3. nap: VII. 7., péntek.
Szandavár – Mátraszőlős.
43 km.
Először essék néhány szó magáról a várról. Ennek egyetlen toronyfala áll csak a hegytetőn, jeléül annak, hogy sok romboláson átesett már. Valószínűleg a XIII. század második felében épült, számos család uralta, még királynéi birtok is volt, aztán 1546-ban a töröké lett. Itt vitézkedett az a Hubiár aga, akivel a hollókői Kapitány György 1550-ben emlékezetes párbajt vívott. A lovagi becsületen esett szennyfolt miatt verekedtek, egy török rab miatt, "kit Hubiár hitire kikért vala," azaz eskü alatt, hogy később váltságdíjat fizet érte. De ha megkapta is, bizonyára sosem fizette ki, mert a magyar vitéz megbízhatatlannak bélyegezte őt, és kihívta párbajra. Parancsnoka, Losonczi István nem eresztette Kapitányt, s ennek egészen a királyig kellett folyamodnia, hogy e magánjellegű viadal megengedtessék neki. "Erre kele szegínnek sok költsége," mondja Tinódi, mert az ügyintézést már akkor is a pénz olajozta. – Mivel a párbajt a felek megegyezésével Buják alatt vívták, elég lesz ott beszélnem róla, azaz inkább Tinódiból néhány bájos krónikás verssort bemásolnom és összekötőszöveggel ellátnom. Elég legyen itt annyi még, hogy Szandát már 1551-ben visszafoglalták a magyarok (a legenda szerint egy alagúton hatoltak be, és a kútban felmászva ütöttek rajta az alvó törökökön), és azonnal lerombolták. Azóta nem is épült fel.
A várból néhány tanösvényfotó után ereszkedtem le. Itt nyújtózkodik ugyanis az oszlopos elválású "andezitorgona," amely külsőre hasonlít a sok helyütt található bazaltorgonákhoz, de anyaga miatt igazi ritkaság. A várheggyel szomszédos csúcsokon bányásszák is rendesen, a kék jelzés tiltó táblák alatt kanyarog, s legutóbb egy barátságos kutyás őr tessékelt vissza, mikor a bányaterületre tévedtem. Szili Istvánnak az interneten is olvasható bő szakcikke szerint (Természet Világa, 132. évfolyam, 3. szám, 2001. március) az itteni piroxénandezit 15–20 millió éve keletkezett, amikor a láva alulról benyomult az üledékes kőzetek hasadékaiba, aztán mikor azok lepusztultak, a felszínre került. Az oszlopos elválást pedig a kőzet hűlési feszültségeivel magyarázzák.
|
|
|
|
|
A várból a másik úton, a zöld jelzés folytatásán ereszkedtem le. Itt friss szellő fújdogált a hangulatos tölgyerdőben és a virágos réten, s csakhamar egy elhagyott táborhelyhez érkeztem. Tűzhely, kapufélfás bejárat, mesterséges kőgát árulta el a három-négy sátorlenyomat itthagyóinak kezét. Egy mélyedésben még némi otthagyott krumplit is találtam.
|
|
Lejjebb bocsátkozván egyre szebb kilátásban lett részem: dél felé a tetemesen domborodó várhegy, tetején a torony sarokfalával, északon a falu, előttem a szélfútta szekérút, amelyen akadálytalanul gurulhattam egészen az országútig. Ahogy Balassi mondta: "Mi lehet / ez széles föld felett / szebb dolog az végeknél?" És nekem még harcolnom sem kellett ehhez.
|
|
|
Kiértem az aszfaltútnak egy helyi magaspontjára: továbbgurulhattam tehát keletnek, Szanda felé. A fémtábla hátuljára Szada nevét nyilazták föl (ecsettel), valószínűleg egy hosszú túra fáradt bejárócsapata. A falu határában százéves, felújított "Máriácska káponkája" állt, Szűzanya-szobra a nyitható üregből mint valami nemzetes asszonyság nézett vissza rám. A főtéren, takaros emlékpark közelében megmosakodtam, bevásároltam, majd elkaptam azt a pillanatot, amikor a csacsiszekér letette az egyik gyermekcsoportot, és felvette a másikat. Dalra gyújtottak: "Esik eső karikára..." – Amikor az északkeleti kijáratnál újra találkoztam velük, már a "Sárgán virágzik a tök"-öt énekelték.
|
|
|
Ezután az üde reggeli bárányfelhők felszívódtak, átadva helyüket az acélkemény déli égboltnak. Behatoltam a Cserhát egyik legnagyobb összefüggő vadászterületébe, a Sas-bérc oldalába. A pár házból álló Kiskérpuszta egy márványtáblával jelezte, hogy itt töltötte gyermekéveit Szent-Györgyi Albert. (A házat 1993 körül megvásárolták emlékhely céljaira.) Egy későbbi szakaszon találkoztam egy turistával, aki emiatt Szentgyörgyipusztának nevezte ezt a lakatlannak tűnő települést. Elhagyatottság és lelassult mezőgazdasági munka jellemzi a környéket: balra fakarámok mögött traktorok pihentek, jobbra az elbokrosodó réteket nyomasztóan nődögéli be a folyondár.
|
|
|
A térkép romnak jelzi a sas-bérci vadászlakot, de az út mentéről a behajtást tiltó tábla papírlap-melléklete megmondta, hogy ismét áll, és hétvégén emberi időpontok között nyitva van, kivéve az esős időt. 1920-as, nagy kövekből rakott torony ez, amely '45 után tönkrement, és (a helyszínen arcképes emailtáblával megtisztelt) néhai Fritz Rembold kezdeményezésére az ezredfordulón építették újjá. A folyondár már belepte a nyugati falat, törzse mögé egy termetes (haragos?) sikló húzódott be előlem. Megebédeltem, bekentem vazelinnel a kényes helyeimet, és útnak indultam.
|
|
|
A betonútra visszatérve az északi elágazást választottam, mert ott tűnt elérhetőnek a térkép ígérte Sándor-híd, de a hozzá vezető régi ösvény nem akarta megmutatni a bejáratát. Nem sok kedvem volt az álló levegőjű sűrűben izzadva, vaktában botorkálva össze-vissza szúratni magam, így továbbgurultam. A jó állapotú lejtőn szemből feltűnt néhány verejtékező kerékpáros. Köszöntem, majd délnek fordultam, amerre egy tábla Keselyrétet mutatta, zsákutcával. Ez utóbbi engem sose zavart: mi lehet a végén, tán egy sorompó?
|
|
A patak hídja után egy szurdokszerű hely kínálta magát fényképezésre, majd az interneten is ajánlott négyszáz éves kocsányos tölgyhöz másztam be a védőkerítés mögé, avult lomokkal visszataszítóvá tett enyhely szomszédságába. Aztán Keselyrét kitáncolt előlem balra egy rövid aszfaltúton, és én egy erős, bezárt kapu előtt találtam magam.
|
|
|
Mi lehet ez? A kapu mögött villanytelep és gondozott üdülőterület látszott, körös-körül pedig magas és átmászhatatlan drótkerítés. A hidraulikus szerkezet nem engedett a nyomásnak, s a Csengő
feliratú gombot is hiába nyomtam: senki nem jött, hogy kinyissa. Úgy látszik, más is hasztalan előszobázott itt, mert volt ideje odakarcolni alá: "Bongó." Utóbb azt hallottam, hogy a Buják fölötti üdülő a Honvédelmi Minisztériumé (volt régebben is), ezért olyan járhatatlan itt minden.
|
|
Járkáltam fel s alá, mint a ketrecbe zárt vad. A visszafordulás nem kenyerem, ezért valami akadálykerülő ösvény után kutattam tekintetemmel. Hamarosan meg is találtam a bal oldali gazosban: kijártsága tíz-húsz turistára vallott havonta. Rövidesen átmászott a patakon egy elmosott régi duzzasztónál, s az alatta létesült, nyakig érő természetes medencében azonnal lubickoltam is egy fertályórát. Felséges érzés az ilyesmi: a víz mozgott, ezért tiszta és hideg volt. A túlparton pedig "megnyílt az erdő, és betakargatott árnyékába," mint Sienkiewicz Tűzzel-vassal című regényének főhősét. Fölöttem ott magaslott a bujáki vár.
|
|
Öregtornya a tatárjárás után épülhetett, a ma is szépen látható külső rondella 1551-ben. Ennek ellenére Ali basa öt nap alatt elfoglalta Eger felé haladtában, és a megfutott őrséget is lemészárolta. A várnak ma is elég magasak a falai, de aligha fért bele sok védő. A szakkönyvek beszámolnak többszöri el- és visszafoglalásáról, a szabad elvonulás ígéretének mindkét fél általi rút megszegéséről, egyebekről. Valószínűleg a török robbantotta fel 1666-ban. Azóta nem használják, és egyre csak pusztul, noha száz éve részlegesen helyreállították. Itt-ott ma is láthatók a háromölnyi mélységbe zuhant újabbkori betonkoloncos védőláncok és a veszélyjelző táblák, de egyébként semmi eligazítást, turistajelzést vagy -ösvényt nem találtam (az északi oldalról jőve). Vastag bodzaborítása legalább azt megakadályozza, hogy a könnyelmű turista rámásszon az omlatag falakra. Elhagyatott állapota nagy szégyen az ország pénzosztogatóira, mert egy közmunkás brigád egyheti erőfeszítésével ki lehetne irtani a bokrokat és pótolni a korlátokat. De nem akarom a gaz és a folyondár különféle válfajainak leírásával még nyomasztóbbá tenni a képeket. Énekeljen inkább Tinódi a már említett párviadalról Hubiár aga és Kapitány György között. Szavait alkalomadtán az ismertetőtáblára is felírhatják az illetékesek.
| Negyedfél száz lóval ők gyűltek vala, Aznapra Bujákba begyűltek vala. |
Kik kísérték Kapitány Györgyöt? A krónikás ének szerint Losonczi István, Bebek György, Balassi János, Zay Ferenc és Zoltay István – csupa olyan név, amelytől zengett a XVI. századi Magyarország; egyik-másik az Egri csillagokból ma is ismerős.
|
|
A magyar vitéz a viadalra készülve illendően imádkozott, meggyónt és Úrvacsorát vett, majd felvette páncélját és minden fegyverét. Ez persze akkor sem volt könnyű viselet:
| Két hegyös tőrét, handzsárát felköték, Botával, paizsával felülteték. |
Azzal kilovagoltak a Buják alatti rétre. A vár abban az időben magyar kézen volt, ezért kezeskedni kellett az egyenlő esélyekről. Evégett Hubiárt is négyszáz harcos kísérte, és mindkét csapatból választottak bírákat (amint akkor mondták, igazlátókat). Megegyeztek abban, hogy nem hagyják a viadalt emberhalállal végződni:
| Nam [mert] ez köztök ott elvégezve vala, Az bajviadal melyiknek állana, Bajvívó társa ott meg ne halna, Hírével, nevével őt élni hadná. |
|
|
Először kopjával rontottak egymásnak, majd mikor ezek eltörtek,
Emiatt aztán csúszóssá vált a marka, és kiesett belőle ez a tőr és a tartalék is. Erre buzogányt ragadott:
|
Ezután a handzsárokra tértek át, és hevesen vívtak azokkal is. Érezni, hogy Tinódit nem is annyira a párviadal kimenetele érdekli, hanem a fegyvereket és azok használatát akarja minél színesebben bemutatni. Kapitány György eközben az arcán is sebet kapott, mire a bírák megállították a küzdelmet.
| Ketten egymástul ők búcsút vevének, Seregökhöz ők nagy vígan menének. |
|
|
Hubiár lova az első összecsapásban a kopjától megsebesült. Az aga panaszt tett arra hivatkozva, hogy a párbajfeltételek ezt megtiltották.
| Az vitézök felelének, szóllának, Ne alítsa [vélje] azt ő akaratjának, Csak az szerencsének ű járásának, Ha lovad meghal, helyébe mást adnak. |
Ezután Tinódi emlékezteti a bajvívókat Dávid és Góliát példájával, hogy ne a fegyverekbe, hanem Istenbe vessék reménységüket, és a magyar urakhoz fordul, hogy ne hagyják koplalni a vitézlő népet, s ha úgy esik, a rabságból is váltsák ki őket. Erről aztán eszébe jut saját ínsége:
| Ezt ki szörzé, mast vajuszik Kassába, Nevét megtalálják vers folyásába, Ő beírá ezör hatodfél százba, Bánkodik, hogy kevés pínz ű taslyába. |
Bővebben csöröghet viszont a pénz a vár alatti üdülő tarsolyában. Szépen gondozott gyep, újonnan épített nagy ház, tavacska, jó állapotú kerítés és minden oldalról megfelelő határozottságú tiltó táblák. Előtte parkoló sok szép acélhintóval. Remélem, ebből a pénzből jut valami az önkormányzatnak is.
|
|
A faluba leereszkedve először a bezárt vödrű, kicsurgóra járó kutat látogattam meg, aztán a régi Pappenheim-kőbányában a homokkőbarlangot. Ez hazai ritkaság, szépen látszanak a rétegek és némi likacsok, maradványok is. Megközelítése is könnyű, és jó hűvös van benne.
|
|
|
|
A bánya után úgy döntöttem, nem ugyanezen a lezárt úton megyek (vissza) Bokornak, hanem földúton lépek át Ecsegre. Út közben megláttam Magyarország legfejlettebb szamárkóró-bokrát: egy kocsmával vagy autómosóval szemközt, az árokparton díszeleg, s mikor nekitámasztottam bicajomat, hogy lefényképezzem, a tulajdonos somolyogva széttárta a kezét. Nem ők nevelték, ez volt a tekintetében.
|
|
A mondott földút szinte végig tekerhető, de árnyék nincsen egy szikrányi sem. Szerencsére a Nap ereje már hanyatlófélben volt. A panorámaképen (ha a böngésző össze nem gyűri) kivehető a közeli Bézma, a Tepke és a távolabb emelkedő Mátra bércsora.
|
|
Egy birkapásztor kalauzolt fel az Ilonavár bejáratához a bozótban. Ez a vár a királyhű Csák Jánosé volt a XIV. században, aki pechjére éppen azután állt át testvéréhez, Mátéhoz, mikor az csatát vesztett Rozgonynál. Értelemszerűen el is kobozták tőle a várat, de új tulajdonosai sem birtokolták tovább a török időknél, mert rombadőlt, és fel sem építették újra. Állapota kiábrándító: se falmaradvány, sem árok nem látszik meggyőző módon a tüskebokrok között, csak egy tábla és egy szélzsákszerű lobogó tanúsítja a múltat a hegytetőn.
|
|
Ezután erőltetett menetben Kozárdra hajtottam, ahol a Mátrai Művészeti Napok keretein belül egy erdei koncert kínálkozott záróprogramul. Az odaigyekvők azonban néhány kategóriával jobban voltak öltözve nálam, ezért szégyenkezés nélkül továbbtekertem északnak.
|
|
|
Izzasztó emelkedő után az országos kékhez csatlakoztam, amely ezen a tájon hírhedten komisz helyekre mászik be. Én is fél órán át toltam a tövises sarjak között, egyre magasabbra és északabbra. Lassan nyugovóra hajlott a Nap, mikor az út egy fordulónál kitisztult. Aztán valamivel hét óra után fölém magaslott a Tepke acélkilátója, amelyet 2001-ben hoztak rendbe állami pénzen, de nagy szélben most sem szabad felmenni, és zivatarban, jegesedéskor sem. A kilátás még este is megragadó, és jóval mutatósabb, mint az Ecseg előtti dombhátról.
Megvacsoráztam, aztán sebesen lefelé tartottam, a vészesen eldzsindzsásodott kék jelzés helyett néhány derekasnak mutatkozó keleti irányú földúton. Ezek azonban az egyre mélyebb vízmosásoktól járhatatlanokká lettek, s látszott is rajtuk a kétségbeesés, hogy megszabaduljanak amazoktól. Ide-oda tértek az egyre kövesebb, kivájtabb földutak, aztán az erdőszélre kiérve egy kerítésnél megemberelték magukat és járhatóvá váltak. Feltűnt egy gyümölcsös, és alattam a falu, Mátraszőlős. Nem loholtam tovább, hanem egy alkalmas erdősávnál fölvertem a sátrat és szokatlanul korán, nyolckor aludni mentem.
|
|
