7. nap: VII. 15., szombat.
Herencsény – Dejtár.
72 km.

Hajnalban lóra kaptam és legurultam Herencsénybe. A bolt előtti öt-hat kerékpár szakasztott mása volt egymásnak, ami a kosarat illeti. Hosszú sor állt odabenn, így a palóc kiejtést is tanulmányozhattam: az "a"-t rövid á-nak ejtik, az "á"-t pedig többé-kevésbé ó-nak. De nem mindig következetesen, mert elkaptam egy bevósóroltál-t is. Egy emléktábla szerint itt, a Bolza család kúriáján talált menedéket Bethlen István gróf, volt miniszterelnök 1944 vészes napjaiban, még a nyilas puccs előtt. Az udvarház ma vendégeket fogad, szépen nyírt sövénye mögött benn is állt egy autó.

A falu fölötti legelőn elhanyagolt kistemplom áll (egykor az evangélikusoké volt), melyben ma évente néhányszor misézhetnek, miután bevakolták a málló részeket és levakarták a rusnya horogkereszteket. Ennek árnyékában reggeliztem és egy idős pásztorral beszélgettem, aki sokat panaszkodott a sorsára: a téeszt '93-ban szétverték, a hatszáz férőhelyes juhodát (juh-hodályt?) lerombolták, az őrá bízott negyven birkának is három gazdája van. Az őrzésért tizennégyezret kap, meg harmincezret rokkantnyugdíjul. Elmesélte, hogy a közeli hegytetőn látható hatalmas keresztet (amihez egy magángazdaságon át visz az út, ezért nem férkőzhettem hozzá) négy ökörrel vitték fel három éve, s azóta évente zarándokolnak hozzá.

A kezdődő délelőtt hűvösebb volt a tegnapinál. Hosszan elnyúló, napfényben hullámzó szántók és gyümölcsösök jelezték, hogy a Cserhátnak a boldogabbik felén járok. A téesz egy "Belépni tilos" táblával és kerítéssel védte magát a pusztító hatalmak ellen.

Cserhátsurányban egy üres kukoricaszárító és a felújítás alatt álló régi Jánossy-kastély érdemelt figyelmet, bejárata fölött őrtornyokkal, no meg a híres gótikus templom a dombtetőn. Oldalának egy valószerűtlenül hajlott és hosszú létra feküdt neki, s a közelben egy pár vécével kedveskedtek a szükséget látó vándornak a gondnokok. Immár nekikészültem a civilizációba való visszatérésnek: átöltöztem és begördültem Mohorára.

Természetesen a Mauks-emlékházzal kezdtem, ahová csaknem egy időben érkeztem két másik férfival. A tárlatvezető, Vígh Sándor (0635-372-552) irodalmi műveltségével és tényismeretével kivívta csodálatunkat, és nagyon sok érdekességet hallottunk tőle. Idelátogatott például Mauks Mátyás dédunokája Farkasfalváról, és pecsétgyűrűjében megmutatta ugyanazt a kecskés címert, ami a múzeumban is látható. Elrettentő példát is említett, amikor is egy irodalomtanárnő (!) "Mit keres itt ez a kőfej?" bődüléssel üdvözölte a falon függő Homéroszt, Mauks Ilona egyik példaképét. Elmondta, hogy az író nemigen szólította feleségét Ilon-nak (ez parasztos forma), hanem Pöhölykének meg Bagolykának – emerre a gazdálkodásban tanúsított leleményességével szolgált rá. De a legmeglepőbb számomra maga Mikszáth alakja volt: jóképű, derék termetű férfi, kemény vonásokkal. Vezetőnk sajnálta is, hogy a közkézen forgó arcképek egytől egyig azt a harcsabajuszú, püffedt arcot másolják, ami az író halála előtt néhány nappal készült.

Ezután átsétáltunk a közeli evangélikus templomba, ahol 1883 újév napján, hét év különélés után másodszor is megesküdött egymással Mikszáth Kálmán és Mauks Ilona. (Ők annak idején lovas szánnal érkeztek.) Az oltárterítőt maga a fiatalasszony hímezte, két szétválasztott vérző szívvel, köztük egy harmadik, kicsi szív jelenti korán meghalt gyermeküket. A tízparancsolatnak két táblára osztása az Isten és a felebarát iránti kötelességek alapján történt az oltár fölött, figyelembevéve azt, hogy a lutheri számozás a római katolikussal egyezik meg: az első három parancsolat került a bal kőtáblára, a többi a jobb oldalira. A bejáratnál pedig a csuklóján átszögezett, azaz a hagyományos ábrázolási hibát kijavító Krisztus-kép látható; ebből és más részletekből arra következtetnek, hogy XV. századi, de ezt én a magam részéről nemigen hiszem.

A templomban ismét egy sor csattanós, tanulságos vagy épületes történet következett távoli ismerősök és ismeretlenek látogatásairól, lelkészekről, tanítókról és iskolatársakról; Vígh Sándor maga is testnevelés szakos tanár, amellett kántor az ev. és ref. egyházban. Úgy búcsúztunk el déli egy órakor, hogy a csomagomba került Mikszáth Kálmánné visszaemlékezése (Horpács, 2002 körül). Szubjektív és nem mindenütt részletező elbeszélése ez a kettejük életének, sok levélidézettel. Álljon itt egy kedvesen évődő részlet a második egybekelés előtti hónapokból.

"Annyi vesződségem volt és van ezzel a mi ügyünkkel, hogy igazán százszor könnyebb az embernek feleséget keríteni, mint diszpenzációt. Jártam már alispánnál, miniszternél, míg most végre újra a papunkhoz kerültem, aki íme végre – amint láthatja – beigazított a helyes irányba."

Ez a "diszpenzáció" arra vonatkozott, hogy ne kelljen végigjárni a háromszori templomi kihirdetés szokásos útját, mert az a hírlapokig visszhangzott volna. Két ezüstforint és egy darab egyforintos bélyeg árán meg is kapták a felmentést a régi városháza hivatalában.

A távolibb célok elszólítottak a faluból, melynek más nevezetességeit máskorra kellett hagynom: a Tolnay Klári-emlékházat, a pincesort meg a lápot. (Aki mégis tudni szeretne róluk valamit, Sánta Kutya topiktárs honlapján sok érdekeset láthat-olvashat, az Országos Kerékpáros Körtúra 2005 áprilisi szakaszának leírásában.)

Mohora északi kijáratánál tábla jelzi a térképről lemaradt, megbízható Kőkapu-forrást. Közvetlenül az út bal partján fakad, s utána az árokban folytatja útját. Mikor teli kulacsokkal előmásztam mellőle, füttyentés hallatszott szemből: versenykerékpáros állt meg vizet vételezni. A Palóc Triatlonról jött úgy, hogy előtte Gyöngyösről eltekert oda, s most ment vissza. A hátsó kulacsa annyira vonzotta a lencsémet, hogy kiszorította a forrást a beválogatott képek közül.

Következett Csesztve, Madách Imre egyik lakóhelye, irodalmunk kegyhelye. A kastély (vagy inkább csak kúria) kertjét a nagy férfiú emlékéhez méltó módon gondozzák, olyannyira, hogy még a vénségtől földre terült, széthajlott törzsű Madách-fát sem távolították el. A kertben cserszömörcebokrok, tuják, zöldellő pázsit várja a látogatót.

Odabenn pedig egy több szobára terjedő, hatásos kiállítás fogadott. Először az író szobája, aztán az iskolás emlékei (ő kezdetben magántanuló volt), '48-as szerepvállalása és művészi szárnypróbálgatásai, és végre a nagy mű és irodalmi "kísérői." A Madách által kimutathatóan felhasznált művek sora a Hegel-féle Történetfilozófiától Humboldt Kosmos c. nagyhatású földrajzi-filozófiai művén át a latin szövegű bibliáig húzódott. Aztán a Tragédia kézirata, kiadásai, illusztrációi, fordításai és színpadi feldolgozásai. Ezek részletes ismertetése helyett inkább egy fél bekezdést másolok be az itt vásárolt tanulmányból (Andor Csaba: A siker éve: 1861. Madách élete. Bp., 2000.), amely aprólékos pontossággal tárgyalja az író életének minden, tárgyalásra többé-kevésbé alkalmas részletét: a családfákat, a szerelmi viszonyokat és a csapnivaló verseket. Nem is találtam benne mulattatóbb részletet, mint azt, amelyben Arany János Madáchnak írott első levelét tárgyalja, élén e rendhagyó címzéssel:

"Tekintetes Madách Imre orsz. gy. képviselő Úrnak tisztelettel. Balassa-Gyarmath. Az ottani cs. k. postahivatal kéretik tovább utasítni, lakására." A postahivatal a jelekből ítélve akkoriban még tudta a dolgát, sőt nemcsak tudta, de késlekedés nélkül tette is [...]

Magyarázatul szolgálhat, hogy Madách a közelmúltban már felhívta magára a figyelmet egy sikeres politikai szónoklattal a "határozati párt" mellett, így a postatiszteknek akkor sem kellett ügyesebbeknek lenniük, mint mai utódaiknak, akik a Sláger Rádió kívánságműsorának szánt levelezőlapot a "kívánság@hu" címzés dacára is eljuttatták a rádió szerkesztőségébe.

Csesztvének a friss patak mellé nőtt takaros főutcája megmutatta az utat az egyébként nehezen látható sárga kereszt irányába. Ahogy a falubeliek is mondták, egy régi, kényelmes mélyútról van szó, amit mostanában újítanak fel uniós támogatással. A kezdete még cseréptörmelékkel, betoncsíkokkal van megerősítve, aztán veszít emelkedéséből, elhagyja a csermelyt és az akácost, végül kiér egy szántóföldes, szélfútta tetőre, ahonnan már látni Balassagyarmatot. Magát az utat itt már porhanyósra egyengették a dózerek, de vele párhuzamosan keményre járták a tarlót. Aztán megjelent egy aszfaltcsík, balról feltűntek a külső településrészek, és az erősödő lejtőn beértem az "igen erős városba" (civitas fortissima).

Sajnos a Palóc Múzeum nagy mentegetőzések közepette fél négykor bezárt, így csak néhány szobrot zsákmányolhattam a kertjéből. Ezek közül is első az a világháborús oroszlán, amely emléket állít azon megmérgedt közpolgároknak, vasutasoknak és egy századnyi odakiáltott katonának, akik a csehszlovák sereg egy betolakodó nyúlványát 1919 januárjában egy kétségbeesett rohammal visszakergették az Ipoly mögé. A kis téglatemplom jelenlegi alakjában a XX. század elején épült, de a küszöb alá már a XVIII. század elején eltemettek két asszonyt a romlott görög nyelvű felirat szerint. Ez a templom a szerb ortodoxoké volt akkor, de ők idővel kivándoroltak, és most kiállítóteremként működik. Mikor én odaértem, éppen egy talányos tárlat volt benne, néhány vakondtúrásszerű kupaccal a padlón, és kilenc alaprajzzal a falakon. Maga az ott üldögélő hölgy sem tudott felvilágosítást adni arról, mik ezek a "vakond vázlatai," de egy nálam valamivel műértőbb utazó bizonyára kitalálta volna.

Néhány köztéri fotó után megvacsoráztam, majd visszatekertem a déli véghez, ahol a plakátok szerint a Palóc Triatlont rendezték. Sok távozó bicajos jött szembe, és a helyszínen még egy gyerekcsapattal is találkoztam a Babits Mihály Gimnáziumból. A Nyírjes-tavakon rendezhették az úszószámot, a parafa bóják még a vízen voltak. Gyors fürdés után a közeli Mária-kegyhely felé iramodtam. Itt néhány forrás adta a természeti hátteret a márványtáblás feliratokhoz: "Hálából a Jóistenkének" (!), "Hálából Szűzanyának,", és az egyházi felelős részéről: "Ezt a helyet felajánljuk Jézus Krisztusnak és a Szűzanyának, hogy mentsék meg hazánkat az erkölcsi és anyagi pusztulástól."

A sok szúnyog és a sár elvette a kedvemet attól, hogy az itt eredő sárga jelzésen bukkanjak ki a szintén Balassagyarmathoz tartozó Ipolyszögbe (égerláp, további Madách-emlékek). Ezért egy dísztelen megoldással visszagurultam a városba, balra fordultam, és a következő falu, Dejtár mögött kerestem egy megbízható alvóhelyet az út menti akácosban. Korán lefeküdtem, még a sötétség leszállta előtt, a másnapi várlátogatásra tartalékolva erőmet.