2. nap: VII. 14., szombat.
Székesfehérvár – Veszprém – Gázló 130.
196 km.

Ez a nap elég nehéznek ígérkezett. A Gázló rajtjáig hátravolt még vagy ötven kilométer - pihenő és reggeli nélkül. A főútról letértem Nádasdladány felé; itt bevásároltam, majd készítettem pár képet az új vöröstéglás templomról. A kastélyt mind itt, mind Sárszentmihályon kihagytam, ami érthető is ebben a helyzetben.

Háromnegyed kilenckor remek hangulat fogadott a Laczkó Dezső Múzeum előtt berendezett rajtközpontban. A Gázló szervezője, Sokhegyi Zsolt mikrofonnal a kezében köszöntött, ahogy éhesen és izzadtan odaszédelegtem a sátrak elé. A mezőny eleje már elrajtolt, és sok ismerőst nem is láttam. Csomagjaimat nem voltam hajlandó otthagyni, mert hűtlenségnek és olcsó kibúvókeresésnek éreztem volna az ilyesmit. A reggelit az első pados ellenőrzőpontra halasztva kilenckor nekigurultam a Séd völgyébe vezető utcáknak. A második megállóban, a Laczkó-forrásnál csakugyan találtam egy üres rönkasztalt, és rögvest le is rogytam mellé. Néhány ember autóval és hatalmas marmonkannákkal állt sorba, így ürügyet sem kellett keresnem, hogy miért töltök itt egy félórát. Elbeszélgettem a pontőrökkel, akik minden beérkező résztvevőt lefotóztak és jó szóval tartottak, valamint egy helyi lakossal, aki szintén a sorára várt a forrásnál. Közben kirakosgattam az ennivalót, és jól belakmároztam. Ezt az időt semmiképpen nem nélkülözhettem volna, hacsak korábban nem indulok otthonról.

Erősen megritkult a nép, mikor végre rávettem magam az indulásra. A szokásos mezőszéli földúton most esés nélkül, de egy ötperces eltévedést közbeiktatva mentem végig. Ez utóbbinak tanúja volt egy fiú és egy lány is, akik bátortalan kérdezősködésemre még bizonytalanabbul feleltek, mondván: biztosan az emelkedő a jó, mert az betonos. A lány még javasolta is, hogy tegyem be az első váltót a legkisebb fokozatba, mert úgy könnyebb rajta fölmenni. A nevetést visszafojtva elmondtam neki, hogy ami nekem van, az egy ún. rugdosós váltó, ami csak a láncot mérsékelten feszítő emelkedőkön működik. Be is mutattam neki, hogyan harákol hasztalan, ha csak a hagyományos módon, egy ujjmozdulattal próbálom elérni vele az egyes fokozatot. Aztán emlékezetem biztossá vált, és rámmordult, hogy rossz felé megyünk. Ezúttal az élre álltam, és kemény fokozatba kapcsolva elszakadtam tőlük. A márkói híd után, a hepehupákon azonban utolértek és lehagytak ők és mások is, alighanem az utolsónak indult résztvevők. A legalsó fokozatba rugdostam a váltót, majd fölaraszoltam a bándi murvás parton. Aztán egy kék csap csábított az árnyékba szirénhangjaival, de vizet nem adott. Ismét lehagyott két fickó, akik csalódott ábrázatom és imbolygó mozgásom láttán már segítséget ajánlottak. Herenden a porcelánmúzeum előtt elém ugrott két oroszlán, és a kedvükért újra meg kellett állnom. Aztán bolyongtam egy kicsit a lakótelep utcái között, hogy további időt veszítsek. Végül megleltem a nagy emelkedőt, ahol egy mirabellafa kiabált rám árnyékával és gyümölcsével, hogy továbbtekerni nagy vétek volna. Ez kapóra jött, mert csatlakozhattam az utánam tekerő lassú házaspárhoz. Sajnos kiderült, hogy ők nem gázlósok, csak a térdüket edző helybeliek, mert a legnagyobb kaptató előtt leszálltak. Aztán megjött a rég várt szintező földút, melyen hamarosan eljutottam a Fodor-tanyát környező árnyas ligetbe.

Az ellenőrzőponton ott találtam Tari2 topiktársat és még pár késedelmeskedő résztvevőt - és mikor visszakecmeregtem a forrás mellől a napfényre, utol is ért a seprűk csapata. Ennek a fele sem tréfa: a kimerültségtől (vagy a hirtelen lenyelt bőséges reggelitől) szédelegve nyeregbe másztam és ráfordultam a következő szakaszra. Kolompoló szürkemarhagulya bóklászott előttem, majd lehagyott pár kerékpáros; a hídnál megint vesztettem pár percet a tájolással. Végül a lakatlan öreg-hálási ház után egy útvillánál letévedtem a pályáról, de legalább jelzett úton és leszállás nélkül férkőztem közel a Tiszta-víz-forráshoz vezető elágazáshoz. Ez a hely most érintetlen maradt nyomaimtól, mert erősen éreztem már, hogy szorít a szintidő. Nagynehezen elvergődtem a betonútig s onnét a Király-kapuig, ahol GabeR öntött belém némi reményt, és adott a magáéból pár liter vizet - kulacsostul. Pihenés nélkül rávetettem magam a hegyoldali erdészeti murvaútra, és sikerült is utolérnem Tari2-t, aki pillanatnyilag tolta a gépét, mert kellett neki a pihenés, de haladni is akart. A lejtőkön jó tempóban haladtam, érzékenyen próbálgatva a kanyarok megengedte legnagyobb sebességet, mígnem az első kerekem tagadhatatlanul puhulni kezdett. Aha, az otthonról hozott kódolt defekt, amit a belső-"védő" szalag éle okozott a gumi tízcentis darabon elkövetett kikoptatásával. Sem időm, sem kedvem nem volt megragasztani, ezért csak kicseréltem a belsőt. Míg pumpáltam, ismét utolért a seprűvonat. Az irigylés és a szánakozás fókuszpontjai körül csoportosuló tekintetekkel nézegették felfordított gépemet, melyen a csomagok így még jobban előtűntek. Végül Hori topiktárs segített fölpumpálni a cserebelsőt, ami az én kikopott szerkentyűmmel nagyon nehézkesnek és lassúnak bizonyult. Odvaskőig szinte együtt haladtunk, és nekem egyre főtt a fejem, hogy miként fogom ledolgozni a kis híján egyórásra nőtt hátrányt.

A pontőrök belémdiktáltak egy müzliszeletet, aztán a seprűcsapatot vették pártfogásukba. Egy fénykép után előrelódultam, hogy ne fogjanak be egyhamar. Ez aztán a Réz-bükk-árok teteje felé következett be, mert nekik is közbejött valami szerelnivaló. Odafenn a Kőris-hegyen AZso várt egy nagy kanna vízzel és sok finomsággal. Engem is lefotózott, majd megmosta a fejemet, amiért ragaszkodom a csomagjaimhoz. De hát mit is tehetnék, nélkülük félteljesítménynek érezném a Gázlót. Megérkezett a seprűcsapat többi tagja is; egyikük nagyon elfáradt, ezért ugyanúgy leültek a betonra, mint én. Szédültem az étlenségtől és valószínűleg a hirtelen leesett vérnyomástól is. Nyilván a reggel szokás szerint bevett tablettám bosszulta meg magát. Hogy helyrerántsam a közérzetemet, nyeregbe vackolódtam és megpróbáltam feltornászni a pulzust; a következő lejtőkön ez úgy-ahogy sikerült is.

A seprű-élcsapat valahol a Hódos-ér völgyének alján ért utol, mások csak a vinyei Pokol Csárdában. (Már az udvarán lévő vízcsap is kiszáradt.) Mivel a hátrányom nem akart egy óra alá csökkenni, egy jégkrém és valami üdítő behabzsolása után sietve odébbálltam, hogy "kettéhasítsam a Gázlók habjait rombolómmal", amint Happyzso topiktárs, azaz RZsolti fogalmazott a beszámolójában. Alacsony vízállás fogadott és sok sétáló, úgyhogy hálás közönség előtt szerepelhettem ezen a gyönyörű szakaszon. Aztán kiértem a porva-cseszneki vasútállomásra (víz nincs, a vonat a jelek szerint még jár), és a szokásos földúton másztam át Porvára. A Nap ereje mérséklődött, a ménesjáráspusztai böglyök szerencsésen kipusztultak (lovakat sem láttam); s a Vinyén vett csoki adott annyi életerőt, hogy beletapossak a pedálba, és megpróbáljak a hosszan lakomázó seprűk előtt Bakonybélbe érni. Ez végül sikerült is, de a szintidőhöz képesti hátrányom megmaradt. Átadtam az üzenetüket a kocsma előtt sziesztázó pontőröknek: "Várjatok meg!", aztán nekihuzakodtam az utolsó nagy emelkedőnek. A Szent Gellért itteni remetéskedésének emlékét őrző szentkúti kápolna (1825) még utánamkiáltotta a Folytonosság című Kányádi-verset, amely egy romtemplomról e szavakkal szól: "... Fű, fa és bokor / tenyészget csöndjében. Élni akar. / Lábod ősi ösvényre ismer. / Akármikor jössz, / Itthon van az Isten."

Utam mellett feltűnt egy nyüzsgő cserkésztábor is. Fiatal lányok meséltek egy érdekes dolgot: a fényképen is látható kaput a legnépesebb fiúraj építette. Ők budapestiek voltak, és tetszett nekik a hely. A sok összeszorított fogú biciklista is, akik jó pár órája itt jártak. Bár leönöztem őket, behívtak a bizonyára nagyon vendégszerető táborba, de ezt érthető módon elhárítottam. Továbbporoszkáltam a murvás emelkedőn; szemből és hátulról is elment mellettem egy-egy motoros vegyespáros, az idő kellemesre hűlt, vizem is volt bőven. Már majdnem elértem a lénia előtti frissítőpontot, mikor utolért a két legsebesebb üldözőm, s ekkor a főszervező, Netuddmckey is rámtelefonált, hogy hol járok és mikorra érkezem. Nyolc óra lehetett, s egy óra múlva bezárt a cél. Megbeszéltük, hogy nem várnak rám, hanem a múzeum előtt veszek egy időpont-igazoló parkolójegyet, és a jutalmat majd eljuttatják hozzám. A segítők jól megtömték a zsebemet csokival, adtak vizet, majd lassan szedelőzködni kezdtek. Ismét előrerohantam, hogy ne legyek tényleges utolsó, de a gyengélkedő társuk nélkül érezhetően tempót váltó seprűk Hárskúton mind egy szálig lehagytak, mikor magamra öltöttem a citromszínű mellényt és előszedtem a villogókat.

Márkón a híd felé tartva éppen sikerült elkapnom a szemből hazafelé tartó utolsó pontőrkocsit. Adtak egy 10-es számú bélyeget a rajtszámomra, azzal elváltunk. Leszállt az este. Lámpámat a lehető legmélyebbre irányítottam (az óriási fényképezőstáska szigorú alsó korlátot szabott neki), így mentem végig a mezei rázatón, majd egészen pontosan 13 órával az indulás után behúztam a féket a Megyeház tér mögötti parkolóban. Már senki nem volt a helyszínen.

A tanulságok elemzése helyett a viadukton visszatekertem a 8-as útra, hogy szállást keressek. Az első próbálkozás siralmas kudarcba fulladt: két mély árok mögött olyan sűrű tüskés bozóttal szennyezett fenyőerdő fogadott, hogy még állva sem lehetett volna benne aludni. Percekig vonaglottam hörögve, lovam gyeplőjét rángatva, mire visszajutottam az útra. A hátsó gumi érezhetően eresztett. Másodjára megtaláltam a régi csatárhegyi utat, és erről is letérve, egy gázvezeték nyiladéka mellett sátrat vertem egy rokonszenves tölgyerdőben. Zuhanyozás közben egyszerre rámtört az ólmos fáradtság. A naplóírást és a defektragasztást reggelre halasztottam, és éjfélkor kábult álomba zuhantam. Remek nap állt mögöttem.