19. nap: IX. 15., péntek.
Hernádbűd – Háromhuta.
53 km.

Ahogy a keletre húzódó temérdek vonulatok mögül föltetszett a Nap, kimásztam az ágyból és körbevizslattam a sáncon. A térkép egy kör formájú földvárat rajzol ide, aminek csak jelképi értéke van: a meredek nyugati letörés kivételével mindent elegyengetett a folytonos szántás. Forrásaim szerint a vár a bronzkorban élte virágkorát, majd a Kr. e. IV. században a gotinok vették birtokukba: egy gall törzs, amely már ismerte és meg is munkálta a vasat. (A Bükk egynémely földváránál kotinus néven említik őket.) Állítólag a kilométernyi távolságban álló teraszok is mesterségesek; ez esetben feltehető, hogy egész városra való ember éldegélt ezen a vízmosások tagolta széles dombháton.

Ma villamos távvezetékek keresztezik egymást a földvár helyén; tegnap este még az is felvetődött bennem, hogy valószínűleg bekerítették és őrzik őket – de erről szó sincs. Ott zümmög a nagyfeszültség a napraforgók és a tarló fölött, a térképen láthatónál jóval több pásztában. Irányuk alapján ezek Encsre, Abaújszántóra és a gibárti vízierőműhöz tartanak. A várhoz út nem vezet: a tarlón kell átvágni vagy nyáridőben a kukoricásban botladozni.

Letekintettem a Hernádra és a rá bocsátkozó lejtőn reggeliző őzekre, aztán megreggeliztem, összecsomagoltam és ugyanoda gurultam. A beton villanyoszlopokon egy derékszögű kék Z-t formázó jel (a Magaspart tanösvényé) igazolta, hogy a helyi turistaszervezetek igyekeznek bevonni az ismertség fénykörébe ezt az ősi fészket. A Hernád hídján kék hullámjel állt a szintén erre tekergő országos kék alatt, a betonúton pedig egy zöld C-be írt piros R betű jelzett valami nemzetközi kerékpáros útvonalat.

A Cserehát-atlasz egyik szerzője, Heincz László azt írja a százéves gibárti vízerőműről: "Csöngetni kell, és az igen barátságos gépészek előhozzák a kéktúrabélyegzőt." A csöngetést valóban bátorította egy felirat, de most, alig valamivel nyolc óra után még senki nem jött elém kaput nyitni. Beértem hát néhány kültéri fényképpel, és visszatértem a keleti partra. Itt egy szépen felújított templom áll, mellette a feszület 2005-ös felirata így biztat: "...Keresztedet vállald / Úgy kövesd őt / Szenvedő Jézusod / Ad hozzá erőt."

Az országút pár kanyarral fönn termett a magas parton, elhaladva egy temetőkápolna előtt, melynek apró harangja odakünn függött egy oszlopon. Már alattam duhogott a gibárti erőmű, és a kéken előrehatolva be is cserkésztem a felső zsilipjét. A temetőnél találtam egy csapást a lejtőn nőtt akácerdőben, és kijutottam a folyóparti horgászhelyek egyikére. A sekély mederbe átengedett víz most zokszó nélkül csorgott el az útjába vetett L-forma betonidomok között.

Mikor kigyönyörködtem magam a folyóban, visszamásztam a temetőhöz, és a keskenyre kátyúsodott, hepehupás aszfalton átzötyögtem Abaújkérre. "Aki itt elmész, imádkozz el egy Miatyánkot a beteg gyerekekért!" – szólított meg egy 2000-ben ("a jubileum és a millennium évében") állított feszület. Az itt őslakosságnak számító reformátusok mellett jócskán akadnak tehát római katolikusok is. Boldogkőújfalun például a fecskék éppen egy díszes keresztet viselő templom körül csivitelve készülődtek a nagy vándorútra. A templom fölött terül el a híres kőtenger, melyet nem a szokásos módon összekovásodott üledékes kőzetek alkotnak, hanem igazi andezit. Kerékpárral érdemes is erről jönni, mert a cigánysor felőli déli végén nem nyírják.

Egy út menti boltocskában (rövid meséléssel körítve) bevásároltam, aztán elsőre átszáguldottam Boldogkőváralján, hogy a zsömléket és a kakaós csigát már a szentiványi földvárban ehessem meg. Egy távoli téesz épülete fölött, szőlőkön át vitt oda egy süppeteg földút (északról, majd nyugatról kerülve a dombot), végül leszálltam, és a drótkerítés tövében reggeliztem. A várhelyet aljnövényzet nélküli, száraz fenyves borítja, utat engedve a kutató tekintetnek. A Vártúrák kalauza (Sport, Bp. 1975. II. 217.) emlegette "sáncokat és teraszokat" nem találtam valami látványosnak, de a csúcson sütkérezett néhány szép szikla: azokat lefényképeztem.

És végre tíz órakor ott álltam az egész északi túra legnagyobb várromjának tövében. Boldogkő várát eredetileg Bodókőnek hívták, és sorra birtokolták Árpád-házi királyok, az Amádék, Drugethek, és cserebirtokként egy ideig még a szerb Brankovics György is. Aztán Szapolyai János és I. Ferdinánd viszályában került egyik kézről a másikra, majd az öreg Rákóczi György erdélyi hadai szállták meg. A Szelepcsényi, Thököly név is felbukkan az urai között, míg a labancok fel nem robbantották. A Rákóczi-szabadságharc után már csak lakhatatlan romként tengődött, bár a XIX. század végén javítgattak valamit rajta. Teljes régészeti feltárására a hatvanas években került sor.

Alapja egy keménnyé kovásodott riolittufa-rög, elkeskenyedő gerinccel, melynek déli végén a híres oroszlánfej-szikla őrködik. Ide már nem lehet tartósan építkezni, de egy őrház még éppen elfért. Mostanában e sziklanyelv anyagában hosszú, mély repedéseket találtak, ezért oda már nem szabad kimenni.

Puskaportörő, ún. szárazmalom, balra a tömlöc lebocsátólyuka.

Ciszterna (26 méter mély). Kutat hiába fúrtak.

Az öregtorony maradványa. Ez a vár legősibb része.

Kilátás délkeletre: bozóttal borított kőtenger és a falu.

Az alsó vár udvara

A muhi csata makettje

Borsos István encsi szobrász-tanár kiállításából

Háromnegyed egykor a fékeket erősen behúzva legurultam a Szamárúton, ahol egykor a parasztok hordták fel a vizet a kibélelt ciszternába. Egy népes kirándulócsapat viszont úgy döntött, hogy nem sétál körbe az aszfalton, hanem semmit nem kímélve toronyiránt felszuszog a várszálló parkolójához.

Megnéztem a szép tájházat; egyik szobája falán különféle régi szerszámok lógtak: favilla, fakulacs, sulyok, tökgyalu, gatyamadzagkötő. A másikban cifra kapu, járomfa, kerékkötőlánc. Ezt a láncot azonnal felismerte az az öregúr, aki feleségével szintén e házat jött megnézni. Hamarosan kiderült, hogy egy helyről származtak a gondnoknénivel, és találtak is pár közös ismerőst. Szóba került még a gordony, más néven acat: egy búza közé furakodó szívós gyomnövény, melyet egy szintén kiállított pengés szerszámmal szoktak volt kiirtani onnét. (Az előbbi az itteni neve, a szakirodalom nevezi aszatnak.)

A szomszéd szobában a kovácsműhely tartozékai és termékei: tűzhely, medvebőr fújtató, üllő; baltafejek, kőfejtőeszközök, favésők és mások. Ezekkel egy-két kovács szolgálta ki az egész falut; az udvaron a vásárlók és lovasgazdák az ügyes-bajos dolgaikat is megtárgyalhatták.

Egy kis tárlaton felsorakoztak a Zemplén vadjai: sasok, sólymok, ölyvek és egy borz is. Rajtuk kívül jelentős a nagyvadállomány, s állítólag hiúz és farkas is lakik már a hegységben. A legutolsó szoba pedig az emberek világát mutatta be: a "fali masina" a régi idők legelterjedtebb tűzhelytípusa volt, fölötte hollóházi dísztányérok, cserépedények, bögrék. Egy tizenkilencedik századi "Kis-tükör tanuló ifjak számára" rímbe szedve elmondta, hogy "Abaúj vármegye néz s hallgat Kassára", melynek akkor 13600 lakosa volt. A kivándorlás éveiről egy "Amerikai Magyar Népszava" című napilapfejléc mellett egy pénzküldő sürgöny, egy angol nyelvű keresztelési okmány és egy árvaszéki beadvány tanúskodott, melyben egy tengerentúlra szakadt ifjú magyar kérte ki örökségét otthonról. Ezeken kívül még sok más érdekes tárgy is látható a házban.

Elhagytam Boldogkőváralját, és a betonúton átkerekeztem Arkára. A völgy itt szorossá szűkül, jobbra egy régi kőfejtő és ma is használható duzzasztó utal a tájat munkába vevő emberre. Arka csöndes kis falu takaros utcákkal, s ittjártamkor egy épülő új házzal. Világháborús emlékművéhez egy fatörzsből helyben kifaragott honvéd szobra is tartozik. Az atlasz szerint van itt egy kőből épült sokszögű csűr is, de ezt akkor még nem tudtam. Fölfelé indultam az Arka-patak mentén, amelynek változékony kedvéről árulkodott a mellé telepített partvédő kövesketrecek sora. Alighanem párszor elhordta már egyik-másik telek végét.

Erről a tájról csupa jót mondhatok: tiszta, vonzó, és megkapóan barátságos. A zöldes-vöröses kövekkel pikelyezett mederben apró rákok ficeregnek, a víz színén bársonyosan ring a sárga falevél. Eső már jó ideje nem volt, ezért mindenütt könnyen át tudtam lépni. A turistaút szelíden emelkedik, és csak egy-két nyíltabb helyen lepi el a csalán. A fák a völgytalp felé biccentenek, a hordalék itt már nem tartalmaz pillepalackot.

Kicsivel följebb egy régi, feltört erdészház szégyenkezik jobbról, mint valami megerőszakolt nő. Az atlasz – két-három éve, bezárt állapotában – így siratta: "Teteje még van – persze nem lehet tudni, meddig. Falai rogyadoznak, az ablakok "természetesen" beverve, az összefirkált ajtón még ott a rács. Gondozatlan tisztásának alsó végében a kerekeskút áll még, kimeretlen vize nem iható. Mögötte öreg fahíd maradványai." – Bizony, az imént általam látott nyugalom nem a terjedő igényes természetjárásé, hanem a lassú kihalásé, amikor a természet némi félállati segítséggel visszahódítja, ami az övé.

Kisebb kitérővel, kikericses-vakondtúrásos fűben talpalva elértem a Bónyi-kutat, amely potyadékfától kis híján belepve egy vascsövön adja vizét, előtte korhadó lábtartó bürü. A közelben egy új esőkunyhó áll. E rétek az atlasz szerint elvadult legelők.

Az emelkedő némileg erősödött, aztán nyesedékkupacok között beértem Mogyoróskára. Leültem ebédelni Rákóczi nagyfejedelem szobra mellé egy padra, majd megtekintettem a tájházban a hely- és vártörténeti kiállítást. (Idős bácsi fiatal segédekkel, harapósnak dicsért, de minden idegent végignyaldosó kutya.) A falu a török és kuruc harcokban majdnem egészen elnéptelenedett, és birtokosa, Trautson herceg rákényszerült arra, hogy ruszin jobbágyokat telepítsen ide.

Erről tanúskodik egy prédikációgyűjtemény egyházi szláv nyelvű címlapja: tekintélyes régi szerzők "Nyolc hang"-ja, többek között az ortodox dogmatikát rendszerbe foglaló Damaszkuszi Szent Jánosé és a képtisztelet legnagyobb harcosáé, Germanosz pátriárkáé. Egy ház falának utcára nyíló fülkéjéből egy Mária-szobor tekintett rám, egyáltalán nem ortodox lerakódásként. Megélhetést elsősorban az erdő biztosított: szerszám- és épületfát, szénégetéshez és üvegfúváshoz valót. A lakók a XX. századra teljesen elmagyarosodtak, és mostanra mindössze 90-en maradtak.

Regéc neve szláv eredetű: szarvat (rog) jelent, és alighanem a várhegy csúcsos alakja ihlette. Híres vára már az oda vezető emelkedőn, egy derék fenyőfa törzsén megüzente, hogy odafenn "belépőt kell váltani; az innen származó bevétel a műemlék megmentését szolgálja." Kétszáz forintról volt szó, ami elenyésző összeg ahhoz képest, hogy húsz éve milyen állapotban volt. "Az eltelt évszázadok alatt emeletnyi magas föld és kőtörmelék borította be, s az egész területet a gyom lepte el, de az északi lakótorony egyes falrészei és a keleti helyiségsor falai, ágyúlőrések, ajtók, ablakok maradványai még így is magasan állnak." (Kiss Gábor: Várak, várkastélyok, várhelyek Magyarországon. Panoráma, 1983).

A várúr (egy eléggé fiatal, tevékeny vállalkozó) még e késői órán is a helyszínen üldögélt egy odaácsolt bódéban. Elbeszélgettünk. – Szép időben, nyári napokon száznál is többen jönnek föl erre a hatszáz méteres, szuszogtató hegykúpra. Állami pénz nemigen csordogál, ezért is kényszerültek rá a belépődíj bevezetésére. A feltárás és állagmegóvás munkáját az önkormányzat emberei és diákok végzik, természetesen szakemberek irányításával. Először kiirtják a bozótot, majd előássák a romokat a törmelék és a ránőtt fű alól, a szilárd alapig visszabontják őket, aztán valamilyen magasságig visszaépítik a régi rajzokról ismert falakat, tornyokat. Ehhez csakis a várban található köveket használják. Honlapjuk címe a bejáratnál olvasható a többi tudnivaló között: www.regec.ini.hu.

A hosszú fényképen az újonnan helyreállított palotaszárny látható – sokkal jobb állapotban, mint ahogy egy régi túlélőversenyen láttuk, amikor éjszakai pontot raktak ide. Akkor csak néhány romladozó tornyot sejtettünk a laza törmelékkupac tetején, ahová persze föl kellett mászni két-három kerékpárvillogóért. Azóta egészen kicsinosodott a látvány, és csupán a vár legmagasabban fekvő, déli csücskét fedte még évszázados gyep. A legszebb képeket innen lehet csinálni.

Forrásaim ellentmondanak egymásnak arra nézve, hogy a második tatárjárás (1285) idején állt-e már a vaskos öregtorony. (Falai harmadfél méter vastagok!) Annyi bizonyos, hogy e hegy alatt vívott győztes csatát ellenük a Baksa nembeli Simon fia György. A kiskirályok korában Aba Amádé hívétől, Petenye fia Pétertől ostrommal kellett elvenni. A századok során hűtlenségi perek és más okok folytán több tulajdonosváltás következett: Zsigmond, a Szapolyaiak, Ferdinánd, végül a Rákócziak tartották kezükben. Ez volt a vár fénykora: I. Rákóczi Ferenc özvegye, Zrínyi Ilona itt nevelte fiát ötéves koráig. Ezután kuruc hadellátó központ volt, azaz jól megrakták fegyverrel és hadinéppel, de a váradi basa árulása, Thököly elfogatása után nem volt értelme az ellenállásnak. A labancok hazug ígéretekkel kinyittatták a kapukat, majd kiürítették és felrobbantották, úgyhogy korunk régészei alig találnak benne pár lyukas garast, csempét. Ami berendezése megmaradt, az helyreállítva Sárospatakon, a Rákóczi-várban látható, köztük egy török csempével (bokályokkal) borított fejedelmi fogadószoba.

Hétkor a vár bezárt, vagyis a várúr lecsukta a sorompókat, majd furgonját üresbe téve legurult mellettem a tűrhető állapotú murvaúton. Előtte lelkemre kötötte, hogy legyek óvatos a bőgő szarvasokkal, mert az embert is megtámadhatják. A falut elkerülve egy lapos nyeregben elértem a gidres-gödrös betonutat, amin aztán derékszögben keletre fordultam a Huta-völgybe. A hideg a nyomomban hömpölygött, s mire Óhutára értem, teljes sötétség borult a vidékre. A szép fehér parasztházak sokában éppen a híradót nézték az emberek. Üdülők és parkoló autók mellett haladtam (immáron enyhe emelkedőn) egészen a harmadik Hutáig, melyet Újnak neveznek. – Az első üveghutát II. Rákóczi Ferenc alapította; ez idővel már kristályüveg táblákat is készített. Újhutára 1837-ben költöztették, mert a közeli erdők elfogytak. 1849-től 1916-ig az üzem Középhután működött, aztán a nagyipar versenye miatt bezárt. Sajnos olyan sötét volt már, hogy nem volt módom körülnézni, ezért a legelső kényelmes magaslat felé indultam alvás céljából.

Egy darabon erdészeti út kísért észak felé, a Flórika-forráshoz, amely egy gyermektelen házaspár meghallgatott imáira emlékeztet. A betonról balra letérve lopakodó árnyként a Szpalanyica-völgybe vettem be magam. Ez a név szlovákul égés vagy égetés helyét jelenti. Széles, talán túlságosan is járt dózerúton toltam fölfelé gépemet, készen arra, hogy reflektorfények feltűnése esetén azonnal megforduljak és felkapcsoljam a magaméit. Fedezék ugyanis sehol nem volt: balra, a völgy felé lenyesett ágbogak sűrű sánca, jobbra meztelen, meredek kőpart. Végül az országos kékben díszelgő, szintező murvaútra értem, és szarvasbőgéstől meg őzugatástól visszhangzó hegyoldalakra tekintve megágyaztam magamnak a Kerek-kőn.