Börzsöny
kerékpártúra, 2006. október 27–29.

Szob – Zuvár – Nagy-Galla (alvás) – Nagy-Koppány – Nagyirtáspuszta – Érsek-tisztás – Lajos-forrás, vadászház – Oldaltmászó-kút – Korom-bérc (alvás) – Kammerhof – Cseresznyefa-parkoló – Királyrét – Szokolya – Kismaros – Vác.

A lombhullás miatt kertészi teendőim megsokasodtak, mindazonáltal e hétvégén rá tudtam szabadulni a hegyekre, hogy az otthoninál sokkal kívánatosabb avarszőnyegen lépdeljek. Tudtam, hogy hidegfront jön heves széllel és esővel, de készültem is kabáttal, kesztyűvel, szemellenzővel. Mikor péntek délután felszálltam a szobi vonatra, még a hosszúra nyúlt nyár melege kísért. Vettem az útra fél kiló kenyeret.

Szob és Márianosztra között egy óriási tábla tudatta a közönséggel, hogy a Trianon után innentől Nagybörzsönyig járó, s 1975-ben Nagyirtáspusztáig jórészt fölszedett kisvasutat EU-támogatásból 2007 nyarára újraépítik. A töltés és a hidak 260 millióba, a sínek és a berendezések tízzel többe kerülnek; a támogatás mintegy negyede itthonról jött. Hát merje valaki azt mondani, hogy nincs magyar újjászületés! Azt hiszem, ha ez a szakasz is újraindul, akkor nem kell aggódni amiatt, hogy ellopják a síneket vagy hogy a járatok veszteségesek lesznek.

A kisvasút sínjeit előbb fölszedik, aztán letúrják a növényzetet, és úgy látnak munkához. A sűrűben föl is berregett egy markoló és egy dömper, mögöttük egy benyílóban sínek hevertek kupacra hányva, mellettük sínszegek, kiemelt talpfák. El tudom képzelni, hogy vastagabb síneket kell lerakni az EU-normáknak engedve, mint ahogy a kisirtási kiránduláson is tapasztaltuk a fordulókban.

Eljött azonban az idő, hogy búcsút vegyek a kényelmes betonúttól, és a börzsönyi kék jelzésen előretörjek Zuvár felé a Misa-réti-patak völgyében. A terelőnyilak a helyükön is voltak, de a kidőlt villanyoszloppal is biztosított gázló után kerítés és magánterület-tábla állta utamat, mögülük favágás lármája szállt felém. A tábla elég réginek tűnt, ezért egy ipszilon-fán átbújva beóvakodtam a lezárt területre. A máshonnan idekanyargott földúton földgyalu-munkát végeztető birtokos (bemutatkozott, de csak a vezetéknevét értettem: Petyerák) elmondta, hogy itt bizony nincs jelzés (*), de még járható út sem. És csakugyan: a patakvölgyben háborgó gizgaz-tengerben csak némi bátortalan csapás jelezte azon turisták nyomát, akik a Cartographiára hagyatkozva errefelé tartanak fentről, olykor biciklit cipelve, s mindig káromkodva. "Érdekes – fűzte hozzá –, még nekik áll följebb, mikor megtudják, hogy ez magánterület. Az összes közeli dűlő az enyém: én itt születtem." (Itt neveket is mondott, mintegy az ő nemesi előneveit, de ezek kihullottak az emlékezetemből). Most vásárolt 23 hektár barackost, s ez annyira leköti, hogy nincs érkezése letermelni a tölgyest, noha alatta kibújt már az újulat, s a fákat úgy kell kimenteni. "Nem akarom másra bízni, mert az nem érzi sajátjának, szétdúlja, s enyém a kár." De ugyanígy járt nyolcvan disznajával és kétszáz birkájával: nincs rájuk elég munkáskeze, ezért túladott rajtuk.

(*) Az 1956-os térkép szerint (A Börzsöny turistaútjai, Kartográfiai Vállalat, 11 Ft-os sorozat) még a piros jelzés haladt erre. Az 1982-es Börzsöny-Cserhát útikalauz (szerk.: Szathmári Tamás) szó nélkül erre irányította a túrázókat; a Dunakanyar és környéke című közkedvelt kiadvány (Országjárók atlasza 3. – Kartográfiai vállalat, 1982.) hasonlóan. Az általam használt Börzsöny-atlasz 1999-ből való. A mellékelt négy térképrészlet cáfolhatatlanná teszi, hogy a Cartographiának és az arra járó turistaságnak van igaza. A tábla sem állna pontosan a Misa-réti-patak völgyében, és betongázló sem volna a Damásdi-patakon, ha egykor nem arra ment volna a szokásos út. Ma viszont az erősebbé a jog, és el kell tűrnünk, hogy a börzsönyi kéket terelés nélkül elzárták előlünk, ráadásul a Duna-Ipoly Nemzeti Park területén. Talán nem jön vissza a Wenckheimek és az egri érsekek kora, akik a természetjárókat az erdőkerülőkkel dobatták ki birtokukról.

Búcsúzóul a gazda még eligazított Zuvár irányába: "Fel a bányáig az aszfalton, ott balra a kis parkolónál, át a patak gázlóján, majd föl a földúton a kis rétig, de onnan nem kell lejönni ebbe a völgybe, hanem jobbra tartani, egészen a várig." A kőbánya többféle tiltó táblával védte magát a vakmerő behatolóktól. Előtte elágazó sínek húzódnak, s egy csöppnyi alagút rejtélyes, rozsdás ipari alkalmatosságokkal: nagy élet lehetett itt régebben is. Ma minden forgalom gumikeréken gördül; így eshetett meg, hogy büntetlenül beosonhattam a boltozott lyukba, amely a gyárudvaron végződik.

Ezután megfogadtam Petyerák úr tanácsát, és jelzetlen, ámde annál jobban legyalult földutakon kezdtem kapaszkodni a nevezetes vár felé. Innen szép kilátás nyílik a bánya felsőbb részeire. Aztán valószínűleg túl hamar fordultam jobbra, mert az utam kibukkant az erdőből, és feltűnt alattam Márianosztra a börtönnel és a kéttornyú templommal. A várhegytől északkeletre jártam. Letettem a gépet és gyalog másztam meg a hiányzó métereket.

A fölöttébb jól védhető, sátorszerű hegyormon először jelentős földsáncok türemlettek be lábam alá, aztán a gyepes hegytető körül elszórva feltünedeztek az embermagasságot el nem érő faldarabok is. Az okiratos történelem a török korig tartja számon a várhelyet, de semmiféle ostromáról nem tudunk. A csúcson tűzrakóhely és ágakból összerótt kettős kereszt található, no meg egy vártúra-mozgalom kódtáblája. E tábla jóval a rendszerváltás után készülhetett, tehát van rá remény, hogy az ugyanekkor vérszemet kapott privatizátorok legalább innen nem ebrudalnak ki bennünket – és a kék jelzést, ha netán ide helyezik át.

Ezután már a békés táborhelyet nyújtó Nagy-Gallát tekintettem célomnak. Végiggurultam a György-hegy hátára felfutó kemény földúton, és valami feledékeny szántóvető vagy kiránduló jóvoltából szert tettem egy második kulacsra is. Az volt ráírva: "Naturaqua természetes ásványvíz ... A valódi tisztaság a felszín alatt rejtőzik. Mi a Balaton-felvidék vízgyűjtő területén, 600 méter mélyen találtunk rá..." – Kár volt olyan messzire és mélyre fáradnotok, morogtam, mert nekem egy nyomot se kellett ásnom érte, hanem egyenesen elémugrott, és alig a negyede hiányzott.

A zöld jelzést elérve balra fordultam, és a közeli Brjéska-bánya sziklahomloka előtt vascsőbe is kivezetett forrásvízzel pótoltam ki két literig a készleteimet. A forrást a negyvenes években foglalták, ha jól emlékszem. Ezután villanykerítés jött be balról (a Petyerák-birtok határa), és bizonyára nem napelemes volt, mert a sárga tábla intésének megfelelően derekasan rázott is.

Tudni kell, hogy a villanypásztorban, birtokhatáron szabályosan alkalmazott nagyfeszültség egészséges felnőtt embert nem üt agyon, mert több ezer voltjához nincs neki folyamatos utánpótlása, hanem csak sorozatos áramlöketeket ad, miként a leideni palack (amit régebben gyógyításra is használtak egynémely kuruzslók), vagy éppenséggel az újraélesztő készülék. Mindazonáltal senkinek nem ajánlom, hogy ilyesmit fogdosson: az egész testet összeugrasztó ütése a szívet is megzavarhatja. Az a holland tudós (Muschenbroek), aki 1746-ban először leírta a leideni palackot, így összegezte élményét: "Ha Franciaország koronájával kínálnának meg, akkor sem rázatnám meg vele magam még egyszer."

Arra, ami ezután következett, bizonyos szégyenkezéssel emlékezem. Egyszerűen elhagytam a rosszul festett Z+ jelzést, és miután a csalóka magános fa mögött, a Galla-tisztás nyúlványai között nem következtek újabb jelek, a megszerzett tíz méter szintet sajnálva tovább törtettem fölfelé a vadonban, egyre lejjebb hajló ágak között, egyre morzsalékosabb talajon. Szuszogva és verítékezve mind jobban belelovaltam magam abba a tudatba, hogy "innen már nem szabad visszafordulni, máshol se volna könnyebb," és váltig reméltem, hogy a kék vagy a zöld háromszög rézsútosan is elérhető onnan, ahol éppen állok. Természetesen nem sikerült, mert alábecsültem mind a vízszintes távolságokat, mind a szintkülönbségeket. Nagyokat nyögve taszigáltam-rángattam a bicajt, egyre jobban nekivetkőzve a fák között megrekedt langyos levegőn, s előre örvendezve a fönt esedékes bővizű zuhanyozásnak. Hátam mögül kajánsárgán leste lépteimet a Hold sarlója. Aztán kiértem egy kicsiny kőtengerhez, és erősen kételkedni kezdtem abban, hogy épelméjű vagyok-e. A csúcs közvetlen közelségét jól mutatta a felszínnek egyre jobban észlelhető görbülete, de amerre csak néztem, még nagyobb sziklák fenekedtek az eddiginél is meredekebb emelkedőn, köztük tüskebokrok álltak őrt. Nem bírtam tovább idegekkel, és a bicajt otthagyva puhatoltam ki a legkevésbé gyötrelmes utat a hátralévő métereken. Szandálom az imént végigkontárkodott háromszázat sem köszönte meg: mozgó talpbetétjével, elszakadt oldalsó szíjaival egyre inkább valami gyatra papucsra kezdett hasonlítani. Csak eső ne jöjjön holnap, gondoltam, mikor végre felvonszoltam gépemet a csúcsra. Sátrat vertem a kínálkozó szűk helyen, majd fékpofát cseréltem, hogy legyen mivel leereszkednem innen. Aztán a jól megérdemelt fürdés után egy könyvvel ágyba bújtam. Kissé köves és lejtős volt a nyoszolyám, de legalább biztonságos: aki ide följön, rossz ember nem lehet.

A sebes szél napkeltére, azaz fél nyolcra sem tudta felszárítani a hajnali harmat dundi cseppjeit a sátorról, s ez már egymagában is intő jel volt: a levegőben nem fér el több pára, itt hamarosan valami ronda cselekmény fog tétetni. Ügyes-bajos teendőimmel (olvasgatás, reggeli, félredolog) kilencig időztem a tetőn, amikor is a Nap úgy döntött, hogy felnyugszik – mert máshogy nem lehetett nevezni azt, ahogy bemenekült az egész égen végigfekvő felhőszőnyeg mögé.

Tegnapi útválasztásomat bánva-kárhoztatva és megjavulást fogadva gond nélkül leereszkedtem a BKT betűkkel és pontkóddal ellátott börzsönyi kék jelzésre, s ezen tovább gurultam egy kisebb rétig. Aztán tolnom kellett, különösen egy északi nyiladékba hatolva, és éreztem, hogy olyan mértéktelenül izzadok, ahogy még én sem szoktam. Ez volt a második intő jel, hogy eső közeleg.

Egy útcsomópontnál favágó-tisztást mellőzve elérkeztem a Fekete-mocsár nevű sásos dagonyához, amelyre vadászles vigyázott, átellenes felén kukoricáshordóval és nyalósóval. Itt kezdett el szemerkélni az eső.

A piros jelzés betorkollása előtt aztán tanúja voltam annak a pillanatnak, amivel véget ért a nyár. Végigsuhintott a völgyön a hűvös szél, sárga levelek kóvályogtak lefelé a fákról. A jelzett út bebújt egy sodronykapun (és járhatónak látszott, noha a kerítést megkerülő szekérút még inkább), aztán emelkedni kezdett. Csakhamar meg is adtam az árát gyanútlanságomnak: az ösvény bökdösni kezdett alulról, s vizes lévén csúszott is. Miután pedig a nyugalmasabb haladhatás kedvéért kiműtöttem bal szandálom talpbetétjét, bosszúból egy vastag bükkfát döntött elém. Ekkor már hiúságból sem engedhettem a csábításnak, hogy visszafordulva könnyebbülést keressek a kerülőúton. Bah, alá nem fért! hát fölötte ugrattam át. A képen jól látszik, hogy az Upponyi-hegységben történtek óta nem volt gondom arra, hogy a sárhányókat pótoljam.

Egy kisded létrán átbillenve megtudtam, hogy 461 méteren, a Koppány-nyeregben vagyok. A bükki kék itt válik el a pirostól; táblák mutatnak Nagyirtáspuszta, Bányapuszta, Salgóvár és több falu irányába. Én a K+-et követtem a Nagy-Koppányra. A térkép sziklákat jelöl ide, de nem találtam őket. Rendes időben nagyszerűen látni innen dél felé az egész Börzsönyt, valamint a távolban más hegyeket is, de a panorámát ezúttal felhő-üledék fakította el.

Befaltam némi édeskés kökényt, mert vizem már fogytán volt. A jelzésről letérve leereszkedtem a Nagyirtás és Márianosztra közti agyagos dózerútra. A betorkollás előtt derékig érő vadkárelhárító kerítés állta utamat, megbonthatatlanul. Aztán mégis átemeltem rajta gépemet, majd egy drótvéget lehajlítva magam is átléptem fölötte. A túloldalon rámvigyorgott egy hatalmas vasjárom, de hogy pontosan mire való, azt csak találgatni tudom. Lehet, hogy azzal hengerelik az utat.

Mögém került a börzsönyi szokás szerint zárványokat tartalmazó, lávából öntött Szarvas-szikla, majd egy vadetető-féleség is. Találkoztam egy futóval; jobban volt öltözve, mint én, de azért visszaköszönt. Aztán az egyre tapadósabban sáros dózerúton (melytől 2004 júniusában már visszahőköltem ugyanezért) kijutottam a Vízválasztóhoz, ahol a kisvasút jelenlegi végállomása van.

Szép terebélyes almafa kínálja itt kiadós gyümölcsét, mely akkor az igazi, ha már a földön hever. Én is elcipeltem egyet Szokolyáig, a többi meg ízletes folyadékforrásként szolgált szűkös étkezéseimhez. Elbúcsúztam a vonatra várakozó didergő társaságtól, megnéztem a régi vasútnak sínjeitől megfosztott töltését, és áttekertem Nagyirtásra.

A Szent Orbán nevét viselő erdei hotel már annyira kikupálódott, hogy érdemes róla ezt-azt csokorba szednem saját képeimből. Én még emlékszem arra a nyárra '89-ben, mikor osztálytársaimmal alpesi hullámpala-tetős faházakban aludtunk itt, és híre-hamva se volt medencének, lovaspályának, konferenciaközpontnak, csúszóhintának. Volt viszont szép nagy játszótér, tűzrakóhelyek tömege, és minden nap tojást adtak enni. Mikor két évvel később ide szaladtunk gombamérgezett társunkkal Kisirtásról, már biztosan épült valami más épület is a régi alacsony udvarház mögé. Egy '93-as kép még a régi kerítést mutatja, míg egy későbbin ('99-ből) ez már a mostanival egyezik, és a ház elébe épített kerthelyiség is rajta van. Mindenesetre ha ezt a képet és a most készültet összehasonlítjuk, meggyőződhetünk az időközben lezajlott nagymértékű bővítésről. Odabenn viszont már nagyon régóta nem jártam, ezért többet nem is mondok róla; elég legyen annyi, hogy az ideszokott gazdag kirándulók fogják életben tartani a kisvasutat, ha végre megépül.

Pár fénykép után átgördültem a vizet ígérő Érsek-tisztásra. A közeli forrás elég szűken ereszti, de ez nem csoda: alig van, aki merítené, így lassan megtelik a medencéje kővel, homokkal. Az 1982-es Börzsöny-kalauz ezt mondja róla: "Érsek-tisztás a húszas évek vége felé kapta nevét, egy itt lezajlott, jól sikerült főpapi majális után." Meglepően magasan fekszik (458 m), és vízválasztóként szolgál a Duna és az Ipoly között.

Erre való tekintettel én is leülhettem volna a rét közepén felállított padokra ebédelni, de pár gyalogos éppen az általam kinézett északias dózerúton indult el, s ilyenkor (ha valaki egy jelzetlen útra vált be) mindig feltámad bennem a késztetés, hogy megszólítsam. No nem kellett szaladnom utánuk: nagy térképet lebegtetve maga a férfi kérdezte tőlem, hogy merre indul ez az út, mert ők Nagyirtáspusztára igyekeznek a zöld jelzésen. – A többit nem kell részleteznem: nagyot csalódtam bennük.

A jól követhető, több helyen kőzúzalékkal is erősített úton elhaladtam a magas füvű Tányér-rét mellett, melyről egy korábbi képre tudok hivatkozni. Kíváncsiságomat a térképen Dreysi-ő. néven jelölt egykori rom vonta magára. Egy kurta letérő végén, nyeregbeli útkereszteződésben valóban állt néhány vén gyümölcsfa (alma, cseresznye), s a erdőben egy kapuformán összerakott ágalkotmány, alighanem az egykori őrház bejáratát jelző kései emlék. Mögötte az avarban kátránypapír-darabok hevernek, és néhány bejáratos, lapos gödör látszik, alighanem kisebb kunyhók vagy vermek maradványai. Hogy miféle őrház volt ez és meddig állt, nem tudom. A nyeregbeli irtást még mindig kaszálhatják, mert nem akar bebozótosodni, de ez nem sokat jelent. A gyümölcsfák korából legfeljebb harminc év következnék, míg a kátránypapír jóval kevesebbet sejtet. Az 1982-es Dunakanyar-atlasz (megnevezés nélkül) vadászháznak jelöli, amiből az következik, hogy ekkor még legalább a romja megvolt. Az újabb időkben már tekintettel kell lenni a térképészet megnyúlt átfutási idejére, amely pl. a Bőrös kulcsosházat még akkor is odarajzolta a helyére, amikor már csak a helye volt ott, neki magának a gerendái sem.

Továbbhaladván a dózerúton egy tündérszép dombocska kelt elém, és egy friss Ipolyerdő-tábla hirdette, hogy ez volt Bársony Istvánnak, a Börzsöny legavatottabb szerelmesének, a neves vadászírónak (1855–1928) a kedvenc szalonkázóhelye. A közelben emlékkő és az alapítványtól származó koszorú jelölte ezt a "Bársony-állást." A tábla költőien szép részleteket idézett az író természetábrázolásai és tündérmeséi közül. Valamivel beljebb dagonyát martak géppel a földbe, sót tettek ki és vadetetőt létesítettek, sőt egy fél szekérnyi szőlőcefrét is kiborítottak. Meghitt hangulatú hely ez.

Patakmeder fölött kanyarodván az út elvesztette magabiztosságát és többfelé ágazott. Fölötte méregzöld folyondár színesítette a sárgás-rőtes lombok alaptónusát. Elindultam fölfelé azon az ágon, amely hamarosan nyiladékkereszteződésbe ért, s innen szanaszét csúszkáló talppal lebotorkáltam a térképen is jelölt vadászházhoz. Alighanem ennek a kedvéért javítgatták annyit az idevezető utat, és csakugyan: ha nem is heti, de legalább havi használat nyomai látszottak rajta.

A lépcsőszegélyre öreg tölgyfa nőtt rá, a teraszt befogták a különféle cserjék. Az ajtó rendesen be volt zárva, az ablakon én csak befényképeztem. A házban nincs hálózati feszültség, legalábbis erre utal a bejárattól balra lévő villamossági szekrény, ahová bizonyára autó-akkumulátorokat szoktak sorbakötni, hogy odabenn ne kelljen gyertyát gyújtani. Volt még a környéken egy tűzrakóhely és pár melléképület.

A közeli Lajos-forrás alatt nyitható medence, abban pedig béka lapult; emez gluggyanva menekült, mikor rányitottam a fedőt. Egy vén darázs próbált a víz színén maradni, de nem nagy lelkesedéssel. Alighanem áttelelt már egyszer, és érezte, hogy ütött az órája.

Megérkeztem az 1930-ban foglalt Oldaltmászó-kúthoz, amelyet a bemohosodott, de még kitapintható betűk szerint igazából "Oldaltmászós"-nak kellene mondani. Egy barbár fráter ezt az elharapott helyesbítést metszette a szomszédos fákba: "Krivák kút az ig"... Ha ez nem valami tíz éves feltűnősködés (amiért a rajtakapott elkövető a jelek szerint meg is lakolt, mert nem tért vissza befejezni, s dicstelen emlékét e följegyzéssel én is megbélyegzem), akkor is csak egy másik név lehet, amilyen tucatjával akad a turistatérképeken. Ivásra alkalmas mennyiségben mindazonáltal nem jött belőle víz.

Visszamásztam a bicajhoz, majd egy kurta sárga háromszögnél kikukkantottam a kilátó-ormocskára (közvetlenül itt mélyebbre tették a vadkerítést is). Megcsodáltam a hidegfront szeszélyességét, aztán elhagytam a jelzést balra egy leheletvékony, avar fedte, meredek csapáson. Szandálomat nemes egyszerűséggel a kormányra akasztottam, mert csúszkálásával csak gátolt a bicaj érzelmi hullámainak felfogásában és a rájuk való gyors reagálásban. Hozzá kell tennem, hogy maga a derék Cygnus Ponderosus ("Cipedelmes Hattyú") is megsértődhetett rám, mert olyan kifakadásokkal illettem, hogy "Miért is nem jöttem gyalog?", meg "Egy nagy hátizsák elég lett volna!"

Aztán eljött az a hely, ahol a térkép szerint az utacska egy éles balkanyarral oldalazásba vált. Itt végleg elakadtam egy haramia-leshez illő hegyoldali szűkületben: gyülevész csalán és holmi modortalan tüskefa nőtt oda az út közepére; jobbról sziklafal, balról zilált, sziklás szurdok. Ezúttal beértem azzal, hogy négykézláb átbújtam a szúrós ágak alatt egy fényképért, aztán a kanyarból meredek mászással fölfelé törtem ki. Ez annyira igénybe vette tüdőmet, hogy le kellett ülnöm napozni és almát rágni a sziklákra.

Aztán mégis fölkerekedtem, mert a szép napsütés és a korai érkezés fenséges gerincfotókkal kecsegtetett. No persze azért, mert megkötöttem magam, hogy a Korom-bércen alszom, hiszen onnan rossz idő esetén is könnyű hazaszaladni. A térkép jelölte kőrengeteg helyett (?) egy keskeny, de határozottan kiugró élen toltam erőlködve a 825 méteres hegy irányába, és csakugyan: háromnegyed ötre sikerült is meghódítanom.

Kitűztem a lakatot a hátsó kerékre, aztán elbattyogtam a gerincen a Nagy-Inócig. Kilátás szinte semmi, a szél állhatatosan fúj nyugatról. A nyugvó Nap sötétvörösbe vonta a perjével díszített és kökénytől fenyegetett gerinctisztást. Aztán a másik irányba is kinyújtottam birodalmam határát: egy ligetes gerinc-"csigolyáról" elláttam a nagy-hideg-hegyi turistaházig és tovább. Ez azonban már holnapra maradt. Terveim között szerepelt a szokásostól eltérő átmenet a Csóványosra és az ereszkedés a Pogányvár felé. A hideg szélben azzal az érzéssel bújtam ágyba, hogy a java még hátravan.

Igen ám, de az időjárás máshogy határozott. Éjféltájban dörömbölni kezdett az eső a sátorponyván, a szél dudálva nyargalt a fák között. Sátram is megharagudhatott a bicajra, amiért ebbe az ítéletidőbe hozta, azért tátja rá a száját, mint valami tengeri szörny. Rövid átaludt szakaszokkal és ágyban felszolgált reggelivel mintegy nyolcig vártam (új időszámítás szerint), hogy a hideg eső elálljon és a köd is megszűnjön, de aki ismeri a Börzsönyt, az igazolhatja döntésemet: ilyenkor nem érdemes továbbmenni.

Frissen munkába állt fékbetéteim bámulatos gyorsasággal fogyadoztak a Cseresznyefa-parkolóhoz ereszkedő murvaúton; lassan előbökődő fémcsonkjuk úgy csikorgott az alumíniumabroncson, mint egy hibásan ragozott ikes ige az ünnepi szónok ajakán. Kénytelen voltam szandálomat alulról is kizsákmányolni, mivel veszélyes lejtőkön a sarkával fékeztem. Fél tizenegyre értem le a kellemes éghajlatú Királyrétre. Egy teherautó oldalán jópofa tábla állt: "Lányok, vigyázat! Az enyém 8 méter hosszú!" Sok orkándzsekis és nagykabátos gyalogos készült arra, hogy nekidurálja magát a hegynek. Én nem sajnáltam a megfutamodást: a Csóványos alól nem tudtam volna hazajönni ilyen gyatra fékekkel. Otthon már várt az egész napos avarsöprés.