Cserhát
BEAC-os Mikulás-túra, 2006. december 2–3.

Bár az indulás idejét, helyét és az úticélt (Aszód, majd Galgaguta) szépen tisztáztuk a levelezőlistán, én valami félreolvasás folytán mégis a Nyugatiból akartam indulni. Azonkívül a vasúti igazolványom keresgélésével eltelt a reggeli tartalékidő, ezért mikor odaértem, már nem volt időm pénzt automatából fölvenni, és az általam örömmel üdvözölt vonat (a cegléd-szolnoki) elment. Ekkora balgaságot csak biciklivel lehet helyrehozni, ezért hazabattyogtam, megreggeliztem, felszerszámoztam a friss abronccsal ellátott Cygnust, azzal elporzottam a városból.

Elmaradt mögöttem a fóti r.k. templom; Mogyoródon egy ősi tábla mutatta a 30-as utat, amelyet valamiért újabban szeretnek 3-asnak hívni, hátha úgy könnyebb összetéveszteni az M3-assal. A baljós szürkeségben egy trafik sajátos fárosza pislákolt: a bejárat fölé akasztott láthatósági mellény. Meg is vettem kettőt ezeregyszáz forintért. Így fordultam rá a 30-asra, melyen a forgalom tűrhető volt, és szombat reggel lévén ez nagy áldásnak számított.

Gödöllőn csak a piros lámpánál készítettem fényképeket, s ugyanilyen futó figyelemre méltattam a máriabesnyői kegytemplom díszes kapuját. Aztán áthaladtam egy felüljáró alatt, ahol az ismeretes sárga óriásjelzés kiabál az egyik támoszlopon. Arasszal kimérve 55×45 centisnek találtatott; ha fekvő helyzetű volna, éppen arányos nagyítása lehetne a 10×12-es szabványos méretnek. (Sánta Kutya a maga gyűjteményében még sok más kisebb-nagyobb, érdekes és tanulságos jelzést is bemutat.)

Aztán eljött az ideje a virító sárga mellény bevetésének. Aszód előtt jobbról három kocsi tekingetett ide-oda, hogy mikor vághat át az utamon, szemből meg kanyarodásra pályázott egy negyedik. Ennyi résztvevő már sok volt annak a szürke mercis hölgynek, aki lendületből kikanyarodott rám jobbról, aztán az utolsó pillanatban eszmélt rá jelenlétemre, mikor két méterről belepijjogtam az arcába, és felmutattam neki az elégtelen osztályzatot. Mentségére szolgáljon, hogy utána kulturáltan lassított és elnézést kért. Ebből az a tanulság, hogy a láthatósági mellény sem varázsszer. A jobb oldali képen egy baleset emlékkoszorúi láthatók, már Acsán túlról, ahová kellemes hűvösben érkeztem meg, mintegy negyed kettőkor.

Galgagután elhagytam a vonat járta kényelmes völgyet, és Bercelen át megcéloztam a szállást, Ordaspusztát. A faluból döngölt földút, majd EU-pénzen épített, szélesen alapozott aszfaltcsík vezet oda, a szélén itt-ott bádogcső-kifolyós forrásokkal. A műút egy majorságnál kezdődik, amit a térkép ETO-farmnak nevez. A bejáróút leágazásánál kialakítottak egy kereszttel koronázott, fedett helyet, talán misék céljára, balra pedig Dr. Keszthelyi Tibor (1950–2002) sírja bújt meg pár fa rejtekében. Mellette a fakorláton több rövid szöveg elmélkedésre, ilyesfélék: "A lenagyobb szegénység tehát nem az anyagi javak teljes hiánya, hanem az, ha már nem vagyunk képesek sem adni, sem befogadni a szeretetet."

A farmról kiballagott a gumicsizmás juhász, nyomában bolondos fiatal eb. Miután az ember megmondta, merre van az ordaspusztai erdei iskola és eligazította a szemből autózó ismerőseit is, rászólt a kutyára, hogy tegye a dolgát. Az nyomban el is kezdte hajkurászni a birkákat – egyenesen a közeli rőzsetüzek felé. Lett nagy ordibálás, ugatás és bégetés, az állatok riadtan verődtek ide-oda, míg aztán megjött az ember is, és rendet csinált. Én meg már a kis település bejáratánál álltam, amit egy elkerített romfal jelez. Egyetlen család volt még csak kinn: Gyenesék, s ők is csak azért, mert kocsival jöttek. Az épület persze zárva. A két kisgyerek háti puttonyból nézelődött a fakó délutáni fényben, körös-körül nagy csend lebegett: elhatároztuk hát, hogy kimegyünk a társaság elé.

A birkák nyilván nem voltak olyan kényesek a patáikra, mint mi, akik előbb bürüt raktunk a közeli gázlón. Aztán a mezőn szembejött velünk néhány BEAC-os, és társaim velük vissza is fordultak. Én azonban folytattam az utat a csapat zöme és az általuk már megjárt nagy-hegyi andezitömlés felé. Bringámat egy gazos berekben ledöntöttem és megkötöttem, aztán nekivágtam a zöld jelzésnek. (Idáig is jelzésen haladtam: a Z+-en, de az a térképen nincs ott.) Erősödő beszélgetés hangja hatolt el hozzám: a banda lefelé tartott a hegyről. Üdvözöltük egymást; sajnos itt értesültem róla először, hogy engem szántak Mikulásnak. Húszéves hagyomány erejénél fogva mindig más fiúnak kell betölteni e tisztet. Én meg nem akartam vállalni, mert nem ismertem a szokásokat, s az embereket is alig. A közelebbi cél azonban most elnyomta bennem a bosszankodást.

Az andezitömlés ritka látvány, sokkal ritkább, mint a bazaltömlés. Mondanom sem kell, hogy egyik sem szó szerint értendő, csak a képük hasonlít vízesésre: valójában a vulkáni kürtőben kihűlt magma repedezett így meg a feszítőerők hatása alatt, aztán valószínűleg bányászat hozta felszínre. Itt is egy jókora hegyre kellett fölkaptatnom, melynek több kis orma is volt; az egyiken úgy álltak az andezitszálak, mint a zacskóban a ropik. A leglátványosabb katlannak a hátsó falát homorú állásban borítják a combvastagságú szálak, s az egykori fejtés (vagy az időjárás pusztító hatalma) lassan a katlan fenekére darabolja őket. A közelben egy kisebb és egy nagyobb kőtenger is dagadoz, és ha jól láttam, az egyik falba kisebb idegen kövek is beágyazódtak.

Sötétedés után értem vissza a házhoz; itt már javában folyt a lakoma, no meg a mellé járó élcek. Üzbéget pl. leküldték az asztal alá, s ott lekakukkolták, ami azzal járt, hogy nem volt szabad mozdulnia, amíg valaki föl nem oldja. Aki itt hedont kínált körbe, csakhamar meglátta saját tálcája alját: a társaság mögött tizennégy megterhelt kilométer húzódott. Nekem Pesttől nyolcvannégy jött össze.

Szerencsére Örzse talált helyettem egy másik Mikulást, de azt mondta: jövőre már nem úszom meg, és már most figyeljem jól a teendőket. A Télapó a kiskrampuszokkal együtt a mi szobánkban öltözködött, ami az exkluzív felvételek terén behozhatatlan előnybe hozta az én sajtóirodámat.

A Mikulásnak ének is jár

Az első csomag a krampuszoké

Üzbég bácsié meg a virgács

Egy kilógó nyelvű persely, amelybe rögtön gyűjteni is kellett

A tigris (Örzse) meghámozza a neki jutott ajándékot

Csomókötő-tanfolyam

Nyomásra pisilő vécé

Piakészlet 13 hónapra, tréfás kérdésekkel...

...melyek megoldásába a Mikulást is be kellett vonni.

Nevető-síró sapka...

...és egy Mátra-térkép a 11 Ft-os sorozatból.

*   *   *

A fiúvécé párkánya (a két ablak között)

Másnap mintegy kilenc órára mindenki összekaparta magát, és a csapat eszei kihirdették, hogy nem a sokszor megjárt Szandavárba megyünk fel, hanem megcélozzuk a sas-bérci kilátót. Még megkíséreltem, hogy az öcsém által az internetről sebtében kibányászott telefonszámon elérjem az erdészetet, hogy kinyissák nekünk a tornyot, de vasárnap ennek megjósolhatóan kudarcba kellett fulladnia. A legtöbb, amit elértünk, az üzenetrögzítő volt. Tanulság: az ilyesminek jó előre utána kell loholni.

Egy szántott hegyháton átkaptatva a zöld jelzéshez csatlakozva kereszteztük a Bér-patak völgyét, ahol a térkép készítése óta víztároló létesült, benne vén fák álltak bokáig. Jelzetlen utunk a patak mentén északnak tartott; vadritkítóhelyhez értünk, melyen tök és vadgesztenye volt a csali. A ládából kimarkoltam némi kukoricát: még nem volt teljesen kemény. A kerékpárnak jó hasznát vettük, amikor néhány lemaradóért vissza kellett vágtatni. Aztán egy kút mellett (mely a sűrűben álló lakókocsi és sufni tartozéka lehetett) keletre tértünk, és rozoga szekérút-roncsokon kiverekedtük magunkat a betonútig.

A kilátónál lefektettük egy gyomorrontástól szenvedő társunkat, és magunk felfaltunk egy csomó hedont; néhányan elmentek a GPS-t próbálgatni, mások a szennyvízderítőbe fulladt patkányokat tanulmányozták. Véresen komoly fejtegetések hangzottak el, hogy a termésköveken elméletileg milyen fogásokkal lehet fölkúszni a tetőre. Aztán elfogyott az ide szánt idő, a Bujákról kettőkor induló busz fegyverbe szólította a túrafelelősöket. Engem a nyugati lecsurgás vitt közelebb célomhoz, Őrbottyánhoz, ezért a műúton elbúcsúztam társaimtól, a sárga mellény alá kabátot vettem, és meghúztam a sisak szíját. Dél volt, kerek hat kilométert már legyűrtem, és még legalább nyolcvan hátravolt.

A szandai Mária-kápolnácska legutóbbi ittjártam óta megszenvedhette a kéretlen kegytárgygyűjtők érdeklődését, legalábbis erre utalt a bal felső sarkából lekiáltó "Ne lopj!" parancsolat (mely a r.k. számozás szerint a hetedik). Azokat, akik nem félik az Istent, a jobb sarokból villogó riasztó volt hivatva megfékezni.

Pár szendvics segítségével baj nélkül elértem Acsát, Püspökhatvant (az érdekes faszobrok innen valók), majd Galgamácsán át Váckisújfalunak fordultam. Az út kezdetén egy "Jó utat" tábla méltatlankodott az árokban (a tettes bizonyára saját igényei szerint értelmezte mindkét szót), majd kicsivel odébb valami furgonról lefújódott Opel-reklámfüzetek vonaglottak százszámra az útpadkán. A leggusztustalanabb azonban az a módszer volt, ahogy az üzleti érdekből ránktukmált angolszász tökünnepet máris hivatkozási alapként próbálta elsütni: "Tök jó Opel-napok ... nehéz gazdasági körülmények között igazán kedvező finanszírozási konstrukciók ... Látogasson el hozzánk, és finanszírozási ajánlataink, valamit a töklámpa segítségével űzzük el a nyomasztó költségek rossz szellemeit! ... minden érdeklődőnkön tök jó hangulat lesz úrrá!"

Mit mondjak erre? Valaki nyilván százezreket markolt fel e primitív szójáték-korcsokért, a cég pedig elkönyvelte, hogy nem kell alkalmazkodnia a helyi szokásokhoz. Ha maradt még az országban honfiszív, annak fel kell jajdulnia ekkora ripacskodás és átlátszó álkultúra-dömping láttán. A többieket majd az idő győzi meg arról, mit habzsoltak ezer szájjal, mint a vaddisznók a tököt, és hogy a vadász még irgalmasabb amazokhoz, mint az Opel (vagy inkább a General Motors magyarországi nyúlványa) lesz őhozzájuk. Mert ezek a nagyszerű tökös akciónapok harmincezer forintos havi részlettel kecsegtetve ajánlják az egyik hintótípust, ami azonban – egy apró betűs megjegyzés szerint – a második évtől másfélszeresére duzzad a hátralévő kilenc évre. Az említett batár ("Zafira Enjoy 1.6") így jócskán ötmillió fölött végzi. És itt nem is kell inflációval és jelenérték-számítással bajlódni, mert a lízing alapja a svájci frank, Európa legstabilabb valutaneme, ráadásul a feltüntetett árak "indikatív jellegűek."

Őrbottyánban már várt a meleg vacsora, majd az élménybeszámoló után lendületből hazagurultam. A mellény jól vizsgázott: mindenki méteres oldaltávolsággal előzött meg. Szép hétvége volt.