos ház fogta meg tekintetemet. Mivel ismét megéheztem, kapóra jött a megálló; a már ugyanide félreállt autós házaspár gyanakvón meredt rám, mikor visszakanyarodtam melléjük az út túloldalára, köszöntem, aztán beléptem a rozsdás póznák jelezte, feliratától megfosztott kapun, és a fűvel benőtt ösvényen lassan eltűntem a szemük elől.

Vacsorám végeztével lassan felocsúdtam az eddigi vegetatív üzemmódból, és szétnéztem a roppant méretű, egyterű romházban. A födémek szakadoznak, a gerendák többsége már megroppant az összeeresztésnél; ajtók-ablakok kiszedve, a talajt vastagon borítja a pala, rongy és tégla. Ez utóbbiakba terminus a quo-ként 1873-as (év)szám volt beleégetve, a terminus ad quem-et, vagyis a jelen felől határoló időpontot pedig egy-két 1992-es újság jelezte. Egyetlen dokumentumot találtam a romhalmazban, ami eredetileg is a házhoz tartozhatott: ez egy 1983-as keltezésű veszprémi hidegvíz-nyomóvezeték ("ideiglenes melléklétesítmény") költségvetési főösszesítője volt. Az "építmény bruttó összege" akkori árakon majdnem hárommillió forintra rúgott. Hogy ez a ház milyen célt szolgált, az csak találgatni tudtam: a még látható tölcsérszerű garatokból ítélve malom lehetett. Most pedig a hajléktalanokat szolgálja, akik nem félnek a két emeletet üggyel-bajjal tartó mázsás gerendáktól, mert alattuk ágyaztak meg. A malomhoz tapasztott kisebb házrészek fedele már elenyészett, körös-körül repkény fut be mindent. Lassan kiballagtam ebből a fenségesen halott házból, nyeregbe szálltam, és a folyamatosan puhuló gumit időről időre utánfújva este hétre elértem Sümeget.

A vár nyáron nyolcig van nyitva, a belépő nem olcsó. Története igen változatos: István király óta kisebb megszakításokkal a veszprémi püspök birtoka volt. Mikor Veszprémet a török 1522-ben elfoglalta, a püspök ide helyezte át rezidenciáját. A vár ekkor még alig mutathatott valamit mai alakjából. Csoron András várnagy, miután saját pénzén erősítette és építette a falakat, kárpótlás fejében mindent magával vitt, mikor Ferdinánd király kiparancsolta innen. Aztán 1543-ban, mikor Fehérvár elesett, a következő püspök (Kecseti Márton) az összes kinccsel együtt elfutott Pozsonyba és rövidesen áttért a protestáns hitre. A következő évben a török magát Sümeget is elfoglalta, de nem sokáig tarthatta meg. A megsérült várat a püspökök tovább bővítették. 1569-ből való Giulio Turco olasz hadmérnök felmérése, amely pontosan ábrázolja a vár alaprajzát és felszerelését.

1605-ben Bocskai István egyik serege árulással bejutott a várba: az árulók előtte agyonverték az akkori püspököt, és fejét kidobták a várfalon. A császáriak azonban még ebben az évben visszavették a várat. Ezután Bethlen Gábornak hódolt Sümeg, végül pedig 1664-ben a vesztes szentgotthárdi csatából hazatérő törökök ostromolták, de csak a várost tudták elfoglalni. A Rákóczi-szabadságharc során kétszer cserélt gazdát, majd 1713-ban beteljesedett a sorsa: a császáriak hadgyakorlat ürügyén felgyújtották és lerontották. – Mindezt persze otthon kerestem ki könyveimből, mert a nap már nyugovóra hajlott, és a laposan tűző vörös fény barátságos színekbe öltöztette a falakat és köztük a lovasíjászatnak tágas porondját. Ezt a porondot, hogy füve meg ne égjen, egy ciszternából erősen locsolták. A kaputoronyban kiállított hosszú ágyút a rajta olvasható német versezet szerint Hans Mayer 1660-ben öntötte "nagy forrósággal, tűznek erejével" ("durch groser Hitz und Fevres macht") Két pár turista nézegette velem együtt az öregtoronyban a kardokat-páncélokat és a hatszemélyes kalodát, a szabad ég alatt berendezett kovácsműhelyt és kőtárat, illetve a vár alatt fölvert török sátrakat. Napközben itt nyilván sokkal jobban pezseg az élet: az 1999-es Hungária Kupán én is végignéztem egy igazi várostromot – ahol a bugyogós támadók a legmeredekebb oldalról próbáltak felszaladni a dombra. (Sajnos arról nem készült fénykép, és pénzt sem vittem a várjátékokra.)

A vécében vizet vettem, aztán nekiindultam az utolsó hátralévő szakasznak. Most volt már időm a defekt keresgélésére és kijavítására. Közben lement a nap. Valamelyik kútnál-mosott, száradó ruhám belelóghatott a hátsó villogóba, mert ettől fogva többen rámdudáltak. Aztán előszedtem a nagy ledes lámpát, és kezemben tartva visszavakítgattam azokat, akik az első villogó fényét és a kukásmellényt nem óhajtották észrevenni. Éjfél körül érkeztem meg Sárvárra, de sehol nem találtam az emlékezetemben élő szálláshelyet "a tavacskák partján." Egy beágazásból éppenséggel valami építőcég kutyája zavart vissza. Betekertem a városba, majd ismét ki a határához. Körbe-körbe ingáztam a híd körül, de hiába meregettem a szemem és erőltettem az agyam: sehol nem volt a benne elraktározott földút, sem az a bolond szedres, melyen két éve gázoltam át nyögve-morogva a feltámadó orkánban. Aztán mégis elindultam a legkevésbé kivilágított parton, és lassan leesett a tantusz: én vagyok a hunyó, mert nem olvasom saját régebbi beszámolóimat. Ez az eset ugyanis nem a sárvári, hanem a rumi táborveréskor történt.

Elgurultam hát a cukorgyári romok fal mögötti együttese mellett, bevágtam a parti erdőbe, és pontosan a múltkori helyen, a füzes egy horgászcélú tágulatánál, selymes fűben vertem sátrat. Most nem voltam annyira hulla, mint tegnap este, de a pancsolás végeztével megfogadtam, hogy holnap nyolcig fogok aludni, ha tíz horgász korzózik is mellettem.