Bükkalja
kerékpártúra, 2006. december 30 – január 1.

Többrendbeli szilveszteri programot elhárítva megkockáztattam, hogy eltávozom Pestről, három napig sorsára hagyva az otthonom melletti járdát. (Ezt ugyanis nekem kellett takarítanom, és egy kiadós hóesés bármelyik napon hazaránthatott volna a Bükkből.) Célom nem volt nagyratörő: a déli végeken kimaradt földvárakat meglátogatni, ismeretlen zugokba bebújni, remélt szálláshelyeket földeríteni. Egerből bevásárlás után ráfordultam a bükki kékre, amely a Nagy-Eged nyugati oldalába harántolt. A lefagyott beton egy partosabb szakaszán éppen odaértemkor akadt el egy négyfős család valami hétköznapi kocsival: a közelben tevő-vevő gazda szerint olyanok lehettek, akik itt töltik szabadságuk egy-két napját.

Reggelimet egy Szent Donát-szobor lábánál fogyasztottam el: a felirat szerint 1999-ben állították a "a gonoszok keze által lerombolt szobra helyére" a környékbeli szőlősgazdák, bortermelő szövetkezetek és borszakértők. Körös-körül vékony hóréteg fedte a rögöket, miközben a szent a Mózes 2. könyvéből (az egyiptomi tíz csapás idejéből) vett igével vigyázta a tőkéket: "Kitárom kezemet az Úr felé, erre a mennydörgés megszűnik, a jégeső eláll." Ez a Donát a hitehagyó Julianus császár idejében, 361-ben szenvedett vértanúságot, és – jóval későbbi beszámolók szerint – leginkább arról nevezetes, hogy a misézés közben rátörő pogányok által összetört kelyhet imájának erejével összeforrasztotta. Ezzel valószínűleg nem közvetlenül a szőlőt oltalmazta, sem a bort, hanem a (r.k. hit szerint) már Krisztus valóságos vérévé átváltozott folyadékot óvta meg a megszentségtelenítéstől, mégis világszerte őt szokták a szőlők és borok védőszentjeként tisztelni.

Jól követhető, de gödrösre járt utakon elértem az erdőhatárt. Meredek mászásba fogtam, szemből pedig elviharzott egy biciklista; féknyomai egészen az Eged alatti nyeregig kísértek. A Tiba-kút (390 méter magasban) alig csurgatta vizét, de ami azt illeti, a délre tartó P körön a kelleténél is több csapódott az arcomra a ködből. Ötszáz méteren még mindig olyan sűrű volt a levegő, hogy a kilátó helyett inkább balra fordultam. Az itt előtalált egyetemista csoport ugyanilyen meggondolásból ácsorgott a kereszteződésben, viccmeséléssel töltve az időt. Társaikat várták, akik botorul mégis fölmentek a csúcsra, s talán a hideg vasrudakat is végigfogdosták.

Várkútig több túrázócsoporttal is találkoztam: a legnépesebb, mintegy húszfős társaság sárga mellényem és csomagom láttán el is eresztett néhány tréfát a postásról, amire én rákontráztam a közlekedési rendőrrel, meg azzal, hogy lefelé nem szégyen tolni. A turistaháznál megebédeltem, majd megtekintettem az egri turisták kopjafáját. Köztük van pl. a Pilis-térképről ismert Kolacskovszky Lajos (1891–1954), Dancza János barlangkutató (1899-1985), de Thummerer Herbertről (1937–1998) is beugrik a Noszvaj határában található borgazdaság. Negyvenheten állnak itt őrt, némelyik réztáblán (még?) nincs évszám – alighanem ők sem élnek már, de az adatoknak nehéz lehetett utánajárni.

Ezután újra ismeretlen tájra léptem: a Zsérci út nevet viselő P+ jelzésen lecsúszkáltam a Novaji kunyhóhoz. Egy közeli, elég ásatag felirat szerint "az 1800-as évek elején építették, majd 1965-ben újították fel jelenlegi formájában. Mindenkor az erdőbirtokossági gazdák pihenő- és szálláshelyéül szolgált." Egy masszív, régi fémtáblán kirajzolódtak a turistautak, és megismétlődött a Bükkös-völgyben már látott felirat. A "kunyhó" erős téglaépület volt, betört ablakát még védték a rácsok, s a vasajtót is hiába feszegették a vadállatok. Odabenn nincs más, csak pár vaságy, (hűtő)szekrény, vizespalackok. Kisvártatva egy terepjáró dugta oda az orrát, de nem mert közel jönni; bizonyára azt hitte, hogy valami újfajta rendőr vagyok. Végül kikerült és elpöfögött.

Miközben tovább ereszkedtem a sárgán Bükkzsérc felé, egy döccenőnél a kosár – se szó, se beszéd – elémborult az útra. A sok kisebb-nagyobb eséstől eddig is dögrováson volt az első csomagtartó: vízszintes rúdjai egyre-másra elváltak a többitől, és valószínűleg mostanra adta meg magát az utolsó aluszegecs. Szegény párát kénytelen lettem megpókozni a tövénél. Az első táskák fülei közül néhány a semmibe fogódzkodott ezután, de őket is megtartotta felülről a másik gumis kampó. Drótszamaram fölöttébb elnyűtt arcot öltött: a kosarat ezután már csak átlós helyzetből rángattam helyre, ha már nagyon idegesített a csúszkálása; a rajta ülő első villogó pedig nem az útra nézett, hanem fel az egekre. A nyomort csak fokozta, hogy a sárhányókat nyár óta nem tudtam pótolni, s ettől a hátamon egyre gyűltek a pacák.

A térkép egy vadászház-romot ígért a közelben, de csak némi bozót maradhatott ennek irtása helyén, meg egy leshely, fáról lógó csalétkes zsákokkal. Valamivel lejjebb egy dzsipet hagyott valaki, jó esetben maga a vadász. Az ég kékje tétován próbált áttűnni a száradó felhőkön; a szétfutó utak hófehéren rajzolódtak ki a fakóbarna dombok tövén. Leértem a Szilosra járó dűlő majorjához: hosszú üres építmény (valószínűleg juhhodály), kutyák őrizte másik birtok, ahonnan az ugatásra kijött a gazda. Jót beszélgettünk: a faluból jár ki ide két borjú miatt; most épp odabenn szerelgetett.

Bükkzsércen láttam egy szalmából állított betlehemet meg egy Bükk-dombortérképet; csak az előbbit fényképeztem le, majd átmásztam a dombon Cserépfalura. A honfoglalási emlékműnél kisebb kirándulócsoport viccelődött, de ahogy elővettem a fényképezőt, beoldalogtak a kocsmába (?); bizonyára titkosrendőrnek hittek. No hiszen, a várható KRESZ-módosítás után nagyon el fognak szaporodni a magamfajták, s akkor kevés tiszteletet nyerek majd az ötszáz forintos mellényemmel.

Én azonban már nagyon vágyakoztam az ágyba, ezért a mész-hegyi földvárat mellőzve megszólítottam az út túloldalán lévő Túr-buckát (a kép reggel készült), és mindenféle alacsonyrendű dűlőutakon megpróbáltam mögéje bújni. Ezzel jól felsültem, mert a térképet megcsúfolva két lakatlan ház is álldogált a kisebb hegynyi, fenyves üstökű "buckát" megkerülő szekérúton. A nagyobbik be volt kerítve, a kisebbikben épp hogy elfért egy derékalj és egy kályha. Erdőőr vagy hajléktalan alhat itt, egyre megy: más helyet kerestem. Először behatoltam a Veres-kő-völgybe, de mindenhol lejtett a terep, és nem volt térerő sehol. Visszatértem hát az erdészeti útra, és a túloldalán kutakodva egyszer csak rábukkantam a cserépfalvi tanösvény északi kijáratára.

A füves szekérút délre tartva csakhamar mélyúttá vált (itt letekinthettem a Mész-patak híres szurdokába), majd felkanyarodott az Ördög-torony nevű kaptárkő-csoporthoz. Én is erre tartottam, hátha találok valami járható utat a tetőre. (A szekérút nem vonzott, mert a térkép egy tanyát jelzett arrafelé.) A kövek anyagát a tábla szerint egy riolitvulkán okádta ki magából legalább tízmillió éve; a pernye még leülepedve is olyan forró volt, hogy kemény kőzetté (ignimbritté) sült össze. Ezeket a sipkákat aztán kúp alakúra formálta a lejtőkön a csapadékvíz, és az emberek méheket vagy emberi hamvakat dugdostak beléjük. A tudósok azóta is vitatkoznak e hipotéziseken, a kirándulók pedig a cipőtalpukat próbálgatják a helyszínen hagyott kaptárköveken.

Minden fényforrásomat bevetve csináltam pár tűrhető képet, aztán megcéloztam a Mész-tetőt. Az út azonban elfogyott, helyette egy irgalmatlan emelkedő meredt elém, melynek tüskebokrai között végighöröghettem a Himnusz minden sorát. A legtalálóbbnak azt éreztem, hogy "Bújt az üldözött, s felé / kard nyúl barlangjában", meg hogy "Bércre hág és völgybe száll... / Vérözön lábainál..." Aztán a vadrózsa színleg megfutamodott, s én ott álltam a régi földvár peremén, ahol a bronzkori telepesek nem is törték magukat sánc összehordásával, úgy tartván, hogy ott élő ember föl nem jön. A közelben egy zárható vadászles pislogott a holdba, s én odábblódultam a learatott, hullámos hegytető túlsó pereme felé. Mint kiderült, fedezéket keresve egészen a mára egészen leolvadt délkeleti sáncig vonszoltam bicajomat. Sátrat vertem egy fa alatt, és hazatelefonálva megtudtam, hogy a járdák szép tiszták, sózni sem kell őket. Elégedetten ágyba bújtam, nem is sejtvén, hogy három méterre tőlem egy időzített bomba ketyeg. Reggelre ugyanis az első gumim kilehelte a lelkét, így tanúsítva, hogy a csipkebokor nem felejt.

*    *    *

Fázott minden lábujjam. A bakancs, bár idebenn éjszakázott, nem ígérkezett kényelmes viseletnek. A sátor degeszre pakolva a kerékpárról leaggatott holmival, s e sietős művelet során az egyik cipzár kocsija túl is szaladt a célvonalon. Mielőtt tehát mindet visszasikeríteném a zsákba, lyukat kell ragasztanom, hideg fémdarabokat fogdosnom; hozzávetésül elég lesz fölemlítenem, hogy ezek a teendők fölérnek másfél órányi sorbanállással vagy egy háromórás tantestületi értekezlettel. Előbb tehát megreggeliztem, majd talpra vergődtem és körüljártam birodalmamat.

A hűvös, borult ég alatt is érezhető volt: valami jótékony hatalom lakja ezt a háromszáz méter magas, északkelet felé keskenyedő fennsíkot. A vadászokon kívül feljárnak ide az önkormányzat vagy a nemzeti park teherautói, munkásokat raknak ki, azok meg nekiesnek a bozótnak, s vágják, ahol érik. A méteresnél sem magasabb sáncokat így sikerült annyira-amennyire láthatóvá tenni; a nyesedék apraja most is ott hever. Ottjártamkor a pár napos havon is mutatkoztak kerék- és csizmanyomok, a sásféle füvet valószínűleg géppel aratták le még a nyáron. Lefelé menet találkoztam egy házaspárral, ők fagyöngy végett jöttek.

A széles úton éppen a majorhoz lyukadtam ki, de sem a méhész, sem a többi gazda nem volt kinn. Pihent a szélkerék, a döglött autógumikkal ékesített kerítés is egykedvűen bámult vissza rám.

Elhaladtam a tegnapi betérő mellett; jobbról feltűnt egy szaggatott sziklacsoportozat a hegyoldalban, de beértem egy távoli képpel.

Fő célom most a sötétben csak futólag üdvözölt szurdok volt. Ez a betonút és a tanösvény között mintegy száz méter hosszan nyúlik el, s ugyanabba a riolittufába vágódik, amiből az összes környékbeli kaptárkő áll. Mélysége nem éri el a tíz métert, s most a patak sem csörgedezett benne: megállt, megfagyott. A mélyút hegy felőli oldalában kicsiny üreget vájtak, s most ülőhely van benne, matraccal.

Fölmásztam a keskeny peremre a betekintő-rés mellett, és a hófoltokat is kihasználva igyekeztem minél térhatásúbb képeket készíteni a gömbölyded, szinte játékosan bumfordi idomokról. Ezek olyan puhának és barátságosnak mutatkoznak, hogy ha óriás volnék, bizony beléjükharapnék.

Ezzel betelve egy alkalmas helyen lemásztam a szurdok aljára. Bezzeg nem volt ilyen óvatos az a birka (?), amely már a fagyok beállta után kóborolt erre, és rá is zuhant a jégre – hacsak nem elhulltával hajította ide valami pásztor. A kutyák már fölfedezték, a tisztesebb végéből torozni is kezdtek; a főütőere (vagy micsodája) kikandikált a testéből, de még jó pár vacsorára való zsigere és húsa állt a fagyon. Én beértem azzal, hogy előpiszkáltam a bordáit a fénykép kedvéért, elvégre turista vagyok, nem boncmester.

Az alant látható beszakadás az én súlyom műve: szerencsére nem volt alatta víz. Itt is lefényképeztem mindent, amit érdemes, aztán nyeregbe szálltam és visszatértem a műútra, amely a Tamás-széki-völgybe tartott. Még fogadtam barátaim szilveszteri telefonhívását – a rossz vétel miatt minden szót háromszor elismételve –, aztán elveszett a térerő, és kikapcsoltam a csipogót.

A csúszósra járt útért azok a kocsik viselték a felelősséget, amelyek a közeli Mocsárosház nevű kis telepre vitték a vadászokat és a többi vendéget. Nekem ez utóbbiak nem is tudták megmondani, hogy van-e ma vadászat, de szerencsére az út másik oldalán azonnal elém is állt egy ugyanolyan háromnyelvű tábla, mint egy éve, a Somos-völgyben. Eszerint vasárnap kivételével tilos a belépés, mert lőnek. Valószínűleg még 1977-ben is kinn volt, mert a kezemben lévő útikalauzhoz pótlapként adott útmutató is hasonlót említ: "A könyv nyomdai munkálatai közben, a BNP Igazgatóságától nyert legújabb értesüléseink alapján közöljük, hogy a következőkben felsorolt túraútvonalak, illetve azok egyes szakaszai csak szombaton, vasárnap és ünnepnap járhatók végig." És a nyolc útvonalrészlet közt voltak olyanok is, amelyek ehhez az (egyébként P+ jelű) útvonalhoz igencsak közel haladtak. Úgy gondolom, nem katonai, hanem vadászati célú volt már akkor is a lezárás.

A Gulya-lápánál rövid időre fölkéklett fölöttem az ég. Összességében másfél óra alatt fölértem a Belvács-kúthoz, vizet húztam a lyukas vödörrel (előtte ki kell mosni belőle a rozsdát), és megebédeltem. Rettentően fáztak az ujjaim.

Induláskori sejtésem igazolása céljából átkelőhelyet kerestem a szomszédos Somos-völgybe, amely itt szinte átszakad az enyémbe. És csodák csodája: a mérföldnyi hosszúságban állhatatosan mellettem húzódó kerítés valóban fölfelé tört, jelesül az Imoly-tető és a Miklós-Luga (másként: Miklós-lyuk-tető) közti nyereg felé. Átrángattam a gépet pár méternyi szedresen, aztán fölértem a gerincre: ott álltam a két kerített rész közti tízméteres átjáróban.

Ha vadakat jövök lesni, alighanem ide vackolom be magam: ahogy a környéket sikerült kipuhatolnom, két hosszú völgy között ezt az egyetlen kaput hagyták meg a nagyobb vadaknak. És csakugyan, a Belvács-völgy tele van olyan csúszásnyomokkal és átbújási lyukakkal, amiket a másutt próbálkozó, bizonyára még tapasztalatlan őzek hoztak létre.

A gerincúton jobbra fordultam; tekintetem a letermelt hegyoldal fölött átsiklott az Imoly-tető egyik nyúlványán a Kőris-kő-hegyre, melyen szintén tetemes irtások tátongtak. Magamba szívtam az év utolsó napsütéses óráit, valamicskét habozva, ne menjek-e mégis tovább a daliásabb északi tájak, Dorongos és a Kőlyuk-galya felé. Aztán legyűrtem magamban a telhetetlenséget, és kitartottam az eredetileg tervezett, hosszabb és prózaibb déli útvonal mellett. Szintúton áthaladtam a két megkopasztott és bekerített rész között, aztán kiértem a Luga-nyakba.

A terep a 2004-es térképhez képest már megváltozott: a "nyakon" erős földút halad keresztbe, lefelé viszont nincs út, csak valami hamar elenyésző nyiladék. A déli oldalon lebattyogtam a rétként jelölt részig, ahová a Szarvas–Faragó–Z-Press-féle térkép bekerített területet rajzol, és tényleg találtam egy bekerített szántócskát vadászlessel: alighanem búzamezőt a vadak odacsalogatása végett.

Ezután lesodródtam a fényképen látható rönkrakásokhoz, amelyet még a hóesés előtt, de nem túl régen halmoztak fel a favágók. A lenti őrházban vigyázó ember egy ízben azt mondta, hogy van itt egy romos munkásszállás: azt kerestem mindenekelőtt. Leereszkedtem a patakig, s ahol mindkét térkép vadetetőt jelöl, ott találtam is – egy istállót.

A völgyön föltalpaltam a Miklósluga-kúthoz: takaros pihenőhely, zsindelyes esőházikó, jó hozamú, foglalt forrás. A Z-Press térképén efölött volna kétszáz méterre a munkásszállás, de akárhogy guvasztottam a szemem a sűrűsödő ködben, semmit nem találtam a hegyoldalban, csupán egy szobányi helyen vízszintesre gyalult területet, amelyből azonban harmincéves fák álltak ki. Ha nem közönséges félrerajzolás, akkor esetleg valami ősi térkép szolgai utánzása állhat a háttérben. Lebocsátkoztam hát a Cartographiától "Kny." névvel illetett helyhez, és megtaláltam, amit kerestem.

Tört mészkőből épült, vakolatlan, erős ház ez, melynek legnagyobb szobája a padlásteret is magában foglalja, míg egy kisebb helyiségből lyukon lehet felmászni egy fél vagy negyed padlásra. Több kályha, vaságy és szalmazsák található odabenn; a legfrissebb újság 2002-es, egy üdítőspalackon 2005-ös lejárati dátum állt. A nagy szoba egyetlen magasabbrendű lakója egy róka (?) volt, de az sem élt már, sőt egészen összeaszott, és szaga sem volt. Nem gondolom, hogy a favágók otthagyták volna, ha látják.

Ezek szerint egy nyári szállásba botlottam, bár az ablakot elrekesztő ágybetétek a hideget voltak hivatva kinn tartani. Hangulatos hely lehetett volna, de alig volt még fél hat, és tovább kellett mennem, tekintve, hogy otthon a borsodgeszti Halomvárba képzeltem a sátram második fölverését. Ebből most már nem lehetett semmi, de minden megtett méter növelte az esélyemet Bükkszentkereszt másnapi elérésére. Aztán meg bármit terjesszenek felőlem a rosszakaróim, odáig még nem süllyedtem, hogy az év utolsó éjszakáját egy penészes nyomortanyán töltsem egy kifakult, vedlett rókamúmia társaságában.

Kigurultam az aszfaltútra, amelyen nagy meglepetésemre nem láttam havazás utáni keréknyomot. Az úttorkolatban álló, már megcsodált gerendafalú gombaház előterét újabban lebetonozták: ez annak jele, hogy valaki zárhatóvá akarja tenni. A sűrű, gomolygó ködben már a fejlámpa erősebbik fokozatára is szükségem volt, hogy az – egyébként kitűnően járható – úton kivehessem a biztonságosnak látszó sávokat. Aztán jobbra elmélyült tőlem egy szakadék, jobban mondva az én völgyem lejtett tovább déli irányban, míg az út elkanyarodott keletre a Veresagyag-tető előtt. Titkos régi vágytól hajtva lepattantam a nyeregből, és teljes világítással nekilódultam az időközben öblös katlanná szélesült szakadéknak. Odalenn a kevéssé hívogató Kankós-lyuk (más néven Kankós asszony lyuka, jótékony rövidséggel: Asszony-barlang) várt éjjeli szállásra. Úgy véltem, valami ősvulkános kéngáz terjenghet itt fölfelé a pokolból, bár ez a tájat minden szempontból úgy ismerem, mint hamisítatlan karsztvidéket. A másnapi szalay-tanyai ember szerint a Kankós-lyuk víznyelő, én pedig egy kurta és vízszintes üregben aludtam. A Kordos László könyvében lévő katalógus megemlíti, de az 1977-es Bükk-útikalauz nem, tehát csakugyan kisebb barlangról lehet szó.

Az óév utolsó napjának tiszteletére jó lett volna a szokásaimat felrúgni és vacsorázni, de sajnos a kulacsom a nyaktörő ereszkedésben kipottyant valahol a tartójából, így csak egy marék pörkölt pisztáciát tudtam magamba gyűrni, meg két szaloncukrot egy mandarinnal. Üdvözlő üzenetet sem tudtam volna küldeni ebből a hegyszorosból. Egyebekben mindent megtettem, hogy átaludjam az év fordulóját: két réteg ruhát borítottam magamra, és lábujjaimat úgy bepólyáltam, hogy aztán semmi panasz nem jött felőlük. (A képen a félkész bugyola látható.)

Előszedtem a magammal hozott vadonatúj Ágoston-életrajzot, és a hálózsák belsejében elrágódtam a neves szerző neves fordítójának magyartalan mondatain (az utóbbi nevét kíméletből nem árulom el). Végül tízkor megadtam magam, az oldalamra fordultam, és kisebb megszakításokkal egészen reggel hatig durmoltam.

*    *    *

Reggel aztán fényképek végett visszabaktattam a közeli sziklához, és a legutolsó keresztben heverő villás fa után megtaláltam a kulacsot, teli félig megfagyott vízzel. Ezen szerencsés eset dacára is el kellett odáznom a reggelit az első forrásig vagy kútig. Lábujjaim azonnal dermedezni kezdtek a hideg vízzel átitatott bakancsban.

Elindultam lefelé a (jelenleg éppen) aszóvölgyben, majd rátértem a párhuzamos földútra. Aztán a völgy ellapult, az utak megszaporodtak, és a közelben feltűnt egy ráccsal védett barna faház, az összes eddiginél jobb állapotban: ép ablakkal, függönnyel, ággyal, kályhával és hozzá kéménnyel (ez az eddigi odúk mindegyikéből hiányzott). A közelben pár traktorfordulóval kis parcellát sikerítettek, a kátyúkat törmelékkel betömködték, és kisvártatva újabb útcsomópont következett. Sajnos a közeli forrás, a Jézus kútja egészen elapadt, a mellette lévő kétbetűs kódot meg nem merem közzétenni, mert attól kell tartanom, hogy valami forrásgyűjtő túramozgalomban ellenőrzésre használják.

Egy gerincfélén elértem Kács legészakibb házait, hangulatos feszülettel és – ha jól azonosítottam a térkép barlangjelzését – egy borospincével. Egy közeli kertből vén bicikli pislogott ránk. Tíz óra felé járhatott, a falu lassan ébredezett. De ami a legfontosabb: a nyomóskút működött, így végre megreggelizhettem.

Átgördültem a bezárt fürdőhöz, és szívrepesve láttam, hogy fedett buszmegállóba ülhetek be a szemerkélő esőben. Elküldtem az újévi jókívánságot az otthoniaknak és az éppen Szögligeten túrázó édesanyámnak. A helyi óriásforrás(ok) vize legalább húsz fokos, több helyen bele is dugtam a kezem.

Ezután – még mindig dédelgetve a Kőlyuk-galya meghódítását Kékmező és a Csókás-völgy felől – elhagytam Kácsot, és a legrövidebbnek ítélt úton, a betonúton hozzáférhető Szalay-tanya felé balra fordultam. Néhány "kutyával őrzött" ház áll itt az emelkedőn, autóktól és billentőgépektől környezve. Eligazíttattam magam egy helybéli férfival, aki elmondta, hogy merre kell fordulnom Sálynak. A műút is egészen sokáig kitartott; a szőlők mellett akkurátus tábla áll a legutóbbi permetezés idejével és a munkavédelmi ill. evésbiztonsági meggondolásból kikötött időtartamokkal. Szent Donát helyett itt valami napelemes időleső masina (?) dolgozik rács alatt, de az is lehet, hogy innen lövik fel a jódos kristálykákat, ha a jégeső fellegei a maguk nagyszerűségében feltűnnek.

A betonútról végül azon a helyen tértem le, ahol a lent hallottakhoz híven jobbra rés nyílt a sövényfalon. Egyre soványabb földutak képében köszöntek rám a térképeim által ajánlgatott utak halmazának közös részét alkotó objektumok. Végül egy ködbe vesző őszibúza-vetés (?) mellett egy puszta nyompárrá züllött a kétségkívül Sály fölött parádézó földút.

Már a kutyákat is hallottam, de olyan mély volt a köd, akárha a világ végébe bámultam volna le. Az "út" egészen rossz felé fordult: alighanem tovább maradtam a dombtetőn a kelleténél. Mikor a lábszárvédőt felcsatolva leszánkáztam egy sásos meredélyen, éppen a dankótelepi buszmegállónál találtam magam – legalábbis az utólagos elemzés ezt mutatta ki. Fát aprító emberek kiabálása szállt felém, de semmit nem láttam belőlük. Végül levergődtem az országútra, de nem tudtam, hol vagyok, ezért legurultam az első nagyobb településrészig, ahol örömmel fedeztem fel a Mocsolyási út nevet egy tulipános kapu fölött. Ez bizonyára Dankótelep lesz, hiszen onnan a térkép szerint is igazi földút visz Mocsolyástelepre. (Ez volt az első hiba.)

Nosza, ez lesz az én könnyű átjáróm! Reményemet megerősítette egy szállásadással is foglalkozó házaspár; csak arra figyelmeztettek, hogy gépekkel nemigen járják az utat. Elhessegettem magamtól azt a gondolatot, hogy ők valószínűleg a hegytetőn végigkapaszkodó, utólagos összehasonlításban kifogástalannak tekinthető dózerútra gondoltak, mert sziklaszilárd előzetes tervem szerint az előttem álló Tarizsa-völgy mélyén kell haladnom. Felületes helyszíni turistaként azonban nem ellenőriztem, hol is vagyok tulajdonképpen. Ettől elvakítva csak enyhén mérgelődtem, mikor egy farakás, néhány szénaboglya és egy gyöngytyúk után egyszerűen vége szakadt a Mocsolyási útnak, legalábbis az én szám íze szerinti útvezetéssel, jelesül a patak völgyében. Szedtem magamnak két fácántollat, begyömöszöltem őket a sátorrudak mellé, aztán nagy levegőt véve átvágtam egy tüskés erdősávon. A térképen is szereplő villanyvezeték persze elárulhatta volna, hogy rossz helyről indulok, de mivel megszoktam, hogy a térkép ezeket nem szokta jelölni, nem is kerestem. Azt is figyelmen kívül hagytam, hogy a pataknak a bal partján vagyok. Ennyi hiba szükségképpen elvezetett oda, hogy egy újabb ronda sövényen átvergődve ott álljak buta képpel a Tarizsa-patak partján, s bámuljam a túloldalon Dankótelep házait az ismerős kutyaugatással.

Valahogy átevickéltem a túlpartra, nagy nyögésekkel felkapaszkodtam egy üres telekre (a későbbiekhez képest ekkor még szerencsém is volt). A szomszédból pár disznó röfögött rám, mintha megismertek volna. Az előbbieknél szegényesebb házak között elpedáloztam egy gázlóféléhez, ahol a gyalogosokat egy keresztbedöntött beton villanyoszlop juttatta némi előnyhöz. Itt azonban meg kellett állnom, hogy harapjak valamit, és közben meghallottam, hogy az első gumi diszkréten ereszt.

A tubusból kipréseltem az utolsóelőtti csepp ragasztót is, és ekkor adtam fel végleg az északi hazatérést. Két belsőmön összesen már vagy húsz folt díszelgett, és ezzel összefüggésben csak két "életem" maradt a vonatig. Arra jött egy cigánylegény, majd egy -asszony is, jókedvűen beszélgettünk egy darabig, aztán fázni kezdtek és útjukra tértek. (A fiú meg is kérdezte, hogy miért nem busszal járok kirándulni.) Végül én is elkészültem, és az utolsó ház mellett rátértem az igazi tarizsa-völgyi gyalogútra.

Mivel itt még azzal áltathattam magam, hogy a baklövéseim nagyját már elkövettem, valóságos szociográfiai buzgalommal forgolódtam az egyik tarra vágott völgyoldaltól a másik fölperzselt partig, amelyek a hóeséstől máskor ritkán látható, sejtelmes tehéntarkába öltöztek. Talán nyáridőn elevenebb és vigasztalóbb ez a táj, de számomra mindenképpen látványosabb és témagazdagabb volt most. Egyedivé tette a leromlottsága, amelynél csak az itt lakók szegénysége volt szörnyűbb.

Szembejött egy bizonytalan korú férfi/nő, hátán nagy köteg rőzse. Muszáj kijárnia ide, mondta, és mélységesen megértettem. Aztán hátulról feltűnt egy megállapíthatatlan korú férfi/nő, kezében hosszú balta. Először hármasban beszélgettünk, majd a második férfival/nővel, aki egy darabig elkísért, aztán ő is megállt, hogy összeszedje az aznapra valót a silány sarjerdőből. A részleteket gyónási titoknak minősítem és a sírig őrzöm. Sajnos egyikük sem tudta, kicsoda-micsoda az a tarizsa, ezért hadd faragjak egy szócikket én magam a Földrajzi nevek etimológiai, jobban mondva eltitkológiai szótárába.

Tarizsa – Egy szóvá sűrűsödött szállóige, melynek elterjedése a Bükkaljára korlátozódik. Eredete csak valószínűsíthető. A helyi hagyomány így tartja: "Valamikor a XVIII. században egy kálvinista hajdúkból lett napszámoscsapat dolgozott a Sálytól kelet felé nyíló mocsaras völgyben. Az volt a dolguk, hogy megrendszabályozzák a patakot, feltörjék a völgyet, rizst vessenek belé, majd mikor megérett, learassák, és csónakon leúsztassák Sály földesurának, Szepessy Lászlónak. Ennek fejében megtarthatták volna hajdúszabadságukat, és vallásukban sem háborgatták volna őket. Amíg azonban ott túrták a földet és hányták a sarat, a földesúr áttért a pápa hitére, ami mindkét ígéretnek egyszeriben a nyakát szegte. Megdühödtek ezen a hajdúk, telerakták mindenféle undoksággal a csónakokat, és az addig elkészült csatornaszakaszon leküldték az uraságnak. Közben ezt kiabálták: "Laci, itt a rizsa!" A hangjukat azonban a hosszú, kanyargós völgy fala össze-vissza verte, ezért odalent Sályban csak ennyit hallottak: Tarizsa! Tarizsa!" – A szónak németből, görögből, szlávból és különféle egzotikus személynevekből való származtatása téves.

Ismét egyedül maradtam hát, és az ösvény is egyre jobban elszűkült. A szenes torsok és az épen maradt sávok a szél fésűje alatt boszorkányos csimbókokká terültek a havon. Átvágtam egy ritkás bozótoson, és feltűntek előttem Mocsolyástelep szélső házai. Csak egy mély sásos rét meg a patak állt közöttünk. Nekifohászkodtam az egyre langyosabb esőben (lábujjaim itt engedtek föl végre), de a patak túloldalát végig kerítés szegélyezte. Visszamásztam hát a cérnavékony csapásra, és csakhamar kiértem egy széles, döngölt földútra. Ha lett volna rajta sárga jelzés, bizonnyal tovább tolom rajta a gépemet jobbra, de nem volt, ezért visszafordultam. Ez volt a nap legnagyobb hibája. Negyedóra elteltével, vízmosásokat kerülgetve, délnyugati irányba visszakanyarodva és emelkedőre sodródva beláttam, hogy valahol nagyon eltévedtem. Még a borsodgeszti Halomvár maradt meg úgy-ahogy a napi célok között, de a többi elveszett. Keleti utat keresve, tehetetlen kínomban az egyik vízmosásba merészkedtem, s ez engedelmesen vissza is vezetett a döngölt útra – szemben saját nyomaimmal. Abban a pillanatban beláttam, hogy nem lehet minden eltévedésért a térképet okolni. A Cartographia 2004-es Bükk-atlasza különösen hasznos, mert onnan merítettem a szemléltető térképrészletet.

A helyes irányba visszatalpalva tíz percen belül ki is értem a Kisgyőrt Mocsolyásteleppel összekötő országútra. Ide csak benéztem, majd visszasiettem a település központja felé. Emlékeim szerint a Csincse-patak völgye után kell jobbra fordulni a Halomvár felé, de ebben is tévedtem. Térképet nézegetni nemigen volt kedvem, mert egyre komorabban megeredt az eső, és Mocsolyáson el is raktam a többi könyv mellé. Mikor az emelkedő tetején megpillantottam a Kisgyőr táblát, tudtam, hogy ez a vár már 2:0-ra vezet ellenem.

Kisgyőr végén egy életfa búcsúztatott: "Áldás a bejövőre, békesség a kimenőre." Föltettem a fejlámpát, betekertem Miskolcra, és a fél hatos vonattal szépen hazajöttem. No hiszen, ha sok minden odaveszett is, a becsület megmaradt, és a Bükkben is sok szép látnivaló vár vissza máskorra.