Bevezető
A legutóbbi nagy túra szakaszai (2006 július-szeptember) óta eltelt időben voltam munkanélküli, teljes jogviszonyos egyéni vállalkozó, és végül, 2007 februárjától alkalmazott egy félvezetőgyár galvanizáló üzemében. Amikor a túrabeszámoló végre elkészült, 2008 nyarán, már eléggé megszilárdult az állásom, és beledolgoztam magam ebbe a nagy odafigyelést kívánó, mindazonáltal főleg fizikai munkába. Nem szégyellem, hogy ilyesmiből élek: ugyan nagyobb fáradsággal, de némivel több pénzt kapok, mintha tanár volnék. Viszont nem kell többé félnem attól, hogy néhány gyalázatos rágalmazóm kifúr az állásomból, és – mintegy kárpótlásul – néhány vonást a galvanizálás folyamata is tükröz abból, amit tanárként fontosnak tartottam. Például itt is nálam kisebbekkel kell foglalkoznom, csak éppen nem emberekkel, hanem félvezető eszközökkel. Vigyáznom is kell rájuk, nehogy selejtesek legyenek. Más kérdés, ha már így kerülnek a kezem közé: ilyenkor jelzem a hibát, és egyszersmind ki is mentem magamat.
A pályán maradt kollégáim számára ez az utóbbi megoldás természetesen tilalmas marad. A tanárverésektől és az egyre szégyenletesebb nevelési eszköztelenségtől bűzölgő magyar valóságban minden pedagógus nagy tiszteletet érdemel, aki nem képzi át magát mondjuk ügynökké, könyvelővé vagy – mint reményeim szerint jómagam is – progamozóvá. Én azonban nem akartam már többet elszenvedni abból a folytonos megaláztatásból, amit egy-egy pofon után kiáltó szemtelenségű egyed osztott ki nekem, mert tudta, hogy a magatartás-kettesnél súlyosabb büntetést semmiképpen nem kaphat. Azt a folytonos szorongást sem kívántam többé, amit az éves munkaszerződések sorozata olt be az egyetemről még lángoló eszményekkel kilépő tanárba. Így hát nem sajnálom, hogy legalább húsz évre otthagytam a tanári hivatást. Éljen belőle az, akinek keményebb az arca és a szíve, mint az enyém.
* * *
A 2006 ősze és 2007 nyara közt eltelt időszak magyarországi eseményeit nem kell összefoglalnom: sajnos a hazugsággal megnyert országgyűlési választások, az utcai harcok és a párbeszédképtelen politikusok "reformjai" kitörölhetetlenül beleégtek a tudatunkba. A két nagy politikai párt, mint két egymást döfködő gladiátor, lassan az egész országot két ellenséges táborra szakította, mígnem a lakosság egzisztenciálisan védtelen rétegeinek rovására tobzódó újabb és újabb megszorítások szinte mindenkit áttereltek a konzervatívnak nevezett ellenzék karjaiba. Amikor a túrabeszámolót befejezem, 2008 nyarán éppen úgy látszik, hogy az országnak nincsenek vezetői, és az életbenmaradásunk csakis saját áldozatkészségünkön múlik.
Ami engem illet, a szavazatom leadásán kívül távol tartottam magam a közélettől, és még az internetes fórumokon sem politizáltam. Mindazonáltal erőt vett rajtam az a tudat, hogy valamilyen módon ki kell vennem a magam részét abból a kétségbeesett harcból, amit a nemzet folytat a fennmaradásáért egy olyan porondon, melyet nála sokkal hatalmasabb fenevadak patái taposnak. Ez a harc nem a főváros utcáin folyik: sokkal inkább a budapesti kerületek és a vidéki városok önkormányzataiban, meg az eldugott, kihalás felé hanyatló falvak központjaiban, ahol a jobb érzésű emberek összefognak és együtt dolgoznak az utódaik boldogabb jövőjéért.
Tehát a helyi szintű kezdeményezésekre gondolok: egy-egy község vagy kistérség alkotó összefogására, mellyel megpróbálják összegyűjteni és feltárni mindazt az értéket, amit megőriztek vagy előástak a feledésből. Kulturális rendezvényekre, közhasznú idegenforgalmi létesítményekre, írókra-költőkre, faszobrászokra és más efféle emberekre. No meg azokra a közmunkásokra, akik kevés napszámért megköpik a tenyerüket, és lekaszálják a falu főterén a gyomot a világháborús emlékmű körül. Az önkormányzatiság lehet az a középpont, amely körül összegyűlhetnek a jövő e névtelen vagy nevesebb munkásai, hogy kitartó munkával szolgálják az országot, míg amazok odafönt szóharcokkal és összekacsintó játszmákkal akarják maguk alá kaparítani a hazát.
Ez az erő sosem fog az utcára menni: még azért sem, hogy a maga cáfolhatatlan fenségében a képükbe ugorjon a tojásfejű uniós biztosoknak vagy a pártok mögött feszülő multicégeknek. De ha sikerül átvészelni ezt a forgószelet, ami már oly sok védhetőnek hitt értéket megsemmisített (egészséges ételünket, erdőink csöndjét, a helyes magyar szót, szabadidőnk igényes eltöltését, a becsületes vita kultúráját és sok mást), akkor a törmelékhalmok mögött lassan felvirágzik az ország, és idővel tán kiküszöböli magából azokat a fonákságokat, amiket a rendszerváltásnak nevezett gyarmatosulás erőltetett ránk. A becsületesnek maradt, gyakran szabadidejükben, ingyen dolgozó emberek keze fogja fölemelni az országot, ha ez még lehetséges.
És én bízom benne, hogy lehetséges. Hogy még megérem az időt, amikor nem lesz szégyen azt mondani: vállalkozó vagyok, hivatalnok vagyok, politikus vagyok. Akkor majd újra munkások lehetünk (nem pedig anyagmozgató menedzserek vagy galvanizáló operátorok, mint most én); továbbá gazdák, iparosok, szolgáltatók, háziasszonyok vagy egyetemisták. Amikor a helyi közösségek valódi megtartó erőt tudnak gyakorolni az egyénre, amely természetszerűleg a függetlenség, az élvezetek és a felelőtlenség felé vonzódik. Ehhez okosan kell használni azt a pénzhányadot, amit saját munkánk nyugatra áramló értékéből az unió kegyesen visszacsöpögtet a gazdaságunkba. A nagypolitika vívja tovább szélmalomharcát, őrjöngjön a két tábor, ahogy pankrátoraik egymás gyomrán ugrálnak a nagy népi szorítóban – nekünk közben dolgoznunk kell, a tegnapihoz odatapasztva a mait, míg erőnk el nem fogy.
* * *
Mit tehet ebben a helyzetben a turista? Nagyon sokan leírták már, hogy aki aktív pihenéssel műveli és edzi önmagát, az értéket teremt magának és másoknak is. A közgazdászok ezt "a munkaerő újratermelésének" nevezik, és a munka fenti, nemesebb értelmében igazuk is van. Vagyis azzal, hogy az országot megismerjük és szeretjük, illetve túraélményeinket tehetségünk szerint megírjuk, másoknak is hasznára leszünk. Amióta a túrahonlap hitvallásos alapvetését megírtam (2005 körül), örvendetes mértékben megszaporodtak az egyéni és közösségi túrázós honlapok, sőt egész portálok. Fokozódó erővel jelzik létüket azok a közösségek, amelyek a fent álmodott önszerveződést ezen a téren megvalósítják. Vannak, akik tanácsokkal, mások ecsettel és jelzésfestő sablonnal szolgálják a közönséget. A teljesítménytúrák már belakták az év minden hónapját, és egyre színvonalasabbak. Az erdészetek és nemzeti parkok honlapjain egyre több információ jelenik meg, amit az arra járók hasznosnak találhatnak. Tanösvények létesülnek, faluházak és tájházak épülnek. Új eligazító és emléktáblák kerülnek a régi világból maradt tiszteletreméltó, de korhadó darabok helyére, jeléül annak, hogy a turistaság nem halt meg a mozgalmi élettel együtt. Íjászklubok, borbarát-körök és lovastanyák ütik fel fejüket ama helyeken, ahol korábban csak önző, barátságtalan "magánterületek" voltak fellelhetők. Pezsegve szaporodnak ezek a biztató mozzanatok, és jóleső érzéssel látom lépten-nyomon, hogy magányos túráim dacára soha nem vagyok egyedül.
Ezekkel a felemelő kezdeményezésekkel azonosulva vettem hát egy nagy levegőt, és belefogtam az ország elszakított területeinek bejárásába – tudván azt, hogy amit megismerünk, az valami módon máris a miénk lesz. Egyelőre csak megízlelnem sikerült a régi Felvidék, a mai Szlovákia kincses tájait, népeinek múltját és jelenét. De ahogy a kis hazában is a "lassú víz partot mos" elv alapján tettem magamévá egyik tájat a másik után, úgy a határokon túl is ez a szándékom. Ez pedig olyan munka, amiért fizetséget sosem kaphatok, de erkölcsi jutalmat annál inkább. És az sem kevés.