9. nap: VIII. 8., kedd.
Salgótarján – Pécs-kő.
46 km.

Úgy fordult a dolog, hogy a legutóbbi nekifutás óta eltelt hosszú időben elvesztettem a legtöbb iratomat, köztük a vasúti kedvezményre jogosító igazolványomat, így egy szál útlevéllel és teljesárú jeggyel vágtam neki ennek a szakasznak. Salgótarján körültáncolásával kezdtem, majd a Heves-Borsodi-dombságon átvágva Ózdra értem ki.

Először a Baglyas-kőt (a "vulkánembriót") céloztam meg, de sajnos a megtévesztően hasonló nevű Baglyasalja városrész felől, ahonnan csak erdei úton érhető el. Mikor ez kiderült, azonmód le is huppantam reggelizni a pár éve elkészült szoborparkba, ahol egy felfegyverkezett munkás háromszoros életnagyságú acélszobra nézett a fényesebb jövőbe, költőféle alak merengett, szablyás hajdú tartotta jobbjával címerpajzsát. Sajnos egyikről sem lehetett a helyszínen elolvasni, kicsoda-micsoda; aki Salgótarjánról több képet is akar látni, ellátogathat a város honlapjára. A túloldalon egy kőből rakott emlékmű hirdeti az 1884-ben itt tüntető bányászok sorsát, akik közé odalőtt a csendőrség. Az alsó tábla a Kommunisták Magyarországi Pártját és a az általa vezetett hős bányászokat méltatja, akik "erről a térről többször indultak harcba a horthysta bányász-bárók kizsákmányolása ellen." Aztán az alany megbicsaklik: "Erről a helyről indult meg 1929-ben az országos bányász-sztrájk megszervezésére (!) is." A magas partról jól lehetett látni, ahogy a szépen bevakolt általános iskola kertjét csinosítják.

Aztán nagynehezen fölcihelődtem, és a párás levegőben erősen izzadva nekiszaladtam az északkelet felé kapaszkodó zöld jelzésnek. Elmaradt mögöttem a városnak ez a nyúlványa kaszált rétjeivel, romos szénapajtájával. Levettem a pólót, mint ezután még oly sokszor. Magyarázókészülékem azt súgja nekem, hogy a turistajelzéseknek eme legalantasabbikát a festők a belógó akácosban haladó, elhanyagolt szekérutakra tartalékolják: legalábbis itt igaznak bizonyult ez a sejtelmem. Fölértem egy kis nyeregbe, aztán messze terjedő kilátást élvezve leereszkedtem a keresett Baglyas-kő elébe. Sajnos nem találtam hozzá vezető utat: délről házak, északról szántók környezik, dolgoznia kellett hát a teleobjektívnek.

Nem jöttem másért, csak emez embrióért, amelyről a helyszínen semmit nem tudtam meg. Csak utólag derítettem ki, hogy egy bazaltvulkán kráterében felnyomakodott kőzet tömbje volna őkelme, és a geológiai jelentősége a balaton-felvidéki tanúhegyekéhez hasonló. Most tehát gurulni kezdtem a város felé, s csak úgy futtomban kattintottam párat a közeli vöröses-szürkés letörésekről: azt hiszem, közönséges bányameddőből állnak. Aztán kiértem a bányamúzeumba, amelyet egyedüli kulturális célpontként néztem ki otthon. Éppen indult a csoport, hozzájuk csapódtam. A földalatti múzeumban végig meghajolva kellett járnunk a munka közben szoborrá merevített bányászok és a különféle masinák között. Ezt a József lejtősaknát 1951-ben hagyták fel, 1965 óta működik múzeumként.

Nedves, hideg levegő fogadott minket; vastagon szigetelt vezetékek látták el árammal a lámpákat, a bemutató-szinten még működő néhány gépet és a háttérzajokat szolgáltató hangszórókat. Egy rejtett kapcsoló lehetővé tette azt is, hogy a gipszló hangosan nyerítsen, ha megsimogatják. A bányalovak a mélyben hamar megvakultak, még ha időnként fölhozták is őket. Mindenesetre ki volt képezve nekik egy istálló a föld alatt is. Az elektromos berendezéseket (munkagépeket, szivattyúkat, ventilátorokat) egytől egyig sújtólégbiztos kivitelben készítették: minden szikra berobbanthatta a metángázt.

Az embereknek se volt könnyű dolguk: nagy zajban, porban, olykor szűk helyen dolgoztak; fojtólég, sújtólég, tárnaomlás és tüdővész fenyegette őket. Az egyik mélyebb részben kialakított emlékfal százra tehető halottat siratott, amit a kijáratnál magnóról szóló bányászhimnusz is megerősített: "bányásznak halni szép halál."

A lejtőn esetleg nekilódult csillét (durva, de megbízható megoldással) egy vaskos rönk volt hivatva lefékezni, melyet a mennyezeten hosszában helyeztek el. Alsó rögzítése erős csuklóval történt, a felső viszont nem volt több egy vékony függesztődrótnál. Ezt nyírta el a csille hátranyúló karja, amitől a rönk ferde helyzetben odazuhant eléje. Enélkül a kitermelt szén eldübörgött volna a kenyérhez szalonnát ebédelő bányász mellett, hogy végül a tárna mélyén meggyűlt vízbe forduljon.

Hasonló szintű védelmet nyújtott omláskor a tárna mennyezetét tartó dúcolás: az egymásba csúszó csövekből álló gyámoszlopokat ujjnyi vasrudakkal ékelték meg, és amikor a tárna beomlott, ezek az ékek gépfegyverszerű ropogással elpattantak. A tetőzet engedett a nyomásnak, de nem zsugorodott átjárhatatlan romhalmazzá, csak lejjebb csúszott a lábain, és az életben maradottak a felszínre kúszhattak alatta.

A régi rendszerben megbecsült szakma volt ez: jól fizették és korai nyugdíjat hozott. Most viszont egyre kevesebben maradtak, és ők is a megélhetésükért rettegnek. A Mecsektől Ajkán át Borsodig se szeri, se száma a bezárt szénbányáknak az országban: az olcsóbb külföldi, főleg orosz szén és földgáz ölte meg őket, s aki át tud menni Dorogra vagy egyenesen Spanyolországba, azt mindenki irigyli. Mások elmennek géplakatosnak vagy munka nélkül maradnak, ahogy a közelmúltban bemutatott Lyukóbánya 2004 című filmben láttuk. Nehéz megmondani, hogy kit nyomaszt a nagyobb felelősség: azokat-e, akik a hatvanas években túlfejlesztették az iparágat, vagy azokat, akik most "privatizációt" kiáltva hagyják oldott kéveként széthullani.

A felszínre vergődve megnéztük még a bányászattörténeti kiállítótermet, majd elköszöntünk egymástól. Én erős emelkedővel a somoskői várat vettem célba, amely az ezredfordulótól már mifelőlünk is látogatható. Károly Róbertnek Csák Mátétól (a kőtábla szerint Matúš Čák-tól) kellett elvennie, és azóta egyik családról a másikra szállt. A XVI. század végén egy ideig a török ült benne, miután a próbát még nem állt várkapitány az éjszaka folyamán elinalt. Aztán a tizenötéves háborúban ugyanilyen "ostrommal" vették vissza a király seregei. E várban lakott Losonczi Anna, aki Júlia néven egy egész sor verset érdemelt Balassitól. A Rákóczi-szabadságharcot követő várrombolás során földesura, Ráday Pál a királyi rendeletet kijátszva csupán a tetőszerkezet egy részét gyújtatta föl. 1826-ban viszont a maradék is leégett, és mikor Petőfi 1845 júniusában itt járt, már igazi romokat talált. Más forrás híján összegyűjtött verseinek kötetéből próbálom magam elé képzelni az útvonalát 1845 április-májusi felvidéki vándorútjának vonalát: Eperjes – Késmárk – Igló – Várgedő – Losonc – Somoskő – Salgó.

Egy palóc elkalauzolta őt a közeli Salgóvárba is, amely akkor még nem volt a mai alakjában felújítva, és járatlan erdő övezte. A költőt nagyon megragadta a vár regényes szépsége és az itteniek szívélyessége, naplójában csupa dicséretet mond róluk. A Petőfi-kunyhó ott áll, ahol őt vendégül látták; utolsó lakója 1943-ban halt meg, 1964-ben pedig összedőlt. Ekkor azonban már nekikezdtek a helyreállításnak, és két év múlva fel is avatták.

"Csaknem egy emberöltő múltán, 1991. év őszén vandál kezek a Petőfi-kunyhót megrongálták, az ajtót, ablakot betörték, Petőfi, Balassi arcképét és a feliratokat összetaposták. A salgói várrom faláról az emléktáblát leszedték, összetörték." A helyreállítást a Tájak Korok Múzeumok Egyesület salgótarjáni klubja vállalta el, s azóta nagyobb baj nem esett.

A határt vaskerítés jelzi, valamivel fölötte ott van a jegypénztár, ahol a jelképes összegű belépőt forintban is ki lehet fizetni. Magát a várat szépen rendbehozták, csupán egy helyen zuhanhat nagyot a vigyázatlan utazó: a keleti bástyába betekintve, ahol a húsz éve még bizonyosan szolgáló gerendák három emeletnyi mélységben alkotnak festőien kusza halmazt.

A történelem kereke később súlyosan ránktaposott, s erről bővebben írnak a kunyhóban. Az első világháború után megindultak ellenünk a cseh légiók: benyomultak Salgótarján vidékére is, hogy ezt tegyék közös kezelésű vasúti határátkelővé. A trianoni béke ezen a területen engedett némi szabadságot a határmegállapításra, s ezt kihasználva ellenségeink rá is ültek a Medves fennsíkjára, valamint elvették Somoskőt és Somoskőújfalut. A magyar kormány a diktátum engedte szűk mozgástérben minden megtett, s angol, olasz és japán döntőbíráskodás mellett 1924-re sikerült is visszeperelnie a két települést. A közbeeső időben itt is csehszlovák közigazgatás épült ki: egy iskolai bizonyítvány helyben kiállított másolata az utóbbi falut "Šomošova" néven említi.

Az antant azonban nem fogadta el azt a magyar érvelést, hogy a somoskői bazalt nélkülözhetetlen a budapesti utcakövezésekhez, így a vár és a bánya odaát maradt, miként a 660 méterével a tájon uralkodó Sátor-hegy is. Sokáig ökölbe szorul még az ide látogató magyarok keze: az ún. "megrendíthetetlen stratégiai indokok" az összes vitatott magaslatot a csehszlovákoknak ítélték, fittyet hányva minden egyéb tényezőre. Erről sokat lehetne még szólni, de nem akarom ezen a helyen főszereplővé tenni az ország szétszaggatóit; aki egyéb részletekre kíváncsi, úgyis utánanézhet sok mindennek a könyvekben és a hálón.

Csak annyit tennék hozzá az elmondottakhoz, hogy még gondolatban sem követelek "mindent vissza," és a dologgal komolyan foglalkozó honfitársaim többsége sem, hiába borítják ránk ezt a könnyen támadható álláspontot még idehaza is olyan ideológiai papagájok, akiknek az álláspontját felidézni ugyanaz, mint megcáfolni. Tudjuk jól, hogy az ilyenek tették tabuvá országunk megcsonkításának még az említését is, és ők igyekeznek különféle ürügyekkel és trükkökkel még ma is fasisztaként démonizálni azokat, akik nem feledéssel akarnak sebeket gyógyítani.

Már a vár ciszternájában előbukkant az az oszloposan elváló bazalt, amely a mögötte lévő bemutatóhelyen fel is tornyosul. A kerítés mögötti tört magyarságú tábla szerint ezen a tanösvényen túl nem lehet haladni, és csakugyan: a kőtenger után hatalmas tiltó tábla fordítja vissza a magyarországi látogatókat. (Számítógépes kódhiba folytán ezen az olvasható franciául: "Fin du terrain permis ŕ entrer et séjourner! Il est interdit de continuer ŕ marcher!") A hajlott bazaltoszlopok az egész világon ritkaságnak számítanak; a láva nyomás alatt hűlve megfeszült és sokszögesen megrepedezett, s a vár anyagának bányászatakor került napvilágra.

Búcsúpillantást vetettem a várra, és egy bedeszkázott ablakú régi épület mellett elindultam a P+ jelzésen az ún. magyar bánya felé. Az ismertetőtábla szerint az innen származó bazaltkockák a XIX–XX. században uralkodtak az európai nagyvárosok, többek között Párizs és London útépítésein. Ma csak egy kicsiny geológiai bemutatóhely található a füves-csalitos fennsíkon, Nógrád megye különböző helyeiről származó kőzetmintákkal. A Medves-fennsíkot a hárommillió éves, lyukacsos szürke bazalt ("cserkő") képviselte, benne különféle ásványokkal.

Az egykori kövezett bányaút egy kapuval védett, szigorúan védett területre vezetett, a térkép szerint Medvespuszta felé. Visszatértem hát a faluba, és a pirosan jelzett Petőfi úton vágtam át Salgóvárnak. Pihenőhelyein padok várakoztak, egy mélyre hajolt vén fűzfa rejtekében bedugaszolt vascső nyílásán ugrándozott a Petőfi-forrás finom vize. Felvidéki vándorútján a költő helyi vezetőjével és útitársával, az eperjesi Kerényi Frigyessel!!! valószínűleg ezen az úton közelítette meg Salgó várát. Könnyen tekerhető, barátságos út ez, egykor a bányavasút járt erre. A másik pihenőt Balassi Bálintról nevezték el.

A betonútra kijutva ismét egy rövid, erős emelkedő vitt föl a vár alatti parkolóhoz, ahol pár kocsi álldogált. Innen egy meredek, kijárt dózerúton toltam föl gépemet a nyeregig, ott letámasztottam, és gyalog vettem be Salgóvár 625 méter magasan álló kilátótornyát. Egykor itt állott Szapolyai István vára, melyet a XVI. század második felében a török uralt, mert a kapitány beugrott Kara Hamza, a fekete bég cselének, egy óriási faágyúnak, és feladta a várat. Hadi jelentősége ezután nem volt. 1938-ban turisztikai célból kilátószerűen felújították.

A kilátóban igényesen faragott és pácolt domborművű fatáblák mutatják, milyen hegyvonulatokat és településeket látni az egyes égtájak felé könyöklő ablakokból. Sokáig gyönyörködtünk bennük a többi turistával, akik közt fölfedeztem néhányat a bányamúzeumbeli ismerőseim közül.

Otthon elővettem a Petőfi-kötetet. A Salgó című költeményét Pesten írta; ilyen hosszú versnek már neki kell futni.

Itt állt Salgó... az éghez oly közel, És benne mégis a pokol tanyázott. [...]                lelkemet homályos Látkörbe vitte a komoly merengés, holott körűle kétes ködruhában mogorva árnyak lengtek, a kihalt sötét középkor véres napjai.

Észak:
Karancs – Alacsony-Tátra – Sátoros – Magas-Tátra – Medves-fennsík.
Somoskőújfalu – Somoskő – Salgóbánya.

Salgó rablólovagjai, a Kompoltiak az Árpád-ház kihalását követő bomlott időkben kifosztották Gedővárt és mindenkit lemészároltak, kivéve Perennát, a várúr asszonyát. Ez lett a vesztük: Dávid, a nagyobbik fiú őmiatta fojtotta meg apját és szúrta le öccsét – mindkettőt álmában.

Kelet:
Sátoros – Magas-Tátra – Medves – Bükk – Szilvás-kő – Mátra.
Somoskő – Salgóbánya – Rónafalu – Zagyvafő – Zagyvaróna – Boszorkány-kő.

Én meg nem öltem senkit, senkit is! Ottan feküsznek szépen, csendesen, Egyik fehér és a másik piros.

Aztán a borzadálytól elvesztette az eszét és Perennát magával rántva leugrott a bástyáról: igazi vadromantikus történet.

Dél:
Medves – Bükk – Szilvás-kő – Mátra – Cserhát.
Salgóbánya – Rónafalu – Zagyvafő – Zagyvaróna – Boszorkány-kő – Somlyó – Pécs-kő – Salgótarján.

Én valamivel óvatosabban ereszkedtem le a várból, és a szomszédos Boszorkány-kőre gurultam át vacsorázni. Ez a szirt úgy keletkezett, hogy a felnyomuló láva rést tört magának a szilárd kérgen, s a hasadék szélén kőtörmelékből sáncot emelt. Ezután változatos szerkezetben megtöltötte a hézagokat. Az ismertető táblán beharangozott "kukoricacsöves" szerkezetet sehol nem találtam (hacsak nem az van a középső képen), de a tetőn ékeskedő "rétegpados" bazalt bekerült a gyűjteménybe – afféle mini-kőbánya. A tetőn vadonatúj tanösvény kalauzolja körbe a látogatót, és egy behemót emlékmű áll közvetlenül a tövében, rajta vörös csillag roncsai. Üldögéltem a langyosodó napsütésben, hallgattam a lombsusogást és az elvéthetetlen dózerút felől tíz másodpercenként felharsanó "Dóri! Dóóriii!!" kiabálást. Aztán a nevezett Dóri végre megkerült, s én is lebocsátkoztam a parkolóhoz. Még ezen a késő délutáni órán is küszködött fölfelé két kerékpáros legényke.

Kulacstöltés után átszeltem Salgóbányát és a tábláról megtudtam, hogy mai helyükön mindössze az 1860-as évektől fogva állnak a házak: a salgótarjáni acélgyárat kiszolgáló szénbánya dolgozóinak lakásai. Aztán fokozatosan idenőttek a kulturális létesítmények is: olvasókör, kaszinó színielőadásokkal, mozival. A munkáslakások mellett a XX. században egyre több üdülőház épült, és a hetvenes években meg is szűnt a bányászat. A kultúrház pusztuló épületét az elágazásban magam is láttam. Aztán elrugaszkodtam az aszfalttól, hogy megkeressem a Zagyva forrását a sárga kör nyomán.

A jelzés egy kutyákkal védett faluszéli porta előtt elhagyta a széles földutat, és tiszta bükkerdőben elérkezett a Zagyva-források közül az északibbhoz. Helyben volt egy táblára való ismeret a folyóról: a Mátra vizét vezeti el északon és nyugaton, Szolnoknál ömlik a Tiszába, és tavasszal hatalmasan megduzzad. A rakott kőfalból bőven zubogott a tiszta, hűvös víz. Megmosakodtam. De a térkép szerint a másik forrásnak neve is van (Lehel), és nincs messze. Leszálltam és arrafelé talpaltam a vízfakadásokkal teli terepen. Pár kidőlt fán átmászva, egy irdatlan sártenger mögött rá is találtam ott, ahol a két körjelzés, a sárga és a piros találkozik.

A térkép egy tavat mutatott a közelben, a sárga jelzés mentén. Már otthon úgy gondoltam: ez azonos azzal a bányatóval, amelynél a '99-es túlélőn a vödrös játékot gyakoroltuk, de biztosat nem tudtam, mert nem használhattunk térképet. Jól jött volna egy kiadós úszás, ezért nem haboztam, és a kutyákat kicselezve eltekertem a vendégektől hangos, mutatós Hotel Medves fölött, és a tűrhető makadámúton rábocsátkoztam a fennsíkra. Nyugat felé hajlott már a Nap, utamat egy könnyű felszerelésű bicajos keresztezte. Aztán megszakadt a kapcsolat az emberiséggel: a földúton lejtőre fordult jelzésen sötét, zárt erdőbe jutottam. Nem tűnt ismerősnek a táj.

És csakugyan: erős zúgással valami patak jelezte ittlétét, és egy nádas övezte széles horpadásban feltűnt egy takaros horgásztó. A fürdéshez túl sekély és iszapos, a partja is kijáratlan, de egy fényképet megérdemelt. Egy közeli kis völgyfőben buzgott nagy zajjal a forrás is. Ez tehát nem bányató: valószínűleg az eresztvényi bányatelepen kellett volna keresnem, de a térkép nem jelzi, és az otthoni mérlegeléskor részben azért vetettem el, mert attól féltem: a bánya üzemel.

Továbbgurultam délnek, lassan besötétedett. Egykor tán mégis aszfaltos lehetett ez az út, mert a dúsan tenyésző bokrok és liánok között megbízható nyomvonalon haladt, végig tekerhetően. Balra szigorúan védett területet jelzett a tábla: a Gortva-völgyet. Aztán kilyukadtam az országútra Rónabánya mellett, ahol a kijelölt határ mélyen beleharap az ország testébe. Valójában itt ér véget a kis revízióval visszaszerzett Medves-fennsík, és a műút kelet felé a gerincen halad tovább Ceredig. A márciusi erőműves túrán innen másztunk fel a Szilvás-kőre, amit ennélfogva most készséggel kihagyhattam.

Valami magaslat mégis kellett az alváshoz, és az előzetes tervhez híven ez a város felé eső Pécs-kő leendett. Aszfalton gurultam Zagyvarónáig, ahol egy tönkrement óriásüzem kísérteties épülettömbje mered vissza a Holdra, udvarán gigászi oszlopok között őrkutya ugat. Ahogy elnéztem, nappal se lehet valami barátságos ez a környék. Tovább ereszkedtem dél felé, elhaladtam a Zagyvából képzett víztárolók mellett, aztán jobbra fordultam a kék jelzésen. Ez a térkép állításával szemben jó darabon betonos volt és tovább lejtett – olyan patakvölgy oldalában, amelynek buja bozótján még éjszaka is érződött, hogy a közelmúltban kopasztották meg. Aztán feltűnt jobbról egy oszlopra erősített papírlap: Ferencakna és Inászóbánya emléke.

Az előbbi helyen 1888-ban kezdték és 1909-ben (!) fejezték be a fejtést, használtak többféle gőzgépet, lovakat, szivattyúkat. Amint az ismertető mondja (bizonyosan egy régi könyv szavaival), "az aknából kijövő csilléket egy végnélküli kötélszállító berendezés segélyével engedték le a rendezővágány szintjére." A bezárás oka nem gazdaságtalanság volt, hanem a bányaterület elfogyta vagy egyszerűen a bányák kimerülése. "Mikor a művelésekkel a kolónia alá értek, az épületeket successive [egymás után] lebontották és a kikerült anyagot a vízválasztói, teréztárói és forgácsi lakótelepek építésére felhasználták. Sok tisztviselő és munkás még ma is siratja e szép telepet [...] De a vándorbányászatnak ez a sorsa: kultúrát és életet teremt ott, ahol azelőtt pusztaság volt és feladata végeztével más vidékre költözik, ismét átadva működési helyét a pusztaságnak és enyészetnek."

Furcsa volt maga ez a tábla is. A könyvet (stílusjegyei alapján legkésőbb a húszas évekből származhat) szkennerrel beolvasták, valamilyen szoftverrel fölismertették, de a keletkezett dokumentumot nem javítgatták és formázták tovább, csak kinyomtatták, ahogy volt. A betűméret nem volt egyöntetű, a többhasábosság nem jött át rendesen, verssorok törései hiányoztak, kötőjel maradt benn és került a sor közepére, tipikus szövegfelismerési hibákkal volt megverve, és így tovább. Az Inászói Baráti Egyesületnek alaposabban kellett volna elvégeznie ezt a munkát. Mivel a tábla hamarosan le fog ázni, idemásolom a könyv (föl nem tüntetett) szerzőjének fiatal mérnökként írt versét.

Erdő övezte völgy ölén elült a zaj, a lárma, a csendet immár semmi sem zavarja csillékben ontotta a szenet az akna aknakötelet, búsan álló gépeket          [ tárnarozsda marja, marja. S a bányász megy. Csak könnye hull – hol küzdve élt, a rögre. Magával viszi mindenét, családját, karját, de szívét, azt itt hagyja örökre.

A murvássá vált út elkanyarodott egy tanyához, a jelzés megritkult, szaporodtak a belógó ágak, középen burján ütötte fel a fejét. Utam emelkedni kezdett, ragadós sár lepte be, és a Pécs-kő oldalába fölfutva pár száz méter hosszan meredek, cserjés csapássá züllött. Aztán egy sorompónál elérte a Szilvás nevet viselő hétvégi házas övezet szélét. Sietve eloltottam a lámpát és északra tértem a sárgán. Lélekölő küzdelem következett: a sár nedves agyaggá változott, és a kerékre tapadva öt-tíz méterenként megakasztotta a tolást. Izzadva és szuszogva birkóztam a teherrel a sötétben, piszkáltam kifelé a sarat, aztán megtorpantam egy hirtelen ott termett párkányon. Valami görgeteges csapás ment tovább lefelé, de az ígért pazar kilátás sehol nem volt. Felkapcsoltam a lámpát és balra megláttam a sima sziklafalat. Rövid tépelődés után megkötöttem a bicajt, és a sátrat a fejem alá szánva felkúsztam a tíz méter magas szirt tetejére. Megzuhanyoztam és ágyba bújtam. Kiadós napot tudtam magam mögött.