Budai-hegység
kerékpáros túrabejárás, 2007. március 11.Megvalósítás: április 14., szombat.
Egy szép vasárnap reggel nyakamba vettem a Nagy-Szénást, hogy a múltkorinál valamivel érdekesebb és rövidebb lejövetelt találjak róla. A Remete-szurdok déli kijáratától indultam (a húszpercenként induló 63-as busz Hűvösvölgyből rögtön idehoz), s a kőfülke gyalogos megtekintése után felkaptattam a kék jelzésen, amely itt Pápa Miklós nevét viseli. A szurdok viszonyairól és remetéjéről egy régebbi túraleírás szól bővebben.
A barlangtól egy négyfős család igyekezett valahogy lejutni, s végül a kék jelzésnek szintben való megközelítését választották. Én ezen visszaereszkedtem a bicikliért, majd az arra túrázó társaságok álmélkodó pillantásától kísérve megmásztam ugyanazt a meredélyt.
A tetőn gyönyörű, széles sétaút vezetett végig; itt is sok emberrel találkoztam. Végül kijutottam a Zsíros-hegy tetején Nagykovácsi üdülőövezetének peremére, ahol a Muflon Itató nevű kocsma kínált némi gyümölcslét és egy ismertetőfüzetet a tanösvényől. A közelben az angol iskola diákjai számháborúztak, s ugyanők voltak azok is, akik a környékbeliek által szanaszét hagyott szemetet pár napja takaros zsákokba szedegették.
Ahogy a Zsíros-hegyen, úgy itt, a Nagy-Szénás oldalában is van egy turistaházrom. Ezeket a húszas-harmincas években építették a munkásturisták, és a hetvenes években mentek tönkre, amikor oly sok hasonló ház az országban. Az ezredfordulón már nem lehetett itt építkezni, s nyilván ezért készült helyette a tanösvény. Ma egy emlékfal áll a turistaház helyén. Itt elkezdtem lefelé tolni a gépet a piroson, egy csodás szurdokvölgyben.
Itt váratlanul előtaláltam volt kollégámat, aki férjével és gyermekeivel éppen fölfelé haladt. Elbeszélgettünk személyes dolgokról, természetvédelemről, az ország állapotáról. Aztán továbbereszkedtem. A piros elkanyarodott jobbra, de én megkockáztattam egy törvényellenes kitérőt az Ördög-tornyok felé. (Errefelé ugyanis nem szabad letérni a jelzett utakról.) A kisebbik voltaképpen egy kopár hegyorr meredeken leszakadó vége; az odavezető út mentén vagy tíz meglett korú turista heverészett a fűben, mások velem egy irányban haladtak és a leánykökörcsin nyiladozásán örvendeztek. Aztán megtekintették a sziklafogas, árvalányhajas Kis-Szénást a távolban, és a Pilisszentiván felé távoztak a lépésnyi széles ösvényen.
A Nagy-Ördög-torony (régi sziklamászóhely, ma már tilos használni) innen jelentős szintvesztéssel érhető el. Megpróbáltam minden oldalról végigfotózni, aztán visszamásztam a nyeregbe, ahol a kerékpárt hagytam vala.
Ezen a helyen újra összefutottunk az előbbi kollégámmal: vele és férjével tovább beszélgettünk nemzeti parkokról, robogósokról. Az ürügyet az adta, hogy éppen azelőtt berregett el a falunak egy raj motoros. Aztán elbúcsúztunk, s én visszatértem a jelzésre.
A faluig hátralévő pár kilométer erdőszélen, betonúton meg lovaglóösvényen vezetett, aztán takaros házak között kiért az országútra. Itt található a bizalmas Slötyi nevet hordó horgásztó, és persze egy buszmegálló is, ahonnan óránkénti járatok röpítenek haza az Árpád hídhoz.
Én azonban saját járművemmel indultam nyugatnak a forgalmas 10-es úton. Odáig még utamba akadt a solymári Szarkavár: egy reneszánsz várkastély egy kisded domb tetején, melyet még Nagy Lajos híve, Lackfi nádor emelt. Mátyás király és az utána élt királyok, főurak vadászkirándulásainak támaszpontja volt. Buda eleste után felégették, majd a százötven év elteltével betelepített németek lassan széthordták a köveit. Ma csinos falak veszik körül, nyugati végén erős gerendakilátó áll, ahonnan az egész medencét belátni. Sajnos a gyalogtúrán nem tudjuk útbaejteni.
Egy képet megérdemelt végre az Aquincum melletti kicsi (katonai) amfiteátrum is, annyi túrán poroszkáltam el mellette.