12. nap: VIII. 11., péntek.
Ökör-hegy – Szilvásvárad.
43 km.

Pirkadatkor készítettem néhány fényképet a masszív magaslesről, majd visszatolódzkodtam a hadiútra. Az odavezető ösvény állapotát látva rábólintottam a vadászok tevékenységére: tövestől kifordított fűcsomók hevertek az út közepén – szarvasok műve. Úgy olvastam, metszőfogukkal nem tudják elharapni, amit a szájukba vesznek, csak megfogják és rántanak egyet rajta. És ha éppen a gyökér szakad ki a földből, az őket nem izgatja. Túlszaporodott állományukat csak így lehet féken tartani, mert az idekóborló farkasokat a falvak népe azonnal kiirtja.

Most hát a gerincről is leszálltam a tegnap földerített bejáratnál, a piros jelzés elágazásáig visszagurulva. A párhuzamos szintvonalak gömbölyödni kezdtek, s én beszánkáztam közéjük. Az U alakú völgyfő a szemem előtt alakult át V keresztmetszetű árokká. A szél nem hatolt be ide, a vízfolyás is elapadt; áhítatos csöndben ballagtam a szekérúttá erősödő ösvényen. Mesebeli formákká nyílt és ágazott odalenn a szurdok, a korhadó rönköket taplócsipke vonta be.

Aztán mélyebben, a gyertyánok vidékén előmerészkedett a fű is, és a völgyek keresztútján lezúduló vizek kis mocsarat alkottak. Utam begyepesült, de a gazt valami jótékony hatalom idejében levágta róla. A patak kivezetett egy betonútra, ahol Palinapuszta elhanyagolt épületei állnak. Valaha virágzó turistaház lehetett ez, kutyával és kúttal, most viszont lakatlan; melléképületét bodza ostromolja, feketedő ajtai nem sokáig bírják a sarkukon. Úgy döntöttem, megnézem a följebb álló ifjúsági tábort, bár a keskenyre kopott betoncsík nem sok jót ígért.

A nap folyamán megszólított helyiek elmondták, hogy a nyolcvanas évekig úttörőtábor állt itt, amit sorsára hagytak, s a többit nem nehéz elképzelni. Siralmas romhalmaz áll a daliás fenyők mögött, körülötte mindent belep a csalán, az egykori terasz betontalapzatát megrepesztették a gyökerek. Ha így megy tovább, öt éven belül felújíthatatlanná válik a ház, pedig bizonyára több rendszert is kiszolgált már. Az ablakréseket nem betongerenda hidalja át, hanem ívbe rakott téglák, ahogy a század eleji vasútállomásoknál volt szokás.

A tetőzet a földig szakadt, a falak áttörve rogyadoznak, térdmagasságban mindent ellep a törmelék. A külső vakolat roncsaira karcolt, hivatalosnak látszó feliratok arra figyelmeztetnek: "Életveszélyes! Megközelíteni tilos!" Odabenn pedig: "Falacska. Fehér volt, ugye? De most már nem az." És ismét: "Jézus szeret." – "Ház állott, most kőhalom; Halálhörgés, siralom. 2003." Az omlás letépte egy cigánygyalázó felirat érdemi részét, de azt amúgy sem idézném itt.

A társadalom több rétege is itt hagyta keze nyomát, afféle huszonegyedik századi haláltáncba fogódzva. A pusztulás e zugaiban viszonylagossá válik sok kifakadásom az országban gombamód szaporodó magántulajdonú létesítmények ellen. Ahogy egy dunántúli falucska polgármestere nyilatkozott a parasztházakat felvásároló németek védelmében: "Inkább legyenek lilák a házak, mint hogy összedőljenek." Itt tartunk, nekem a krónikás szerepe jutott.

A romház előtt az út kettéválik: az egyiken elvileg kellene még egy háznak állnia, de sehol sincs. A pihenőpad tövéből ujjnyi vastag kökénycserjék dugták ki ágaikat. A másik ágat néha még járhatják, mert terjedelmes almáskert van a mentében, a vízmosásokat farönkökkel tömték be. Visszatértem az első házhoz, majd az elfogadható betonon gurulni kezdtem kelet felé. Balra két ismeretlen román katona közös síremlékét láttam '44-ből: "Soha többé háborút!" A feliratot hordó, művirágkoszorúval megtisztelt fakereszt alighanem egyidős a sírral, mellette frissnek látszó mécsesek hevernek.

Ahol az út áthidalja a patakot és sorompó mögé kerül, betértem a Szólla-kúthoz mosakodni és kulacsot tölteni. A szépen foglalt, fémcsöves forráskifolyó mellett pad is van, de ezúttal nem álltam meg reggelizni, mert még Miskolcig el akartam tekerni estig. Nekifordultam hát a Borsodszentgyörgy felé lejtő földútnak. A mély, nagyszemű homokot az eleredt eső csak tekerhetőbbé tömörítette. Gombaszedő cigányasszonyok gyalogoltak előttem, majd a faluban leadták szerzeményüket. Az átvevőhely gazdájával jót beszélgettem, sokat megtudtam a környékről. Nevetve mondta, hogy az első gombát nem szabad leadni, mert nem hoz szerencsét. Újra elindultam.

Borsodszentgyörgy központjában megnéztem a térképet, és úgy döntöttem, nem erőltetem Miskolcot. Rögtön meg is érkezett egy fedett buszmegálló a reggelihez. Megeredt, majd elállt az eső – az egyetlen igazi csapadék az egész északi túra folyamán. Tizenegyre átgördültem Arlóra ("Ezer éves egyházmegye, ezer éves plébánia, 1004–2004"): a kijárat nélküli cigánysoron asszonyok trécseltek, kiskölykök kutyáztak és labdáztak az út közepén; a visszaköszönési arány elenyésző volt. Aztán ahogy felsülve visszafordultam, rögtön megeredt a nyelvük. Rájöttem egy alapvető illemszabályra: felnőtt férfival kell szóba elegyednem. Mivel már nem sürgetett semmi, itt is beszélgettünk (hármasban), udvariaskodtunk.

Az Arlói-tó suvadással jött létre 1863-ban, és ez az 1900-as évek elején kétszer megismétlődött. A Szohony-patak vizét olyan tökéletesen elzárta, hogy az egy egész üdülőtelepet kiszolgált. Horgászni és fürödni egyaránt lehet, de a kemping táblája szerint mindenért fizetni kell: "Magánterület! Szétnézés, körülnézés, sétálás, a tó megnézése csak strandbelépővel! Protekció sajnos nincs!" A háromszáz forint azonban senkit nem vág földhöz, és ezért jár vécé, zuhanyzó, stéghasználat is. Az egyik fényképet éppen innen készítettem, miután kilubickoltam magam (egyedül a langyos vízben), és a strandsátrak alatt dorbézoló féltucatnyi léha alak valószínűleg ezt vehette észre, mert mikor újra elhaladtam mellettük, odaböffentették egymásnak: "Mit néz ez ide? – Fényképezősgenyó." Így, egybemondva. El is gondolkodtam, nem volna-e szerencsésebb a honlapot átnevezni: kétségkívül fülbemászóbb a fenykepezos.genyo.hu, mint az, ami most van. És cigány egy se volt közöttük: az üdülőrészt vigyázó őrbódé és a kitáblázott polgárőrség sem tudta kiszűrni e fehér vadembereket. Kisgyerekes nyaralók panaszkodtak maguk között, hogy ez a társaság állandóan bőgeti a magnót. No igen, a bajok mindenütt utolérnek: hol bögöly és csalán, hol meg ilyen harmincéves kamaszok.

Csakhamar Ózdra értem. Először a Velence-telep ragadta meg tekintetemet: a húszas években épülhetett a Hodos-patak mocsaras partvidékének megemelésével, és még ma is mutat valamit egykori célszerű szépségéből. A képen látható hídkapu feladata kezdettől fogva csak az volt, hogy a benne lévő trafóállomásokat stílusosan elrejtse. Legalábbis egy megszólított lakó ezt mondta. Az önkormányzat máig változtatási tilalommal őrzi az egységes városképet.

Aztán sort kerítettem az Ózdi Kohászati Üzemek málló épületegyüttesére is, amely mindent ural barna vascsőrengetegével és óriási betontornyával. Ez utóbbi körül a kőfal domborbetűi még az ÓKÜ-t hirdetik, de a cégér immár a Linde oxigéngyáráé, ha jól emlékszem. Megállítottam egy kék kezeslábasban ballagó férfit, s a továbbiakban az ő gondolataiból válogatok. Tizenkétezer ember dolgozott itt fénykorában, s most minden becsődölt, utolsóként a tavaly még vergődő "Finom" (-hengermű) is. A kapun a "belépés csak igazolvánnyal" tábla is a múltra vonatkozik, nappal az megy be, aki akar, éjjel kutyás őr silbakol odabenn. Egyébként mindent elvinnének, ami nincs lebetonozva. Kis cégek termelgetnek benn ezt-azt, de a régi forgatagnak már csak az emléke maradt.

A környékbeli falvakban mindent a németek vettek meg: házakat, gyárakat, földet és vizet. Hovatovább cselédek leszünk saját hazánkban. Az ózdi polgármester ideengedte a cigányokat Salgótarjánból és Egerből. Ezek minden fát elloptak a keleti hegyoldalakról. Az ózdi polgármesternek szép háza van Egerben. A kormány is csak a zsebünkben turkál, satöbbi. Ezeket mondta a kékruhás, majd kezeltünk és továbbmentünk. (Alighanem nyilvánvaló tényeket és városszintű szóbeszédet adott tovább, nem valami bennfentes információt. Ha az érintettek tiltakoznak ezek ellen, bizonyára nem nálam kezdik.)

A vasgyár története a napóleoni időkbe nyúlik vissza, amikor a helyi hámorok, huták birtokosai összefogtak, és – elsősorban az osztrák versenytársak ellenében – koalícióba tömörültek. Ebből nőtt ki 1845-re a Gömöri Vasművelő Egyesület, melynek vezetője a kitűnő szakember, Rombauer Tivadar volt. A szabadságharc után újabb fúzióval megalakították a Rimamurányvölgyi Vasmű Egyesületet. Ennek egyik részvényét eredetiben is megtekinthettem a múzeumban, ahová a gondnoknő eresztett be és vezetett körbe. Korabeli metszetek és térképek, újabb fényképek és makettek szemléltették a gyár duzzadását, amely 1881-ben összeolvadt a salgótarjáni vasfinomítóval. Vasúti csápok nyúltak ki a felvidéki érclelőhelyek felé, Rozsnyón át Dobsináig. A századfordulóra a folyamatokat gőzgépekre, villamos motorokra terelték át.

1918 után a felvidéki szálak jórészt elszakadtak, a világválság sem kedvezett az iparágnak. A második világháborúban az üzem csúcsteljesítménnyel üzemelt, és érthető módon a bevonuló szovjet erők is a mihamarabbi újraindítását igényelték. Itt készítették a újjáépítendő hidak, vasutak és gyárak elemeit. Aztán '49-ben államosították, és a "népi demokrácia" mintaüzemévé tették. Az ismertetőszöveg már sajnálkozva szól a Rákosi-érában erőltetett munkaverseny túlzásairól, amelyeket a "vas és acél országa" jelszóban foglaltak össze. '56 után végre lazítottak a mennyiségi követelményeken, a hatvanas évektől pedig javultak a munkakörülmények is. Az új jelszó a "gazdaságos termelés" lett.

A hetvenes éveknél az elbeszélés megszakad, és a következő évtizedből származó kisfüzet sem mond semmit arról az időről, melyben ez a tizenkétezer ember lassan lapátra került és a gyár elhalt. Elképzelni sem tudom, mikor tévedhetek ismét errefelé, hogy valami biztatót is mondani tudjak róla. De a sporteredményeket bemutató teremben a sok érem és kupa mögött találtam néhány részletet az üzem turistaszakosztályáról. Az ózdi turizmus a harmincas években indult el, először az MTE keretein belül, aztán önállóan is. 1948-ban segédkeztek a bálvány-tetői Petőfi kilátó építésében. Az ötvenes évektől terepversenyeket rendeztek. 1963-ban jelölték ki a Kohász turistautat Ózd és Salgótarján között – ez volt az engem is kísérő, megbízható és követhető jelzés. Ezen kívül turistaházakat és jelzéseket gondoztak, táborokat szerveztek. Az utolsó két bejegyzés mindazonáltal itt is halálhír, 1984-ből és '90-ből.

Az általános témákról folyó beszélgetésben az idő elszaladt, és sajnos az utolsó vonat is. Az utolsó miskolci járatig három órám se maradt, semmi esélyem elérni. Szilvásvárad azonban megfoghatónak tűnt, ezért azonnal kipattantam a Bükkre néző délkeleti kijáraton. Póló nélkül, serényen lihegtem fölfelé a nevezetes kopasz hegyek alatt. Oldalról most is szólt a motoros fűrész: talán ilyenkor nem a bűnözők termeltetik le a "senkiét," hanem az önkormányzat menti, ami menthető.

A kivandálkodott középső szótagú Farkaslyuk tábla után nem sokkal véget ért az emelkedő. Néhány igazoltató rendőrautót kikerülve szép tiszta ég alatt tekinthettem rá a következő túraszakaszt bevezető Bükkre: sötétkék hullámvonulat a learatott mezők túlfelén. A kisvasút hazavitt, de csak három napra, amíg elintézek egyet s mást. A gép jól teljesített ezen a sok gyaloglást tartalmazó szakaszon is. Otthon megpaskoltam és lecsutakoltam, de a táska rajta maradt.