Kozma 60
Az útvonal bejárása vezetett túrán
2006. október 7.

Ebben az évben nem rendezték meg a teljesítménytúrát, de az emberek annyira megszerették, hogy alkalmasnak látszott egy emléktúra végigjárása ugyanazon az útvonalon. A kerékpáros topikban hosszú és gondos előkészítés után Istyu papa toborzott résztvevőket, de a mezek tanúsága szerint a Bringabandából is sokan jöttek. A hölgyek aránya meggyőzően magas volt, és persze haladtak is rendesen. Minden szervezőnek köszönöm a sok figyelmességet, vendégszeretetet, a résztvevőknek meg a jó hangulatot!

Vidéki programom folytán nem tudtam előre, el tudok-e egyáltalán menni. Végül a túra előestéjén fél tizenkettőkor sikerült elindulnom. Vittem hálózsákot, matracot és tömérdek ennivalót; sajnos meleg ruhát egyáltalán nem. A Kossuth téri, immár városnevezetességként is számon tartott tüntetés ezen az éjjelen apályát mutatta. Éppen egy berekedt és szemlátomást felkészületlen nő erőlködött, hogy fenntartsa az indulati feszültséget, de a legfeljebb kétszáz tüntető eléggé egykedvűen lézengett a téren. "Hát hol van Magyarország? Hol vannak a magyarok?!" – "Mormormor..." (Ahelyett, hogy "Itt vagyunk!!") A Fidesz délutáni nagygyűlésének már a nyomai sem látszottak.

Ameddig lehetett, a 100-as úton haladtam, amelyet újabban 1-esnek neveznek. A forgalom elenyésző volt: 25 perc alatt 11 jármű ért utol, s ugyanennyi jött szembe. Ezalatt én 8 km-t tettem meg. Sajnos ezen adatokból nem számítható ki egyértelműen, hogy mekkora volt az átlagos követési távolság és a sebesség, még akkor sem, ha ez utóbbit azonosnak vesszük a szemből és hátulról jövők esetében. A Balaton-kör nyomán kiókumlált képletek nem alkalmazhatók, mert azok levezetésekor a követési távolságokat is egyenlőnek vettem. Ez itt nem lehetséges, mert akkor szemből sűrűbben kellett volna jönniük az autóknak, mint hátulról. A technikai részleteket ugyanezen állomány folytatásába löktem bele, hogy ne a beszámolót terheljem velük.

Aztán a régi győri út a közelbe kunkorodott, le kellett takarodnom a 100-asról. Az út szélén emlékkereszt siratott egy embert, aki tavaly halt meg itt, harmincévesen: "Olyan csend van így nélküled / hogy szinte hallani, / amit még utoljára / akartál mondani." Bicskén hajnali kettőkor legalább negyven fiatal ácsorgott valami szórakozóhely előterében, rikoltozva mutogatták egymásnak a kerékpáros rozmárt, aki egy szóval sem árulta el, mennyire szenved. Bizony, egyre dermesztőbb hideg mardosta védtelen tagjaimat, s a gyalogos felüljárón már alig bírtam a fényképező táskáját kicsatolni. A formám megőrzése végett elhatároztam, hogy nem Csákvár fölött alszom a hegyen, hanem valahol a közeli homokbányáknál. Találtam is egy mezőszéli erdősávot a bal szélen, és a letörés peremén egy nagyszerűt aludtam a holdfényben. Valahol alattam régi időket idézett egy gazdátlannak tűnő nagy kémény.

A homokbányák helyén ma szemétlerakó működik; szerencsére a bűzét csak reggel éreztem, indulás után. A hideg kezdett enyhülni, mikor megláttam a lejtő alján lévő kereszteződésben, üvegcserepek között egy erősen behorpadt orrú gépkocsit. A másik járművet, úgy látszik, már elszállították; bentről kelletlenül bámult kifelé pár melegítős-csuklyás suhanc. (Jobb szót nem tudok rájuk, bár nem tudom, ők voltak-e a hibásak.) A közelben van az idén állított repülősemlékmű: 1931. július 16-án itt ért földet Endresz György és Magyar Sándor az amerikás magyarok pénzén felszerelt Fokker repülővel, miután 25 óra és 40 perc alatt átrepülték az Atlanti-óceánt (5182 km). A Trianont nyögő ország nagy angol támogatója, Rothermere lord kérésére a gép a Justice for Hungary (Igazságot Magyarországnak) nevet kapta. Az igényes márványlap felirata szerint már 1981-től állt itt egy emlékmű.

Vértesbogláron bementem a közértbe egy zsák pékáruért. Az idő ekkorra már megenyhült, és a nap folyamán a kellemes hűvösség közelében maradt. Nyolc órakor befutottam Csákvárra, de mivel a társaságnak nem tudtam a főhadiszállását, azonnal elindultam az első biztos találkozási pont, a Báracházi-barlang irányába. Most először volt alkalmam bemenni, és fejlámpám hathatós segítségével felkutattam e szép hasadékrendszer belső tereit. 1925-ös felfedezése óta sok maradványt hoztak felszínre belőle, pl. a háromujjú patáslóról (a Hipparionról) elnevezett rétegből. Én is láttam odabenn egy denevért.

A szája

Belülről

Fölfelé

Hasadék

Gyökérszálak (?)

Kürtő

Denevér

Hangos beszéd, kurjongatás jelezte valamivel kilenc előtt: a csapat megérkezett. Körülbelül negyvenen voltak, vidáman üdvözöltük egymást az ismerősökkel (AZso, Gombfoci, InSay, Istyu, Krilin, SzeZo...) és a többiekkel, akiknek az arcát még most sem ismerem föl becsülettel. Fölmásztunk a tetőre, s röviddel ezután kettévált a banda.

Mi a bányába ereszkedtünk le, de a társak bizalmatlanok maradtak az általam ajánlgatott ösvényekkel szemben, így a meddőhányókat elkerülve végül a kereszt-haraszti bányákon át értük el az országutat. Itt található a bányamúzeum is, de akkora késésben voltunk, hogy alig tudtam lefényképezni, nemhogy a meglátogatására gondolhattam volna. Sebaj, visszajövök még ide.

Lovastanya

Szovjet hősi emlékmű

Gánton most is kaptunk fánkot, és megtudtuk, hogy a Kozma rendezői előreláthatólag nem tették le végleg ennek a szép hagyományú és népszerű túrának a gondját. Akármi legyen is a háttérben, a jelenlévők bizonyára egyetértettek abban, hogy ha újrakezdődik a rendezés, ők itt lesznek.

Elkényelmesedtünk egy kicsit...

...és meg is jártuk!

Kőhányás

Teréz-kápolna (1878)

Vérteskozma

Várgesztes

A határolócsavar meghúzása után...

...következett a papucsegyengetés.

Mátyás-kút

A Vitány-vár felé

Nem tekerhető meredély

Ugye megmondtam?

Körtvélyespuszta

Eddig jószerivel minden emelkedőt ki tudtam tekerni, és a gép is pompásan teljesített alattam. De a sérüléshez mindig elég egy apró figyelmetlenség vagy némi balszerencse. A Körtvélyesről lefelé jövet, meredek és görgeteges lejtőn szinte lépésben ereszkedve jutott eszembe (immár sokadszor), hogy fényképezni kellene. Hátraszóltam, hogy "Kitérek jobbra!" – és csakugyan meg is próbáltam legalább háromszor. Csakhogy az ösvény széle befelé lejtett és nagyon morzsalékos volt, így mindannyiszor megcsúszott az első kerék. Harmadszorra sokkal erélyesebben rántottam jobbra a kormányt, s azonnal be is következett a katasztrófa. Magam alá estem, a jobb térdemre, és hátulról felharsant a tudományos magyarázat: "Elhúztak a csomagjaid, mi?" Bosszúból készítettem egy akciófotót.

Aztán a farkas-toroki ellenőrzőpont szokásos helyéhez érkezve láttam meg a tulajdon véremet. A seb nem fájt, de kitartóan csorgott belőle a vér. Odahajoltam és elszörnyedtem: nem horzsolás volt, hanem fél centi mély, négy centi széles vágott seb. Valószínűleg belecsúsztam térddel egy éles kőbe vagy üvegcserépbe. Kulacsot ragadtam, kimostam, aztán az elsősegélycsomag után nyúltam. A körülállók észrevették a helyzet komolyságát, és jobbnál jobb tanácsokkal láttak el. "Kérni kellene valakitől kötszert." (Hoztam mindent, röffentem vissza.) "Be kellene kötni!" (Akkor már a kezemben volt a gézlap.) A portól barna sebszélek mintha apró kavicsokkal lettek volna kirakva, és széthúzáskor úgy tátogtak, mint valami ocsmány ajkak. Akkor kaptam az első használható tanácsot: "Mindenképpen össze kell varratni, mert különben örökké látszani fog a nyoma." Közben felkerült a helyére a gézlap és a ragtapasz; volt tehát idő egy tragikus fotóra. Igyekeztem szenvedő képet vágni.

Vérteskozmán a bőséges evés-ivás után Gombfociékkal elváltuk a terepen igyekvő zömtől, és jó magasra kapaszkodva bontakoztunk ki a Vértes belsejéből. Csákváron a kórházban nem tudtak ellátni (ez inkább rehabilitációs üdülőnek nézett ki), s az ügyeletes orvosnő is csak újrakötözte a sebet, és Székesfehérvárra küldött. Zúgtam-morogtam, de hiába: Bicskén nincs ilyesmi. Azt mondta: vitessem el magam Fehérvárra, mert célszerű a sebzés után három órán belül megvarrni.

Visszamentem a parkolóba, ahol a többiek már alaposan széledeztek, nemigen látszott egyetlen üres hely sem a kocsikban. Egyetlen telefonszámot sem tudtam, bizonytalanra várni meg nem volt kedvem, így elbúcsúztam és dél felé indultam. Ezúttal már vigyáztam a térdemre, hogy ne hajoljon meg, s huszonöt kilométert hajtottam csak bal lábbal; a jobbal csak hátra-hátralökdöstem a pedált. Este hét körül értem be a kórházba. Nagy sorállás volt: gyereksebek, kutyaharapás, lépcsőn legurult részeg ember homloksérülése, és egy fiatal nőnek a térdén egy mély szúrt seb, szintén biciklizés nyoma.

Mivel nem volt nálam a TAJ-kártyám, enyhe szidást kaptam, aztán érzéstelenítést, és utána már semmit nem éreztem. (Aztán öcsém elküldte SMS-ben a számot otthonról. Köszi!) A jelentésen ilyesmik vannak: "sebellátás, sebkimetszés, sutura [azaz varrás]. (*) A baleset után még 40 km-t kerékpározott." Lelkemre kötötték, hogy még hetekig ne biciklizzek – igen ám, de valahogy haza kellett menni. Megfogtam a háromnegyed tízes vonatot, amely tizenegyre be is pöfögött a Délibe. Egy jót beszélgettünk az ott utazó másik bicajossal teljesítménytúrákról, életmódról. A vasúti vécében egy magyartalan felirat szólította fel a neveletleneket a higiénikus dolgukvégzésére: "Kérjük, úgy hagyja el ezt a helységet, ahogy azt ön újra szeretné találni. Köszönjük." Helyesebben így lehetett volna írni (legyen rejtvény a vállalkozóknak):

[Húzd végig az egeret] ►►►

Kérjük, úgy hagyja ezt a helyiséget, ahogy találni szeretné!

(*) Ehhez kapcsolódik egy latin mondás: "Ne sutor ultra crepidam" – szabad fordításban: "Suszter, maradj a kaptafánál." Ez a közhittel ellentétben nem azt jelenti, hogy senki ne próbáljon más foglalkozást tanulni: akkor hangzott el, mikor valamelyik híres ember különböző szakmabelieket faggatott mesterségükről, és a varga mindenbe belebeszélt. Mások szerint egy festő mondta a művét bíráló vargának.

A túra mérlege: az első nap 55 kilométer, a másodikon 116. Bízom benne, hogy hamarosan újra lesz kerékpáros teljesítménytúra ezen a nagyszerű vidéken.