1. nap: VII. 13., péntek.
Budapest - Székesfehérvár.
79 km.

Kora reggel kezdődő és kettőkor befejeződő napi munkám végeztével elég sokat heverésztem, mielőtt az enyhülő hőségben nekiszaladtam volna az előttem álló százegynéhány kilométernek Veszprémig. Szerencsére a csomagolást már előző este letudtam, mégpedig olyan alaposan, hogy a tisztaságcsomag egy része, jelesen a vécépapír és a fogkefe csak a túra ötödik-hatodik napján került elő egy ritkán használt kis zsebből, pár száz forintnyi fölösleges kiadást okozva. A költségvetést még a ház előtt megterheltem egy kisebb bevásárlással (péksütemény, nápolyi). Aztán a főutakon hagytam el Budapestet, tudván, hogy a déli városrész kerékpárútjain régi szokásom szerint csak eltévednék, és az időmet is hiába pazarolnám. A város határáig viszonylag szép ruhát viseltem, amelytől egy elhagyott telek szemetes bozótjának védelmében szabadultam meg.

Aztán az Osztapenko-szobor helye táján széles távlatban elém állt a szocializmus korának szobrait bemutató park. Belépni egy ezresért lehetett volna, s az őr még ekkor, nyolc óra körül is rendelkezésemre állt, én azonban beértem néhány fényképpel a bejáratnál álló Marxról és Engelsről, valamint a Sztálin-szobor meghagyott csizmáiról. A közeli nyomólámpás átkelő mellett egy nagybetűs felirat hűtötte le az európai közlekedési kultúrába magukat beleélő gyalogosok lelkesedését: "Kérjük, győződjön meg arról, hogy az autósok megálltak a piros jelzésre!"

Ezután nagy levegőt vettem, és ráfordultam a sokat emlegetett érdi emelkedőre. Meglepve tapasztaltam, hogy ama pár év alatt, amióta kerülöm vala, összement némiképp, és a nehézsége most nem is emlékeztetett 1994-es önmagára. A közelben nagymérvű útépítések zajlottak, de nem hiszem, hogy az útvonalválasztásra is kiterjedtek, így keblem önbizalomtól duzzadt: nem kell félnem a Gázlótól még a mostani, érzésem szerint húszkilós csomaggal sem. A továbbiakban is a hetvenes úton haladtam (amit ezután is régi számán emlegetek, mert ezen szerettem meg), amely Martonvásártól kezdve kerékpársávval és nyomóskúttal is rácáfol arra a hírére (és a többrendbeli tiltó táblára), hogy nem lehet rajta kerékpározni. A forgalom ugyan még este tízkor is erősnek volt mondható, de az autósok respektálták a sárga mellényt, és nagy oldaltávolságot tartottak. Csupán egyvalaki üvöltött rám az anyósülésről egy érthetetlenné szakadt lekezelő szitkot - úgy kellett neki, ha már a bátorságát a sebességétől tette függővé. Baracskán pedig érdekes élményt szerzett nekem egy buszmegállóban rendezetlenül gomolygó csürhe (nekik a létszámuk adott bátorságot, s talán némi tömény szesz). Egyikük rámkiáltott: "Pubi! Pubiii!!", mire üdvözlőleg visszaintettem, s mentem tovább. A vezérhím ettől vérszemet kapott, és sebességemet alábecsülve rohanni kezdett felém az úton keresztül. Azonnal össze is akadt a lába, és még a felezővonal onnansó oldalán elhasalt. Társai gúnykacajára megfordulva még egyszer odaintettem nekik, de immár búcsúzást jelezve.

Ezután már nem akad említésre méltó kalandom. Le is lassultam, úgyhogy még a megnövekedő másnapi tekerésadag is biztatóbbnak látszott, mint hogy a sötétben próbáljak továbbvánszorogni, különféle pótcselekvésekkel (fejrázás, vízivás) hessegetve magamról az álmosság fekete madarát. Be is tértem az első lakhatónak látszó nyárfásba. A nyárfaerdők rendszerint magas gyom- vagy csalánszinttel állnak ellen a sátorozás szándékának, de ezt a társulást némi tölgykeveredés nemesíthette, és a lombkoronaszintet sűrűbbé téve meggátolta e barátságtalan fajok elszaporodását. A sátorban térképemet nézegetve öt órára tettem az ébresztőt.