2. nap: VII. 6., csütörtök.
Drégelyvár – Szandavár.
81 km.

Jó reggel madárdalra ébredtem, nem pedig a szokásos viszketésre. Sátorbontás és reggeli közben próbált is belémkóstolni pár szúnyog, de elfújta őket a szél. Körülnéztem az omladékok alól lassan kibúvó falak között: egy helyen hiányos pinceboltozatot fedeztek fel, s most alá van dúcolva, másutt egy bástyát építenek vissza, ott egész állványzat van a fal mellett, csörlővel. A vár északi lejtőjén, ahol Szondi elesett, lépcső kanyarog lefelé, és lent egy konténer, egy víztartály meg egy latrina mutatja, hogy itt napi rendszerességgel dolgoznak.

Már éppen fel akartam mászni az állványra, amikor megérkezett egy kisbusz a munkásokkal. Szóba elegyedtünk: nem akarják zárhatóvá visszaépíteni a várat, és alapítványi pénzből dolgoznak. Mikor az éjszakázóhelyemet elárultam, csodálkoztak: nap közben rettenetesen sok itt a szúnyog. Ettől én is tartottam, és hamar elindultam a szépen fölfestett börzsönyi kéken nyugat felé.

Ez az ösvény (útnak nem mindenütt nevezhető) eléggé füves, és igencsak emelkedik néhány helyen. A híres-neves Kőkapu (ahogy a térkép nevezi) fél illetve két méter magas, így a fényképe nem érdemelte meg, hogy közzétegyem. Nagyon izzadtam és temérdek szúnyogcsípést gyűjtöttem. Hogy azonban ne csak föntről érjen a baj, a kék keresztre térve egy gigászi dagonyát kellett százméteres kerülővel semlegesítenem. Magamban jót nevettem azon, hogy ha úgy száradna bele a sár a keréknyomokba, ahogy most rengedez bennük, egészen sima úttá válna e horpadás. (Autóval kikerülni lehetetlen, a képen jól látszik egy felakadás nyoma.)

Ezután az út egyre jobban lejteni kezdett és össze-vissza tekergett mindenféle tarvágások között. Nem volt kedvem a jelzést lesni, mert a fű alatt lapuló éles agyagperemeken a nagyobb sebesség miatt háromszor is félretért az első kerekem, kisebb-nagyobb eldőléseket okozva, s állandó, feszült figyelésre kényszerítve. Egy kisebb eltévedés után úgy találtam, hogy a kék kereszt a Dobogó-hegy után végleg eltűnik, s csak valami igen ősi kék jelzés visz tovább északnak a mély völgy oldalában. Ezen kínkeservvel leereszkedtem, s mert vizem fogytán volt, karmolásaim lemosására felhasználtam egy helyben talált pillepalack tartalmát. Nem tudhattam, hogy lesz-e ivóvizem Hontig, mert az atlasz szerzői már 1999-ben sem találták az egyébként foglaltnak sejtett Zátori-kutat. Véleményük szerint egy korábbi útszélesítés vetett véget az életének. Én is vagy húsz percen át kutattam utána, de csak a piszkos vizű erecske csobogóit találtam, meg közvetlenül az út alsó hajlatában egy mélyedést, ahová viszonylag tisztább állapotban csorgott a víz – feltehetőleg az út alatti betoncsövön át. Sajnos ez is bajosan közelíthető meg, mert nincs sehol támasza, így fél lábam a vizesgödörbe csobbant, mikor megcsúsztam és indiánüvöltéssel a hátamra estem. Ennyit elég mondani erről a helyről; régebben bizonyára kiesebb és vonzóbb volt, de most csak letarolt hegyoldal, embernyi gaz és gépektől szétdúlt terep fogadja az erre járót.

Ezek a haragoszöld képek már nem a Zátori-kút mellől valók: a nevezetes Honti-szakadékról készültek. A jelzését vesztett út ugyanis egy összemászkált irtáson beletorkollott a zöldbe, s azonnal feltűnt jobbról egy kezdődő mély vízmosás. Itt is legyalogoltam, ameddig lehetett, de lentről jobb fotókat tudtam csinálni. Aztán a jelzés erős lejtőn kiér a 2-es út mellé. Arcot mostam, elrágcsáltam egy marék kisperecet, és bevettem magam a nevezett szakadékba. Ide gyalog kell jönni, mert nehéz a járás és tengernyi a szúnyog. A partfalakat egy-két fehér folt kivételével mindenhol sűrű vegetáció lepi be, csak a fenekén látszik a kő, ahol a víz jár. Érdemes fölbaktatni a katlant lezáró homlokig, ahol a meder valami öt métert emelkedik, s innen gyalog sincs tovább. Némi vizecske csordogált lefelé a kőhomlokon, meg az enyémen is, és szüntelenül rohamoztak a szúnyogok, így hát visszavonulót fújtam.

Honton nem terveztem más látványosság felkeresését, csak a régi ipolysági vasút töltését akartam még megnézni. Egy sikertelen próbálkozás után (egy helyi fiatalasszony kertje végében futott a töltés, de nem lehetett odajutni) a buszmegálló nyugati oldaláról eredtem neki és leltem meg: két-három méter szélesen, lápos könyezetéből pár méterrel kiemelkedve húzódott DNY-ÉK irányban, és le is volt nyírva húsz méteren keresztül – utána jött a tömör gyomfal, benne hajszálvékony ösvénnyel, talán horgászokéval. Ennyit nem ér meg nekem a dolog, mormogtam, és visszatértem az országútra.

A faluból kiérve az országút mentén ízléses fatábla hirdette a "csitári szent forrásokat." Ez a szentkút, becézve Kutyika nem más, mint amit Mikszáth Kálmán is megörökített egy tündérszép novellájában, és az a története, hogy valamikor régen egy helyi pásztorember vakon született fiának szemét (a Máriához intézett buzgó esedezésre) ez a forrásvíz nyitotta meg. A csoda tiszteletére kápolnát emeltek, a fiú pedig felnövekedvén kegyszobrot faragott, mely ma is látható. A nép vallási buzgalmát az egyházi felettesek olykor rossz szemmel nézték: 1854-ben a helyi plébános a sarokba tette a naiv, általa otrombának minősített szobrot, később a kápolnát nem nyitották ki. A nép pedig ugyanúgy tódult a kúthoz, mint addig, csak énekeikben lett több a panasz, hogy a Szűzanyát bebörtönözték. Ma, úgy látszik, hallgatólagos jóváhagyással üzemel a kegyhely, noha hivatalos csodahitelesítésről a nagy időbeli távolság miatt nem is lehet szó. Az első írott említések a XVIII. század elejéről valók, ponyvakiadású búcsúénekekből.

Mint afféle eretnek kálomista, én csak udvariasan megbámultam a szomszédos Mária-grotta falára kifüggesztett számtalan köszönőtáblát, majd a nyomóskútból vizet pumpáltam a palackjaimba, és lerogytam a padok egyikére ebédelni. A rekkenő hőség ellenére itt finom hűvös volt, a víz jóízű és fürdésre is alkalmas. No persze nem a helyszínen, hanem a közeli Bába-hegyen, ahol rádiótorony áll az aszfaltosnak csúfolt meredek útmaradvány végén. Az állatgazdasághoz tartozó szalmabálázó gépek föl-le száguldoznak rajta, érdemes odafigyelni a keskeny út szélén kínálkozó félreugróhelyekre. A végén már tolnom kellett, és kiábrándultan vettem tudomásul, hogy a torony köré jelölt várrom olyan elenyésző, hogy tán nem is azt fényképeztem le. A falmaradványok, ha léteznek egyáltalán, a fél métert sem érik el, és sűrű bozót lepi őket. Zuhanyozás után tehát visszaindultam a 2-es úthoz.

A nagy forgalmú útnak e szakaszát éppen most szélesítik, úgyhogy jó darabon élvezhettem (az eddig csak a KRESZ paragrafusaiból ismert) "kerékpározásra alkalmas útpadka" áldásait, mikor egy-egy böhöm elől kellett gyorsan félreugranom. Mentek, mint a meszes, és valószínűleg jólesett nekik, hogy nem kell lassítani és a kormányt rángatni az emelkedőn egy magamfajta mitugrász miatt. De azt nem mondhatom, hogy agresszívek lettek volna, talán mert itt nem tilos kerékpározni. Valahol félúton Drégelypalánk előtt az árokban sűrűn nőtt az elvadult málna. Aki szeretne belőle lakmározni, siessen, mert az útépítők augusztusig vígan odaérnek!

És egy órakor máris Drégelypalánkon voltam, a nap második kultúrállomásán. Először a Szondi-szarkofágot tekintettem meg, amelyet az esővíz már kikezdett, de úgy is szép. A kapitány a buzogányával együtt van itt jelképesen felravatalozva; valódi sírját azóta sem találják, hogy Ali basa megkereste a csatában levágott fejét és testével együtt az Ipolyról hozott szép fövennyel borítva eltemettette, sírját "írott kopjával" megjelölte. A szarkofág körül a virágos gyepet kapargatta két asszonyszemély: egyikük a kiállítás felé igazított, majd hosszan panaszkodott a határátkelő megnyitásának késlekedése miatt, és a jelenlegi kormányfőt hurította. Nem vagyok nagy barátja a "Táncos Ferinek," ahogy ő nevezte, de ezt nem akartam sokáig hallgatni. Föltekertem a művelődési házig és elkértem a kiállítás kulcsát.

Leginkább írott anyag van odabenn, számomra a harmincas évekből való turistakalauzok részletei voltak a legérdekesebbek. Ezek leírják, hogyan szögeztette ki a török a tesmagi bírót két fülénél fogva a várkapura, mert vonakodott asszonyokat küldeni a háremébe, meg hogy a hontiak rendszeresen a Sárkánytörés üregeibe bújtak a sarcoló martalócok elől, mígnem egyszer elkéstek a meneküléssel, és a hatvan családfőt helyben lemészárolták a pogányok. – De a törökök állítólag máig testvéreiknek tartanak bennünket, és ezt a finnugor rokonság tagadói komolyan is veszik.

A faluban egy szélesen lobogó felirat hívta fel figyelmemet a július 16-ai várjátékokra: ide tehát vissza kell még jönnöm. A művelődési házban hadizászlókat batikolnak, jelmezeket készítenek: nagy eseménye lesz ez az évnek. Azt nem tudom, vajon mindenki gyalog megy-e majd föl a piros jelzésen, ahogy meg van hirdetve, vagy belepöfög az erdőbe valamelyik betonúton. Hogy a böglyökkel ki hogy bánik el, az ezután másodlagos kérdés. A rendezvény tizenegykor kezdődik odafenn hadijátékokkal, és a Schaffer-kútnál, a vasút ideiglenes megállójánál folytatódik fél háromtól.

Sajnos Nagyorosziból hiába gurultam át a kövesúton Horpácsra, a Mikszáth-emlékház kettőkor bezárt, és az eléje kiírt mobiltelefon is rögzítőre volt téve. Ez is megmarad a következő nekifutásra, gondoltam. Aztán a kettes útra visszatérve, kisebb-nagyobb emelkedőkkel és lejtőkkel befutottam Bánkra. Ott már várt a szlovák tájház, amely szintén kettőkor zár, de a gondnok a szomszédban van. Most csak a felesége volt otthon, aki betelepült és magyar, és a dolgok odáig fajultak, hogy én mondtam el neki, ki látható a "zenélős szentképen" (a "J. Fuks" feliratú kulacs és a gótbetűs tót énekeskönyv között.) A feliratok is segítettek, de Luther Mártont és Melanchthon Fülöpöt, a reformátort és fiatalabb munkatársát illik anélkül is felismerni. A kép jobb szélén pedig Hesseni Fülöp áll, aki a reformációhoz való hűségét a rabláncon is megőrizte.

Ő is Luther kortársa volt, és arról lett híres, hogy vonakodó felesége helyett mást akart, és Lutherhez fordult tanácsért. Az pedig belement a kisebbik rosszba, és titkos második házasságot javasolt. A bigámia azonban kitudódott, és mindenki Lutheren köszörülte a nyelvét; a római katolikus polemikusok pedig máig felhánytorgatják ezt a szégyent, holott a pápa hasonló megoldást ajánlott VIII. Henriknek, csak a római hittől ne hajoljon el. (Ezt az angol követ beszámolója tanúsítja.)

A harmadik alak Gusztáv Adolf svéd király, aki a harmincéves háborúba a letiport lutheránus oldal mellett avatkozott be, gyilkos csatákban megverte a Habsburgoknak addig győzedelmes hadvezéreit, majd maga is elesett. (Ez volt a "nulladik világháború," és fél Németország elpusztult belé.) Némiképp kilóg a sorból, mert száz évvel Luther után élt, de a német evangélikusok máig afféle kardos szentjükként tisztelik őt, aki megmentette őket a csehekéhez hasonló jezsuita rekatolizációtól.

Maga a ház nem sokban különbözik egy háromosztatú magyar parasztháztól, a berendezés is majdnem ugyanaz, így erről nem is írok bővebben. Csupán annyit, hogy itt láttam egy minden igényt kielégítő csizmahúzót, félméteres (támaszkodó?)nyéllel, a végén fogantyúval. A gondnoknő még elmondta, hogy az udvarra is keresnek egy kútágasfát, de valahogy már nem nőnek akkorára a fák sem, mint régen.

A nap már délutánba hajlott, s ettől a Bánki-tó fizetős fürdőjében megfeleződött a belépődíj. Én is betértem egy csobbanásra, zuhanyozásra és ruhamosásra. Nem volt nagy tömeg, lopástól sem kellett félni. Aztán továbbpedáloztam Romhány felé.

Itt azonnal a Rákóczi-obeliszk felé hajtottam, mert kellemes környezete a vacsorához igen alkalmatosnak tetszett. Az 1932-ből származó tábla elmondta, hogy itt esett el 1710. január 22-én egy brigadéros, három alezredes, 16 tiszt és 306 vitéz kuruc, valamint a fejedelem seregét erősítő lengyel és svéd csapatok 80 katonája. A felirat rövidített változata ezeken a nyelveken is olvasható. A szabadságharc utolsó nagy csatája volt ez: forrásaim szerint már győzelemre állt, de a fegyelmezetlen kurucok az ellenség üldözése helyett fosztogatásba kezdtek, s az ötödannyira rúgó ellenség puszta trombitaszóval megfutamította őket, pihent labanc sereg érkeztét színlelve.

Hogy ezután Rákóczi hogyan vette nyakába Lengyelországot, hogy segítséget hozzon, azt mindenki tanulta az iskolában, s talán azt is, hogy a szatmári béke a legtöbb volt, amit egyáltalán ki lehetett hozni a katonai helyzetből. Rákóczi azonban folytatni akarta a harcot, s a néphit ennek nyomán máig árulónak tekinti a békét megkötő Károlyi Sándor tábornagyot. Az ő domborműve az obeliszk hátuljára került, a turul kevésbé tisztességes vége alá – talán nem szándékosan, de mégis sokatmondóan.

Ezután visszatekertem a központba, a templom tövébe, ahol jövetelemkor vagány legények egy kispolszkiban szórakoztatták egymást a fék-gáz játékkal, e kettőt sűrűn váltogatva a dombtetőn terebélyesedő árnyas ligetben. Mostanra már megunták és elkotródtak, így letámaszthattam gépemet a világháborús emlékműnél, melybe sírköveket dolgozott bele az építő. Ezekről általában hiányzott a név, csak ilyenek voltak olvashatók: "Istenben boldogult...", "Itt nyukszunk", – bizony így, és még az N betű is fordítva állt. Talán némelyik sírkő tényleg élt-halt emberhez tartozhatott, de úgy érzem, némelyiken kezdetben sem állt név. Alighanem másolatok lehettek, hiszen ki is venné jó néven, ha őseinek addig még álló sírkövét névtől is megfosztva egy közös emlékmű alapjába dolgoznák bele? Mindenesetre hatásos és kifejező megoldás ez.

A régi kőhíd érintésével elpedáloztam a túlvégen lévő Rákóczi-fához. Ennek oly sok legendája van (Rákóczi a fa alól vezérelte seregeit, Rákóczinak a száműzetésből hazaküldött botjából nőtt stb.), hogy bogozza ki, aki tudja. Én beértem azzal, hogy a tövébe állítottam járgányomat és körülnéztem. Fiatal pár üldögélt a tövében egy padon: a lány kéktúrázónak nézett, ami bizonyos szinten hízelgő összehasonlítás. Mikor elbúcsúztunk és leültem térképet nézegetni, a Cygnus gondolt egyet és álltában eldőlt. Ettől azonnal ki is tört helyéből a kulacstartó; szerencsére helyrepüfölve kibírta hazáig. Az időnek előrehaladott voltánál fogva úgy határoztam, a túrából kimarad az eredetileg tervezett balassagyarmati hurok, és rögtön az ágyba bújok Szanda várában.

Ehhez a legrövidebb út Szécsénkén át vezetett. A kíméletes völgyi úton a nyugovóra hajló Nap fénye szórakoztatott, ahogy saját árnyékomat és a kulacs sejtelmes derengését fotóztam. Valahol a semmi közepén kék nyomóskút állt, persze vizet nem adott. A falu határában régi, apró zsidó temető állt egy vadgesztenyefa árnyékában. "Legyen lelkük bekötve az örök élet kötelékébe" – mondta a felirat. A legnagyobb sírkőről ezt tudtam elolvasni: "Hier ruhet / Cäcilie Elias / geb. Kramer / (Szegzárd)" 1865–1883. "Friede ihrer Aschen!"

Ahogy tovább tekertem Nógrádkövesd felé, bálázó kombájn mozgását figyelhettem bal kéz felől. Lassan haladt, miközben póklábaival sebesen kaparászta hasa alá a búzaszárakat. A kész termék gilisztaként türemkedett ki a hátsó végén, majd lehajlott és a mezőre pottyant. A vezetője integetett, én visszaintettem. – Aztán egy juhnyáj tűnt fel jobbról. Pásztoruk lassan hazafelé terelte őket, a kutya körülöttük ugrándozott, s egy macska vigyázott mindegyikükre egy hajdan villanypóznához tartozott betonoszlopról. "Juhászmacska ez, én még ilyet nem láttam" – mondta az öreg, hunyorítva. "Mindig velünk jön és megy. Volt úgy, hogy zuhogó esőben ült kinn a kövön órákig, és meg se mozdult."

Út közben láttam két helyesírási érdekességű reklámtáblát, mindet a ma olyannyira elharapódzott primitív különírási divat köréből. "Szóródó tömegáru fuvarozás" – mondta az egyik, "Hivatalos roncsautó visszavétel" – így a másik. Iskolából kikerült olvasóimnak bizonyára magyaráznom kellene, mi az a mozgószabály, de nincs kedvem: képezze magát, aki akarja. Aki meg nem, érje be azzal, ahogy e két példa rávilágít a másként írás szükségességére. Mert ha a tömegáru a szóródó, s nem a fuvarozás, akkor ugyanilyen logikával a roncsautó lesz a hivatalos, nem pedig a visszavétel. De ezek még kedves tévedéseknek mondhatók azokhoz a szörnyű barbárságokhoz képest, hogy "autó kihajtás," "gumi javítás," "citrom illatú" légfrissítő, "vaj ízű" margarin. Mintha azt mondanánk valami aromalistára tekintve: a légfrissítő "A" illatú, a margarin "B" ízű. Szerencsére a dalbeli fagylalt még "eperízű," a galambgomba "dióízű," a befülledt szoba "oroszlánszagú" és így tovább. Akkor jön el a nemzethalál, mikor majd a silány barack is "víz ízű" lesz, meg az odaégett főzelék "kátrány szagú." Bár ne élnék addig.

Becske volt az utolsó falu, ahová a hálószoba előtt bementem. A buszmegállóban álló csitrik nagyon vihogtak; ha jól értettem, azon, hogy van-e a lelógó pólóm alatt valami nadrág. Ej, mit érdekel, gondoltam, de mire a vízcsap hasztalan kereséséből visszafelé ismét elhaladtam előttük, lejjebb tűrtem a fekete gatyaszárat. Újabb vihogás. Hát nehéz az ilyeneknek megfelelni! Víz a közeli focipályán volt (nem azon, amit a fénykép mutat, mert az még Nógrádkövesden van). Telitöltöttem mindkét kulacsomat.

A nap végére maradt a felkaptatás Szanda várának 529 méteres hegyére, amely távolról két égnek törő keblet formáz. (A harmadikat a szandai bánya az anatómiai korrektség jegyében lekoptatta.) A berceli kőbányák most is duhogtak, de közvetlenül nem láttak rám, ahogy az üzemi úton lesötétítve elsomfordáltam előttük. Később egy "kutyával őrzött magánterület" (üres, bunkeres mező) széléről le is fényképeztem őket, de eközben ismét feldőlt a biciklim, és a nagyobbik pillepalack rútul kilyukadt a nyakán. Szúnyog és bögöly most nem volt, csak egyre keményebb emelkedő és rosszindulatú andezitkövek az útban. Szenvedtem, fújtattam, de még emberi időben felértem a csúcsra. Élénk szél fújdogált, ezért sátor nélkül alhattam egy növények borította beszögellésben, mennyei kényelemben.