Szilvásvárad Maraton és Mátra
kerékpártúra, 2007. május 26–29.

Egy éve még tanárként vágtam neki a Szilvásvárad Maraton középtávjának, és kénytelen voltam Bélapátfalváról merő sárosan hazavonatozni délután hatkor, mert a másnapi szabad délelőttömet elvették egy országos matematikai mérésen rámrótt ügyelettel. Akkor nagyon dühös voltam, mert még szabadságot sem vehettem volna ki a nagy cél érdekében. Most azonban éppen pünkösddel esett egybe ez a vasárnapra rendezett kerékpáros terepverseny, s három műszakos új munkahelyem (egy galvánüzem) sem akart ez időben a gépsor mellé szögezni. Ahogy tudtam, el is szabadultam a városból. Egerig vonattal rövidítettem az időt, majd elindultam északnak. A hetekig tartó szárazságnak épp a napokban lett vége, ami minden napra, esetleg éjszakára helyi záporokat jelentett. – Sátramat kölcsönadtam, és a pótlására több fedett szálláshely is szemem előtt forgott, de azok mind igen magasan lettek volna, így hát megmaradtam az országúton. Szarvaskőn jobb híján felmásztam a várba, ahol semmiféle fedél nincsen, de biztosan fúj a szél, vagyis szúnyog sem fenyeget.

Esti esővel mégsem számoltam, így mikor bömbölő széllökésekkel megérkezett, majdnem éjfélig kellett sétálgatnom-nézelődnöm odafenn. Egy kereszt, egy országzászló és egy geológiai tanösvény található ezen a csúcson. A várból egy bástya romja maradt meg úgy-ahogy, pedig mint az egri püspök birtokát le sem rombolták, hanem magára hagyatva dőlt össze a XVIII. században. Innen, talán éppen e bástyáról figyelhette Szalkay Balázs uram, mint dörög az ágyú Eger felől. Aztán mikor egy emberöltő múlva Eger a spanyol zsoldosok kényszerítésére a töröké lett, Szarvaskő sem védhette magát, hanem őrsége – Gárdonyi szavaival – kénytelen lett lóra ülni, és csak ott megállni, ahová a török keze el nem ér.

Forrásaim szerint itt írt önmaga védelmében egy beadványt a bécsi udvarnak Telekessy István száműzött egri püspök. Őelőtte tette volt le a fejedelmi esküt Rákóczi Ferenc, és utolsó főpapként ő, a "kuruc püspök" tartott ki fejedelme mellett mindvégig. Azután is, hogy 1709-ben I. József császár kierőszakolt egy pápai rendelkezést, amely letétetni rendelt minden ellenszegülő papot. Meg is fosztották javadalmától, és kénytelen volt Szarvaskőbe futni. A pápa azonban nem nézte jó szemmel a prímás merev eljárását, és bécsi nunciusa útján kieszközölte Telekessy visszahelyezését az egri püspökségbe. Az egyháztörténelem őt jó szónoknak és derék katolikusnak ismeri. – Míg ezek a képek elvonultak szemem előtt, az eső lassan elállt, a lombok megszáradtak, s én nyugovóra térhettem.

Hajnali négykor, jóval a tervezett ébresztő előtt égzengés vert ki ágyamból. Még nem esett, de csak mert a lombok adtak némi haladékot, míg ott matattam a félhomályban a sziklafal tövében, melyet a tábla valamiféle mélytengeri párnalávából kiforrottnak mondott. Elhagytam a hegytetőt, és miközben a Mekk Elek módjára összeszegecselt szandáljaim egyike visszafeslett papuccsá, útnak eredtem észak felé. Az eső kitartóan csapdosott, az úton még nem indult be a forgalom. Elhaladtam a bezárt mónosbéli szénbánya épületei előtt, átkerekeztem Bélapátfalván (amely immár város, és a cementgyár helyén ipari park nyújtózik), s örömmel észleltem, hogy az eső elállt.

Bal papucsomat a falu határában egy zsákmadzaggal visszalátszatosítottam szandállá, aztán betértem a rajtba. A rendezők megismertek, és már most odaadták a pólót is. Ez kellemesen érintett, mert immár bárhol feladhattam a versenyt, és nem kellett a legfontosabb nyereményért idevánszorognom. Lassan gyülekezett a közönség, s elunva a fényképezgetést kényelmesen leültem a nézőtérre reggelizni. Volt nálam egy befőttesüvegnyi sült csirkecomb, egy másikban libazsír, a puttonyban két kiló szeletelt kenyér és más hozzávalók. A hús javát zsírral átitatott kenyér közé raktam és alaposan becsomagoltam, nehogy eléhezés miatt kelljen kiszállnom.

Valamivel fél tíz előtt rábíztam az emészthető maradékokat egy arrafelé őgyelgő ebre, helyrerántottam a cipzárakat, megtöltöttem a kulacsokat, azzal beálltam a kordonok közé. A középtáv két ponton módosult a tavalyihoz képest: a borovnyáki sípályák teteje után nem maradt a fennsíkon, hanem a jól ismert kövesúton lezúgott Ómassa közelébe, majd a Vadász-völgyön át viszamászott Jávorkútra. Cserébe kimaradt a kálmán-hegyi úton lefelé száguldás és az egész bélapátfalvi kör, helyette a Kopasz-rétről rögtön a katonasírokig vágtunk le. A táv 77-ről 70 kilométerre rövidült.

A tömeg végére kerültem; fölbukkant mellettem AZso topiktárs. Vele beszélgettem egy sort a fórumozás és a széles sávú internet ürügyén, de a következő témától már el kellett zárkóznom. AZso ugyanis felajánlotta, hogy felszerelésem egy részét hagyjam náluk a kocsiban (sátorban?). Végiggondoltam: a hálózsák és a derékalj kimaradhatna, meg a második kiló kenyér is, de mit számít száztíz kilónál az az egy-kettő? Ráadásul ismét arra kényszerülnék műszaki hiba esetén, hogy visszavitorlázzam ide, s csak innen tovább valami biztos helyre. Végiggondoltam a dolgot, és udvariasan megmaradtam álláspontomon.

A mezőny elrajtolt! Most ugyan nem volt kiabálás, beletaposás a pedálba, előzgetés és hasonlók, hanem méltóságteljes ügetésre váltott az ezerháromszáz ember, és a felvezetőautó mögött maradva lassan ráfordult a Tótfalu-völgy betonútjára. Én még előtte kiálltam kulacsot tölteni, mert ezt – és a fényképezést – többre tartom tíz másodperc ideiglenes előnynél.

Szép lassan araszoltam fölfelé, időnként utolértem egy-egy csoportot, de nem szaggattam föl az aszfaltot, hogy elmenjek mellettük. Az út széléről kirándulók integettek, biztattak. Közben hátulról utánunkeresztették a gépkocsikat, ami valamelyest sietősebbé tette a tempómat. A Millenniumi kilátó fölött rámszóltak, hogy vegyem vissza a sisakot. Visszavettem, miután másfél deci vízzel lehűtöttem gőzölgő üstökömet. Utolértem AZsót, aztán azon kaptam magam, hogy fenn vagyok a Gerenna-vár alatt. A jelzés földútra váltott, elmeredekült. Pár méter erőlködés után leszálltam, és besoroltam a tolók közé.

Még mindig elég sokan voltak körülöttem, mikor szintbe váltott az út, és a hármaskúti erdészház mellett északkeletre fordult. A Cygnus kihasználta súlytöbbletét, és végigszáguldotta azt a pár kilométert, ami a frissítőpontig hátravolt. Elkészítettem az utolsó tömegfotókat, aztán megmásztam a sípályák emelkedőjét. Szépen sütött a Nap, és éreztem: lassan görcsbe húzódik a jobb szabóizmom. (Azért hívják így, mert a szabók vele rakják keresztbe a lábukat, hogy azon varrjanak.) Ezt betudtam a négy óra alvásnak, és hátrahajolva tekertem tovább – tapasztalatom szerint így hamarabb oldódik ez a görcs. És valóban, ezután vele már nem is tűztem össze.

Ahol a zöld jelzés kettévágja a Bálvány-tetőt megkerülő durva kövesutat, a mezőny eleje (de legalábbis az előttem haladók egy csoportja) szembejött velem. Minden látszat szerint most nyomták le az Ördög-oldal nagy meredekjét. Ezt az eligazító pontőrök megerősítették, s e boldog tudatban azonnal le is ültem tízóraizni. Közben odajött egy kamerás ember, és megkérdezte, hogy tetszik a helyzet. Gyorsan fölvettem a sisakot, hogy legalább emlékeztesse valami a nézőt arra, hogy egy (egyéni) versenyző nyilatkozik a medvehagymák közül. Teli szájjal feleltem valami elméset, ami bizonyára nem kerül bele a tévéadásba, aztán elrágtam még egy szendvicset.

Mikor már elég erősnek és félelmetesnek éreztem magam, összeráncoltam homlokom, megmarkoltam a kormányt és átbuktam a fennsík északnyugati küszöbén. Nagyszerű lejtők, kitűnő állapotú gyalogutak! A sár egészen ártalmatlan mennyiségű volt még, és egyre száradt. Fülem mellett fütyült a szél, az első kerék úgy járt jobbra-balra a biztos átjutást keresve, mint valami szimatoló vizsla. Talán kétszer éreztem azt, hogy túllőttem a célon és bukni fogok, de megúsztam.

Jobbra, a sima, még mindig lejtő dózerútra váltva leelőztem egy középtávos sporttársat. Ezután, mikor megkérdezték, van-e még valaki mögöttem, mindig őrá hivatkoztam. Aztán hullámvasutazni kezdett az út, majd leért a Bán-völgybe. Csodaszép tájon száguldottam még egy kicsit, aztán elérkezett a böjtje a sok boldogságnak. Legkisebb fokozatomban (32-28 vagy micsoda) is unalmasnak és fárasztónak találtam a mászást, és száz méterekre le-leszálltam. Ekkor történt, hogy egy kék ruhás hölgy szépen megkért: húzódjam félre. Igen: őt a betonút végénél hagytam el, de csak mert valamit szerelt. Elszégyelltem magam és nyeregbe rugaszkodtam.

Egy szembejövő gyalogtúrás társaság nevetve figyelte, amint éppen a nápolyiszacskóból próbálom az utolsó morzsákat a számba gyömöszölni, és kijelentették, hogy szükség is lesz az erőre fölfelé. No hiszen, én ne tudnám! Hiszen mindig itt szokott elúszni az idő, az Ördög-oldalban, amit az élmezőny legalább két órája maga mögött hagyott, de nekem majdnem egy óráig szokott tartani! Tekertem, ameddig tudtam, aztán elhagytam még két embert, és nekiveselkedtem az igazi kaptatónak.

Sikerült is mintegy harminc méteren át ülve hajtanom, amikor aztán a térd fölötti izmok (a négyfejű combizmok, ahogy őket hívják) megdühödtek és görcsbe léptek. Veszekedetten nyomtam tovább. Az izmok gombóccá húzódtak össze, és már-már fájtak. Igyekeztem a pihenő lábat mindig jól behajlítani, de nem segített. Még húsz méter, és leszálltam. Az ám, de ugyanez folytatódott gyalog is. Mint a gólya a zsombékok közt, úgy hajtogattam a lábam, mégis görcsölt. Nem volt mit tenni, leguggoltam, úgy vártam be a többieket. Kiderült, hogy tavaly is együtt toltunk ugyanitt.

Az Ördög-oldal negyedét már magunk alá gyűrtük, mikor mögöttünk felberregett egy tömzsi kerekű kistraktor. Mikor elhaladt, lefényképeztem – de ezúttal egy ártalmatlan versenyszervező bújt meg benne, és egy sérültet keresett. Sajnos nem tudtunk segíteni neki, csak találgattuk, mi történhetett. Aztán újból kilógattuk a nyelvünket, és toltunk tovább rendületlenül.

Társaimat elhagyva értem föl a Bálvány gallérján futó kövesútra; itt le is fényképeztek. Bánkútig kevés tolással, de nagy lihegéssel jutottam el, s ez különösen az utolsó nagy emelkedőre volt igaz, amit a "Sípályák teteje" néven említ az útvonalleírás. Frissítőpont volt itt (mintegy féltávnál), és azonnal meg is álltam vízért. Harmadfél literemből talán egy maradt – ezt kipótolták, és adtak csokit, banánt. Nagy nevetéssel beszélgettünk pár percet: elhíreszteltem, hogy a Mátrába készülök, ők meg szerencsés utat kívántak.

Egy piros ruhás fiút és az iménti kékmezes lányt láttam magam előtt, ahogy ráfordultam a Száraz-völgybe levezető, bazaltszórásos, eléggé ramaty állapotú hegyoldali útra. Semmivel nem törődve száguldottam, mint az eszelős, hiszen az utolsó valamirevaló emelkedő következett utána. És csakugyan: az aszfaltossá vált útról két rendező jobbra irányított minket a Vadász-völgybe. Most jártam itt először. Az emelkedő jórészt tekerhető volt, az út oldalazásba csapott át. Elmondtam a hátralévő menetrendet a leánynak, majd előretörtem.

Valamivel Jávorkút alatt lyukadtunk ki a betonútra. Itt vizet vettem, megmosakodtam. Három kisgyerek labdázott az üdülő előtt: kérdésemre elmondták, hogy órákkal ezelőtt sok biciklis járt itt, és hogy szép színes volt a ruhájuk, meg nagyon piszkos a lábuk. Pedig a java még hátravolt: a piros jelzést kellett követni Csipkéskútig, őserdőn, kidőlt fákon és dágványon át. Eközben összerázódtunk még a piros mezes férfival is. Végül kijutottunk a betonra, és együtt haladtunk a Nagy-mező előtti elágazásig, ahol nekem megint meg kellett állnom beszélgetni. Persze, vannak mögöttem, mondtam. Nem, nem akartam a rajtban hagyni semmit, tettem hozzá. A Mátra az úticél, búcsúztam vigyorogva.

Átszáguldottam a Nagy-mezőn, és az aszfalton elértem a nemzeti parki őrházat, melynek teraszán egy újabb frissítőpont várt. Beértem egy pohár vízzel (más nemigen volt), s lódultam is tovább. Átbuktam a Kis-kőhát nyergén, majd azon a helyen, ahol a közép- és a hosszú táv szétválik, a szalagozást követve jobbra mentem. Enyhén emelkedő, de rázóssága miatt nehezen tekerhető szintút fogadott. Emlékszem, két éve itt vívtam végküzdelmeimet a görcsökkel, miközben a térkép nézegetése helyett megpróbáltam egy fekete ruhás sporttársra rátapadni. Most finomra fordult az idő, azaz egyre hűvösödött, ezért az első kanyarban megálltam sós mogyorót falni. Eközben utolért a kék ruhás lány, és úgy döntöttem, nem erőltetem tovább a menetidő farigcsálását, hanem segítek neki jókedvűen beérni a célba. Ezután jórészt együtt haladtunk: megpróbáltam a hátralévő szakaszok előnyös vonásait minél színesebben lefesteni előtte, elhallgatva a többit.

A "felnyalós dagonya" és a "tanyálós füves" kifejezésekkel beharangozott további szakaszok nem hozták a formájukat: mindkettőn baj nélkül átestünk, és immár újra betonon repeszthettünk a Zsidó-réttől egészen az Olasz-kapuig. Itt adtak pár banánt, csokit és egy pohár izotóniás levet a rendezők, és szépen mosolyogtak. Olyan érzésem volt, mint Keresztyén hátrahagyott családjának lehetett J. Bunyan Zarándok útja című könyvének vége felé, a Mátkaság földjén: az elődeink által kitaposott úton, az övéknél kevesebb fáradsággal tesszük meg az utolsó lépéseket. Megnyugtattam a lányt, hogy több emelkedő nem lesz, csak ezt küzdjük végre le. A piros kerékpárjelzésen, alvázmosó tócsák közt zegzugolva lassan meg is hódítottuk a szintmetszet utolsó csúcsocskáját, aztán nekieresztettük a gyeplőt.

Megelőztünk két férfit, s ők elismerően köszöntek vissza, látván, miféle szerzetek vagyunk. Az ilyen pillanatokért mindenképpen érdemes csomaggal menni (vagy nőként a középtávon indulni). Egyre gyorsult alattunk a lejtő: a kopasz-réti barlangásztanyát már nem is nézhettük meg alaposan. Kellett is a figyelem: pár száz méteres, veszélyesen meredek gyalogút következett. Kilógattuk a lábunkat oldalra, úgy rázkódtuk lefelé rajta. Aztán a vadetetőnél elkezdődött az önfeledt száguldás – ugyanazon a sziklaúton, ahol a tavasszal fölfelé lopakodtam. Megállt az idő, az erdő visszafelé rohant mellettünk, valami időnként feltűnt a kerekek alatt, amitől kis csuklómozdulatot kellett tenni – a fékek játékosan meg-meghúzódtak, mikor útitársam túl közel került – közben zsongító, tenyérzsibbasztó rázás, a célkapu a boldogító színelátáshoz (visio beatifica) hasonló távlatokat nyert, a múltkori feladás bosszúsága felszívódott a széles, derék murvaúton.

Elértük a Katonasírok nyergét, rátekintettünk a Horst Osterburg neve fölötti versre, aztán az ott álló segítőnek vidáman intve ráfordultunk a hosszú célegyenesre. Kisvártatva feltűnt a "CÉL 4 km" feliratú tábla. Néhány 117-es száguldott el mellettünk. Egy kisebb emelkedőt még megmásztunk, majd a bukkanó mögött feltűnt a zajongó versenyközpont. Feliratos szalagok mindenütt. A síneknél páran a gépüket mosták a nagynyomású vízsugárral. És befordultunk az utolsó kanyarba. Díszfénykép a leánynak, elismerő taps mindkettőnknek. Nyolc óra tíz perc: alig rosszabb, mint a szintidő négyharmada. Lépésben, fej fej mellett gurultunk át a kapun. A már beért versenytársak elismerése nagyon jóleső élmény volt; én ezért indultam el ma.

Elbúcsúztam alkalmi útitársamtól, készítettem pár képet, majd kulacsomból vett vízzel megdörgöltem a nyakamat és homlokomat. Lovamat meghagytam abban a szutyokban, melybe Jávorkút után temetkezett, mert valami azt súgta, hogy holnap ennél vastagabb sarat is lát. Már indultam volna, amikor hirtelen a ritkuló tömegből előlépett egy sugárzó jelenés: egy fiatal hölgy szakosztályi melegítőben, mosolyogva, kezében aranykupával, melyet derekán babérágak díszítettek. Megszólított, és azt kérdezte: ugye beleteheti a kupát a kosaramba? Én csak hűltem-hebegtem előtte: hát ezen a versenyen az utolsókat is díjazzák? Nem – mondta –, ez az ő személyes elismerése: a kupát ő nyerte, és most odaadja nekem. Nem telt sok időbe, hogy meggyőzzön, mert nagy melegség támadt a szívem táján, de valószínűleg jobb lett volna, ha beérem egy közös fényképpel, ahogy együtt tartjuk a serleget. (Sajnos az ilyen egyszerű megoldások mindig csak utólag jutnak eszembe.) Zavaromban bemutatkozni is elfelejtettem, mikor megmondta a nevét: Deli Anett. Magyar bajnok, a kerékpáros topikban valóságos élő legenda, akinek nálam sokkal jobb kerékpárosok is csak a hátát szokták látni versenyeken. Ehhez az indításhoz még fel kell nőnöm, gondoltam, miután pár szót váltva elbúcsúztunk. Legközelebb a Gázlón mindenképpen találkozunk.

Ez a nap az egyik tardosi kőbányában fejeződött be, amit az út mellé rakott földhányások megvédenek a billenős teherautóval járó szemétlerakó fenevadaktól. Néhány terephullám mögött elveszett a belekanyargó csapás, és máris ott álltam egy mázsás kövek alkotta laza sánc tövében. Szép lapos, füves-salakos ágyam volt, sokkal jobb a másik kőbányában talált szűk, sásos-göröngyös terepnél. Sátram nem lévén, az ébresztést bizalommal ráhagyhattam a hűs hajnali szellőre. Úgy terveztem, hogy éjszakai zápor esetén behúzódom a Tardosi Szálló elhagyott épületébe – egyébként nem szoktam ilyen kézenfekvő helyen hálni, település és út mellett.

Az álmossággal küszködve olvasni próbáltam a maratonon kapott Velo magazint, melyben számos technikai teszt és reklám mellett idősebb csavargótestvérem és példaképem, Léna (Lénárt Ferenc) új könyvéről (Pedál blues) is akadt egy oldalnyi ismertető. Ő mesés hosszúságú túrákon járja Európát, a békéért és a vadon élő állatokért emelve szót, és hordozva Orosháza nevét a világban. Könyvével az a célja, hogy "felrázza a bringás társadalom szűk rétegét, amely sajnos vészesen fogyatkozik. [...] Úgy éreztem magam, mint egy dinoszaurusz, aki még egyszer visszanéz a földre, és végleg eltűnik." Eredményes utazást tett a Székely- és a Csángóföldre, majd Albániába, aztán 2005-ben Lengyelországon át Skandináviába tartott, mikor Litvániában (egy autópályán) kirabolták. Tavaly négy hónap alatt tizennyolc országot érintett és majdnem tizenegyezer kilométert tekert. Következő célpontja Kína, az olimpia... – Lefekvés előtt még megnéztem a Holdat és az Esthajnalcsillagot: a helyükön voltak, bár egy vékony, hosszú felhőszárny már kinyulakodott feléjük az égen.

Hajnali négykor, mintha megrendeltem volna, sebes zápor kerekedett, és én nyögve előmásztam a zsákból. A táskák mélyére gyűrtem mindenemet, a kupát előhalásztam a kőtömbök közül, s még sötétben elindultam Szarvaskő felé. Elhaladtam egy 1870-ből származó, felújított tábla alatt: "Míg e kőszirt áll, dicsőíttetni fog nagy neved, patriarcha egri érsek, Pyrker János László, ezen út létrehozásáért.". Virradatra az eső elállt, és úgy döntöttem, érdemesebb a madárfüttyös ég alatt, egy ódon templom tövében reggelizni, mint egy hajléktalanszagú, feltört hotelben alvást imitálni. A faluközpontban a helyi összefogás egy plakátja bírálta a Heves megyei közgyűlésben ülő, "megkövesült hatalmi elitet": "Állítsuk meg a vidék sorvadását, a falurombolás folyamatát... Megvédjük az ezeréves megyerendszert... Kórházaink nem eladók!" A legfontosabb követelésük az volt, hogy a lehívható EU-pénzeket ne központosítsák, hanem hagyják meg a helyi önkormányzatok kezében. A hirdetőtábla eboltásra és majálisra hívta az érintetteket, a templom történetének leírása mellett pedig három perc alatt elolvashattam a szép kódexbetűkkel írt lelki intelmeket: "...Mindig vannak nagyobbak és kisebbek, mint Te. Örvendj a terveidnek ugyanúgy, mint a teljesítményeidnek. Törődj a hivatásoddal, még ha mégoly szerény is: ez egy igazi érték az idő változó virágzásában..."

A hegytetőn lévő nyaralók, szőlők felé vezető meredek betoncsíkon elhaladtam az utolsó házak mellett. Az egyikből macskányi kutya ugatott kifelé az ajtó tövében nyitott rácsos lyukon. Balra félelmetes víztömegek lezúdulásairól árulkodó meredek horhos húzódott, melynek falát a jelek szerint állandóan erősítik, nehogy a házakat alámossa. Egy kis hídon tanösvény vezetett át a hegyoldalba, mellette vasajtós forrás tárolt némi állóvizet. A közeli kegyhelyen, azaz elkerített füves pástocskán álló feszületre öt versszakot akasztott valaki, melyből az elsőt és a harmadikat ideírom:

Elnézem Jézus két kezét, fájó sebét, szögek helyét. Én két kezemmel vétkezem, Bocsáss meg, édes Istenem. [...] Szívét hegyes vas verte át, Megölték, mégis megbocsát. Én rossz vagyok és szívtelen, Bocsáss meg, édes Istenem. [...]

A párás levegőn csak tolni volt kedvem a gépet. Balról mélyre vágódott vízmosás kísért, s egy kanyarnál otthagyott. Az aszfaltból leágazó földút beleveszett egy magánbirtokba (állatnyomok és kaptárak látszottak benne), és mivel nem volt kedvem a kék jelzést a bokrok közé követni, először eltekertem a következő kanyarig. Itt egy 2003-ban felújított gémeskút szolgálja ki az errefelé állongó házakat. A térkép szerint ez az út egy valamikori vasúti pályát követve visszakanyarodik keletre, Almár közelébe. Még elkaptam a közeli Kecskefar nevű hegyen álló rádiótorony képét, aztán sóhajtva visszagurultam a jelzésre, és bemásztam rajta a dzsindzsába.

Elvadult, perjés hegyoldal, egy újabb gémeskút romja. A jelzést szemlátomást nemrégiben terelték erre, mert mély a fű, gyér a taposás. Jól látni az erre okot adó, bekerített és "kutyával őrzött" magánterületet a völgy mélyén. Lassú szél kezdett legyezgetni, kellemessé hűvösült az idő.

Földútra, s ezen egy nyeregbe érve immár két keréken mehettem tovább a K+ jelzésen. A szilárd szekérút irtások mellett, szép zöld tájon halad délnek, mígnem eléri a Baktai-tó részben náddal benőtt, békanyálas tükrét.

Jelzést váltottam, és a piroson igyekeztem lejutni Egerbaktára. Sajnos az alapkőzet itt már vulkáni lehet, mert olyan gyalázatosan sűrű agyag képződött rajta, amely – két órával a megszáradás előtti állapotában – minden eddiginél tömörebben kibélelte a sárhányóimat. Itt aztán megtanultam, milyen érzés ötméterenként megállni és két ujjal, nyögve piszkálni kifelé a kemény, tésztaszerű matériát. Kitérni és az avarban tolni már késő volt: a hullott levelek a megmaradt kicsike helyre is befészkelődtek, és ugyanolyan hatást értek el. Cipeltem volna, de akkor meg a szandálom maradt le a lábamról. Alig háromszáz méteren át tartott ez a borzalom, de fél órába telt, míg levergődtem rajta.

Egy csalán környezte, feltört házikó mellett a piros jelzés eltűnt, jobban mondva választást engedett a derékig hajló bokrokkal védett, felhagyott földút és a vadcsalogató, de biciklivel járhatatlan szántó között. Nemigen túrázhat erre értelmes ember, a jelzések is ritkák. Egy erősebb út becsatlakozásánál tűrhetőbb lett a haladás, de inkább csak gyalog. Egy jókor odateremtett tócsában lemostam a sár nagyját és felszálltam. A hátsó kerék felől viszont reszelős akadási hangok jöttek. Ah, lapos a gumi! A belső kifittyedt, odabenn mindent belepett a trutymó. Ilyen körülmények közt se ragasztottam még, morogtam félhangon. A tócsa újból szolgálatomba lépett, azaz kimosta a külsőt és megmutatta a lyukat. Tíz perc veszteség. Hány óra lehet? A korai kelés okán legalább annak örülhettem, hogy csak kilenc.

Ahogy lehetett, otthagytam a jelzést és ezt a rossz emlékű völgyet, ahol a patak az út közepén halad, és a Kis-Vadas-lápán, bolygatott hegyoldalban értem ki Bakta fölé. Nyeszegő láncommal a cigánysoron végighajtva nem volt kedvem a csapnál megállni és kerékpárt mosni; inkább északnak vettem az irányt, ahová a térkép egy kívánatos bányatavat fest. Hogy én mekkorát, de mekkorát fogok csobbanni! – gondoltam naivan. "Jól értettem: koppanni?" – kérdezett vissza az Egri Útépítő Rt. telepe, elállva az oda vezető utat. Egy felirat figyelmeztette az autósokat, hogy húzzák föl az ablakot a szálló kőpor miatt. A biztonsági őr kijött a bódéjából és leplezetlen utálattal méregetett a kerítés mögül. Ha közeledem, talán meg is ugat. Elbújtam a térkép mögé, majd nyelvemet kinyújtva megfordultam. Szentül megfogadtam, hogy Recskig betonon maradok.

A faluban vettem pár kiló almát, banánt, paprikát; ebből, a második kiló kenyérből és a magammal hozott húsból-libazsírból fejedelmi reggelit rögtönöztem a 24-es országút mellett, egy árnyas dűlőút közepére kuporodva. Aztán erős autóforgalomban átmásztam pár dombháton, integettem az arra tekerő kerekeseknek, majd elértem a siroki várat.

Úgy láttam, a múltkori ittjártam óta kicsinosodott és valamilyen rejtélyes módon meg is nőtt. Legalábbis elfért benne harminc látogató kisgyerekkel anélkül, hogy egymás sarkát tapostuk volna. Csodaszép volt a kilátás a falura és a szomszédos sziklaképződményekre.

Az alagutakat még a 70-es években tisztították meg a törmeléktől a régészek. Itt jó hűvös van, s immár jól faragható vulkáni tufában húzódnak az elágazó-visszacsatlakozó járatok.

Ezután átrándultam a szomszédos magaslatra, melyen a híres sziklaalakzatok állnak: a Barát és Apáca, valamint a Törökasztal. Az előbbiek még kővé váltan is egymás felé néznek, az utóbbi büszkén kitekint a völgyre. Állítólag pogány áldozóhely volt, amire fekvésénél fogva igen alkalmas. Lapos tetejét annyira kivájták, hogy a peremén elüldögélhet egy kisebb csoport is. Az állandóan fúvó szélben mégsem tanácsos nagyon közel merészkedni a mélységhez.

A nap hevétől és a korai keléstől elpilledve kénytelen voltam szunyókálni egy félórát. Balról egy struccfarm bukkant föl, látogatók nézegették a kopasz nyakú nagy tyúkokat.

Következett Recsk, az utolsó kultúrlátnivaló a nap folyamán. Erős betonos mászás végén nyitva találtam a haláltábort bemutató emlékhelyet. Az ötvenes években itt működött az a kényszermunkatábor, ahol többek között Faludy György és Kéri Kálmán is raboskodott. Követ kellett törniük az útépítésekhez, amihez annyi ételt kaptak, ami egy pihenő embernek lett volna elég. De sokkal fontosabb cél lehetett a rabok megalázása és megtörése. Az itt kálváriát járt ezerháromszáz emberből mintegy nyolcvanan meghaltak a kimerültségtől, a betegségektől és a sebektől. Ezt és a a további részleteket Nyeste Zoltán egykori rab visszaemlékezéséből merítettem (Püski, Bp. 1989).

Megszökni kevesen tudtak, s őket is rendszerint hamar elfogták. 1951 május 20-án Michnay Gyula hét társával együtt ötletesen jutott át az ellenőrző vonalon: egyikük ávósnak öltözve, fapuskával felszerelkezve kísérte a többit, akik kőművesmunkához való kellékeket cipeltek. Néhány óra elteltével feltűnt a hiányuk, és az utánuk eredő osztagok hetet a környéken utolértek. Michnay egérutat nyert, és ki is jutott Nyugatra – de senki nem hitt neki. Csak akkor nyílt fel a németek szeme, amikor '56-ban százezer ember hagyta el az országot.

Híreket alig kaptak: az árnyékszékről kihalászott újságfoszlányokból tudtak meg egyet-mást. Cementzsák-papírra lopott ceruzákkal "könyveket" írtak, amiket később a motozások alkalmával elvettek tőlük. Viszont aki tudott, elalvás előtt mesélt a többieknek arról, amihez értett; így ápolták magukban a puszta testi léten túlmutató emberséget. Faludy György Recski est című versében így emlékezik meg erről:

[...] Lehet-e kezdeni? Magas kémények mellett ül így egy raj kísértet. Jó, hogy szellemet nem mi idézünk egyedül: Görgey a Monte Christó-t mondja ott éjről éjre, és Czebe húsz árnyéknak a Toscából fütyül. Mit kívántok? Plátóról, Erazmusról beszéljek? Einsteinről szóljon Nyeste? Plótinosz istenét mutassam be, az Egyet? Melyik tudja betéve Jónás könyvét? a Toldit? Mindegy, hogy ki beszél. ...

A tábort 1953-ban számolták fel. A szabadulókat – és ez nem mindenkit jelent – tíz év börtönt kilátásba tevő ígérvénnyel kötelezték, hogy hallgassanak. És a hallgatás évtizedeken át tartott: a Mozgó Világ című lapot azért szüntették meg, mert szóba merte hozni a recskiek sorsát és kárpótlását. Maguk a volt rabok a nyolcvanas évek elején léptek újra nyilvánosság elé: azt kérték, hogy az itt ledolgozott éveiket vegyék számításba a nyugdíj megállapításakor. A rendszerváltás idején első dolguk volt, hogy megalakítsák a Recski Szövetséget, amely a mostani elordasult és szájhősökkel betelt világban még mindig az emberi tartást képviseli, és puszta létével is vádolja a megbékélést hazudó, de az elszámolás elől kígyóként elsikamló politikusainkat.

A tábort elhagyva lassan kapaszkodni kezdtem a K+ jelzésen. Elmellőztem azt az összetúrt vidéket, amelyen nyolc éve lebotladoztam ugyanide (az akkori vörös kövekkel bizonyára a ma is működő kőbánya fedett be egy felhagyott kőfejtőt), majd egy szépen megnyílt, zöld-füvesre tarolt hegyoldalon fölküzdöttem magam az erdészet szintező betonútjáig.

Ezen az úton, illetve a belőle leágazó murváson megkerültem a Mátra egy hatszáz méteres nyúlványát, érintettem a magánterületté vált tarjánkai erdészházat, aztán megcéloztam a Négyeshatár nevű helyet, mely egy kunyhóval csábított éjszakára. Semmi kedvem nem volt harmadszor is esőre riadni napkelte előtt. Valahol a távolban zivatarok dörögtek, de a távolban még jól látszott a visontai hőerőmű és a markazi horgásztó.

Tarra vágott hegyoldalakon végighurkolódó erdészeti kövesúton, kampóval lezárt vadkárelhárító vaskapukon áthatolva harántoltam a hálószoba felé. Alattam (fél kilométerrel) egy ifjú vaddisznó böngészett az út közepén: ő bizonyára tudott egy titkos bejáratot, mert a kapuk egyébként jól zártak.

Este nyolckor megérkeztem a szállásra. Derék, tartós kunyhó ez, ezredfordulós vésésekkel és firkákkal; de a kemény esők bizony bepermeteznek a zsindelyein. Amikor kilenc óra tájban nekibőszült a víz és a szél, kénytelen lettem zsákostul bebújni a pad alá. Ott ébredtem másnap hajnalban, felhőrongyokat tépkedő hűvös szélre. Nagyszerű éjszaka volt.

Madárfüttyös, hűvös reggelen indultam lefelé a nyugati célpontok irányába. Nem akartam túlfeszíteni a húrt, és úgy terveztem, hogy kora délután hazatérek, hogy legyen időm kipihenni magam a másnapi munkakezdésig. Ennek megfelelően az utolsó napra jutott a lejutás Gyöngyösre, néhány útba eső érdekesség meglátogatásával. Itt például egy épülő vadetetőt találtam.

A folytatásban a legérdekesebb látnivaló a Fehér-köves nevű kőtenger volt: itt olyan tömegben hevernek a lecsiszolódott sziklatömbök, hogy az erdő egy darabon helyet is engedett nekik. A képeken jól látszik, hogy a völgyecskét völgy-alakban lepték el a kövek, nem tüntetve el magát a horpadást.

A lejtős jellegűvé vált hegyoldali dózerút (amely nedves állapotban enyhén ragadós, de különben jól járható) kivezetett valahová Mátraháza alá; fölöttem megjelent egy szállodaépület. Ahelyett, hogy kilyukadtam volna a közeli országútra, a piros, majd sárga romjelzésű turistaúton balra fordultam, és és a Kálló-völgy fölé nyúló bércen leereszkedtem a Hanák Kolosról elnevezett kilátóhelyre.

Hanák Kolos (civilben gyöngyösi ügyvéd, majd ítélőtáblai bíró) nevéhez fűződik a Mátra idegenforgalmi feltárásának megkezdése és az első Mátra-útikalauzok megírása (1888, 1897). A neves turistaszervező és szakíró (1851–1923) emlékét a közelben egy faragott törzs őrzi, melyen a következő, még a XIX. század zamatát éreztető búcsúvers állna – ha az utókor meg nem nyújtotta volna egy-egy szótaggal az aláhúzott szavakat, hogy a mai nyelvszokáshoz idomítsa őket. Ettől azonban tönkrement a szótagszám, és a rendelkezésre álló hely szűkössége okán a sorközi cezúra is elmosódott, tehát erkölcsi kötelességem, hogy tisztességesen helyreállítva közöljem a megemlékező sorokat.

Fáradhatlan buzgósággal Mátra Osztályt szerveztél, Amire sohasem vágytál: babérokat szereztél. Hervadhatlan érdemeid új fényt szórnak nevedre, S tiltsa bár a szerénységed, sosem leszesz feledve.

Itt megreggeliztem és körülnéztem. Az atlasz szerint egy rekultivált bányaterület húzódott alattam, de sajnos elválasztott tőle egy szigorú tilalmakkal fenyegetőző kerítés. ("Kamerával figyelt, kutyával őrzött magánterület.") Túl rajta egy nagyszerű függőhíd feszült, melyen újabb papír kiabálta: "Hídra (!) lépni tilos és életveszélyes!!!", és ismét: "A hídon a forgalom egyirányú! Bejárat a túloldalon. Híd használati (!) díj: 400 Ft/fő." Nem tudom, mi lehet itt, talán egy geológiai bemutatóhely, de most nem volt időm megkerülni és törvényesen bejutni, a közelben látható négykézlábas "bejáratot" meg nem mertem használni, tehát továbbereszkedtem a jelzésen.

A Rákóczi-forrás idilli környezete megérdemelte a turistapihenőt, amit melléje építettek. Itt bedobtam még egy szelet kenyeret, vizet vettem, aztán áttoltam gépemet a Muzsla-tetőre, ahol egy újabb kilátóhely kedveskedik a vándornak. Hanák Kolos és követői jó munkát végeztek.

Mátrafüred egyik szélső utcácskájában bukkantam ki a madárdalos vadonból, s a városrész minden szépsége és látnivalója dacára továbbgurultam délnek. A sárga jelzést követve kis mászással felváltottam a Pipis-hegy oldalába, ahová a térkép szerint egykor iparvágányt terveztek. Még ma is látszik a vasúti töltés, bár az elejét magához kaparította egy újonnan odanőtt nagy darab magánterület, amely az északi végénél féltucatnyi sárga nyíllal jelzi a megkerülési irányt. Odabenn, a bozótsáv mögött építkezés látványa sejlik, gépzörgés, munkások kiabálása. Ki tudja, mi lesz itt.

A tanösvényként is szolgáló turistaút bemutatja a "zavart gyeptársulás" és az erdő különböző típusainak élővilágát, aztán pár kanyart téve kijut egy vitorlázórepülő-térre. Emellett elosonva, majd egy erdészházat érintve máris az utolsóelőtti célomnál voltam: a csapadékvízből itt állt össze A Szent-Anna-tó, és fölötte őrködött a kicsi, bájos kápolna.

A hatvanas évek óta a tó erősen zsugorodik: egykor másfél méter mély vize helyén már csak némi zsombékos nádas látható. Ebben főleg maga a növényzet a ludas, de az ember is gyorsította a mocsarasodás folyamatát: az öntözéssel járó földmunkák során megbontották a vízzáró réteget, és a talajvíz másfelé szivárgott. A Bükki Nemzeti Park munkatársai csapadékvezető árkokkal (és talán a képen is látható óriási betoncsővel) igyekeznek megfordítani a víz folyását. A bemutató tábla képekkel és szöveggel ismerteti a nádas-sásos-rencés mocsári életközösséget, és a benne lakó állatvilágot: gőték, békák, csíkbogarak, szitakötőlárvák.

Utam itt ért véget: egy erős földúton megkerültem az iparterületként használt, egykor valószínűleg katonai célt szolgáló bekerített részt, lefotóztam azt a bejáratot, melyen mostani munkahelyem neve is olvasható. Az osztrák tulajdonú Vishay most számolta fel itteni telepét, Pestre költöztetve a termelést. (Ennek a szomorú döntésnek köszönhetően kaptam én jelenlegi állásomat.)

Átöltöztem és a kitűnő betonúton legurultam Gyöngyösre. A várost egyáltalán nem tudtam megnézni, mert hamarosan indult a vonat. Szandálomról levágtam az üzemen kívülivé vált sarokszíjakat, és így legalább egy pár papucsot hazahoztam. A pályaudvar melletti, egyébként csábító Orczy-kastély kertjébe nem volt kedvem beülni, mert nagyban folytak a felújítások. Majd a következő túrán, gondoltam merengve.