Bakony és Gázló 130
természetkutató tábor és kerékpáros teljesítménytúra
2006. július 20–23.

Antal Istvánék meghívására egy alkalmas délutánon elvonatoztam Zircig, s onnan Pénzesgyőrig gurultam. Aznap egy éjszakai kerekezés szerepelt a tábor programjában, egyébként meg minden, ami a hellyel és a természettel kapcsolatos: kirándulás a közeli Kerteskői-gugyorba, növényhatározás egy távolabbi dűlőn, langallósütés, nummuliteszek (Szent László-pénzek) gyűjtése, népdaltanulás tábortűznél, és még sok minden, amiről csak azért nem tudok írni, mert a tábor közepébe csöppentem, és csak egy napot maradtam.

A szállás a pénzesgyőri Pangea-ház volt. Ez egy sok férőhelyes szállásnak átépített bakonyi gádoros (tornácos) ház, a tornác oszlopain kosárívekkel, köztük mellvéddel, és a régi uradalmi gazdasági épületeken szokásos tetőablakokkal. A ház elődje 1905 körül épült, megvásárlás után 1978-tól 1996-ig amatőrcsillagászok tartották fenn, majd a Pangea Kulturális és Környezetvédelmi Egyesület birtokolja, kezeli és fejleszti. Ez szó szerint értendő: van mellette komposztáló, faelgázosító, fóliasátor; a hulladékot szétválogatva gyűjtik, és terveznek napelemeket is. Erősen figyelnek a környezet tisztaságára: a fürdőszobában, a konyhában és az étkezőben lépten-nyomon nagybetűs ÁNTSZ-előírások tűnnek szembe, és tévét sem láttam – ami meg a lelket tisztítja.

Légyfogás: egyszerre hányat?

Hármat! Ezt a tanúk közhitelesen igazolják.

Az ebédlőben a korszerű erdőgazdálkodásról összeállított tablók meséltek sokat a fajgazdagság, elegyesség, kor szerinti változatosság hasznos voltáról mind a gazdálkodás szempontjából, mind pedig a természetvédelem jegyében. Kiderült pl., hogy a hazai erdők nagyvad-állománya már most is többszöröse az eltartható egyedszámnak, és hogy a bükkösök alatti bokormentesség oka nem kizárólag a tökéletesen záródó lombkoronaszint, hanem nagyban hozzájárulnak a telhetetlenül rágó őzek, szarvasok is.

Az éjszakai túra útvonala: Pénzesgyőr – Bakonybél – Pápavár alja – Királykapu – Huszárokelőpuszta – Bakonybél – Pénzesgyőr. A mérők szerint 36 km.

Másnap későn keltünk, kivéve néhány porontyot, akiknek éjszaka gyalogtúrájuk volt, és hamarabb hazaértek, mint mi. Ezért maradt erejük hajnalban labdázgatni, míg a többség még aludt volna. Aztán megreggeliztünk és terepgyakorlatra mentünk. Minden csapat kapott egy kis területet a bokros-füves hegyoldalban, azt kellett minél több meghatározott növény- és állatfajjal idegenvezetésszerűen bemutatni (másnap). Mára csak a helyszíni munka volt kiadva. Mindenki magára kapott valami fejfedőt, tarisznyájába dugott egy palack vizet, írószert és szakkönyvet, és nagy izzadással nekivágott a dél felé kanyargó földútnak.

Erre menjetek!

A Gombás-hegy oldalában

Fajhatározás

Én továbbtalpaltam...

...az Égett-hegy irányába.

Hazafelé

Csendes pihenő alatt ellátogattam a Kerteskői-szurdokba ("gugyor"). Sajnos a térkép ígérte jelzés követhetetlen: magánbirtokok közt, csalánban elvesző csapások szégyenkeznek a helyén. A jelzésnek a falu felőli eltűnési helyén ledöntöttem bicajomat, és gyalog gázoltam tovább a búzamezők és birkalegelők közt, egyszer még birtokhatárt is sértve. A többiek – mint hazaszédelegve kiszedtem belőlük – nem a völgyi úton, hanem följebb haladva értek a helyszínre.

Itt tűnik el a jelzés, de a sárba merült lábnyom, a hevenyészett bürüfa és a kéztámasz azt bizonyítja, hogy a turisták nem adják fel.

A Judit-forrás

Lépcsők barna forrásmészkőből

Kismedence

Kis vízesés

Az Oltár-kő környéke régi pogány áldozóhely: erre utal a szikla neve, a mélység fölé kiugró párkányok rituális jellege és a helyi hagyomány. A forrással átellenben kis sátortábor állt a lapos hegyoldalban, tiszta erdőben: a gyerekek éppen "kicsi a rakás"-t játszottak. Volt egy hevenyészett kápolnájuk is: dombocska, tetején kereszttel. A vezető fiatalemberrel beszélgettem egy fordulót, aztán körbejártam a környéket.

Az Oltár-kő felülről...

...és alulról.

Kos-totem.

Nem bírtam ki, és megmártóztam. Egy későbbi sellő-maradványban még lubickolni is lehetett.

A hosszú szárazság miatt inkább ez volt a patak jellemző képe.

Mire hazaértem, a társaság már munkához látott. A pangeás segítők (a nevüket elfelejtettem) kevés szabadidejükből szakítottak a számunkra, hogy meggyúrják és kisüssék a langallót, ami voltaképpen kemencében sült lángos, kenyértésztából. Általában tejföllel, sajttal, szalonnával, kolbásszal, hagymával vagy paradicsommal ízesítik. Bár nagyon kapkodtuk, ezen az estén a langalló győzött.

A nap záróprogramja a tábortűz volt, daltanulással. A legszebbnek egy versszaka így hangzik:

Erdő felől dörög az ég Mondd meg, rózsám, szeretsz-e még. ||: Ha nem szeretsz, azt is mondd ki, :|| ||: Bátran, ha kérdez valaki. :||

Nagy sikerrel énekeltük az "Ej, te szegény disznószar, de megrepedeztél" kezdetűt is, amely emlékezetem szerint valahogy így végződik:

Jövő nyáron rádtalál majd egy vasas német, Fölemel és jóízűen bekebelez téged.

Nád a házam teteje, teteje...

Reggel fél hatkor aztán kikászálódtam szabad ég alatt leterített hálózsákomból, és búcsút vettem a tábortól, mert Veszprémben legkésőbb kilenckor lehetett benevezni a Gázlóra. Lókút és egy földút irányában rövidítettem a veszélyes 82-es főúton. Még volt időm, hogy Gyulafirátóton megreggelizzem, aztán beestem a rajtba.

Kastélyszerű ház Lókúton

Rendezett utcakép

Ősi mázsáló

A földút. (Nem olyan egyértelmű, mint a térképen, de lejtős és járható.)

Szélkerék, s alatta a kút, ahonnan vizet húzna.

A 82-es út egyik áldozata.

Most annyiban volt nehezebb az indulás, hogy beiktatták a Séd völgyében a Szerelem-sziget nevű ellenőrzőpontot. Kivi társaságában (aki nagyon biztatott erre a beszámolóra) el is tévedtünk, aztán egyedül, iránytűvel találtam el a Laczkó-forráshoz. Számtalan résztvevő kóválygott ide-oda a városban; alighanem nekik is jobban megy a tájékozódás a természetben, mint a (jobb esetben táblával is rendelkező) utcákon.

Rajt hangosbemondóval, jó volt a hangulat. Úgy hallottam, rekordszámú ember indult, kétszáz fölött.

Kolostorrom

Látkép a viaduktról

A Laczkó-forrásnál

Ezután már minden ment, mint a karikacsapás. A Sédet követő, enyhén emelkedő földúton az élére álltam egy háromfős különítménynek, majd beestem a gazba. Ötszáz méterrel odébb erősebben leszakadtam tőlük, mert utána kellett húznom az első csomagtartó főcsavarját. Izzadtam, mint Husz János a máglyán.

Aztán a herendi emelkedőn befogtam egy nagyobb csapatot. No nem ezért, mintha akkorát robbantottam volna: egyikük a murvára tévedt és kicsúszott, telement a tenyere kővel. A célban elmondták, hogy nagyobb baja nem esett. Nagyon szép volt látni, ahogy tíz ember az árnyékban vár egy miatt, és telefonál mentésért.

Mivel én voltam a leglassúbb, előrerohantam pár száz métert, és kissé el is hibáztam a Hajagok alatt futó legkellemesebb utat. Ezzel az utánam jövőknek néhány nem tervezett mászást szereztem. Már a helyes útra visszatértünk után történt, hogy egy túratárs nagy sebességgel oldalra dőlt valamelyik kanyarban, és ráesett a vállára. Lógott és fájt is, de nem próbálkoztunk a helyrerángatásával, mert ez a legrosszabb dolog, amit egy esetleges töréssel tehettünk volna. – A szervezőket minden elismerés megilleti azért, hogy mind őt, mind a kerékpárját hazavitték a terepről. A célban azt is megtudtam, hogy a kórházból törés és rándulás nélkül hazaengedték.

Ezen a szent helyen egy igényesen foglalt forrás adja vissza a Hajagok nagy tömbjének felszín alatti vizét. Néhány szép nagy fa is árnyékot kínál: eszményi hely a délebédre. (Három zsömle, kempingsajt, tarja, császárszalonna. Fél tizenkettő volt.) Ezalatt megszólalt a mobilom, és egy ismerősöm érdeklődött, hol vagyok. Elmondtam azt is, mi fán terem a teljesítménytúra, aztán továbbindultam, mert bezárt az állomás. Alig voltak már mögöttem.

Ezúttal gond nélkül elszédelgett a füvesút a Mátyás-pincét tartalmazó Szivárvány-tábor mellett (ez nem is látszott), aztán a lakatlan öreg-hálási szellemházat is elmellőzte. Itt utolértem egy ebédelő párt, majd a Tiszta-víz-forrás leágazása előtt egy háromfős társaságot. Aztán feltűnt balról néhány indiánsátor, és én behúztam a féket. (Az efféle megállásoknak is lehetett némi szerepük abban, hogy a végén harcolnom kellett a szintidőért, de a sátrak előtt két félmeztelen ember gyakorolt valamit, nagyon kíváncsi voltam.) A bejárat előtt egy kikötött ló dangubált az árnyékban. A nagyobbik indián elémjött, és udvariasan értésemre adta, hogy ők itt szeretnének pár napra elvonulni, inkább ne fényképezzek. Elmondta, hogy ők nem azonosak a Szivárvány Családdal. Autóik a közelben parkoltak: bizony, bajosan lehetne őket a legközelebbi aszfalton hagyni. A mostani széllelbélelt közállapotok miatt már nem csupán attól kell félni, hogy kiszívják a benzint a tankból, mint nekünk 1990 körül Kisirtáspuszta fölött. Tapintatosan elköszöntem, és társaim nyomába eredtem, akik a közeli gyaloghíd mellett virtuskodtak. Az első, sikertelen átkelési kísérletről készítettem egy fotót, amit bizonyára szívesen vesznek, ha megtalálták a honlapot.

A Király-kapuhoz már némi előnnyel érkeztem. GabeR volt a pontőr (ő ismert meg engem), és folytatódott a víznek kellemetes özöne a húszliteres kannákból. Teli hassal nem akartam újabb pihenőt, ezért előbányásztam a csomagból a sajtos tallért, és a kosárba készítettem. A felújított, s még kissé bizonytalanul tartó murván éppen eléggé ugrált a gép, hogy ez a zacskó kiszakadjon, a tallérok pedig lassan kibújjanak belőle. Itt mutatkozott meg a Tesco-kosár előnye a hagyományos rácskosarakhoz képest, mert a fogyasztható törmelékek nem hullottak ki a szövedéken.

Az országúti betorkollásnál legutóbbi ittjártamkor még nem volt ellenőrzőpont, de a 90-es táv itt megy el jobbra, míg én balra, ezért célszerűnek mutatkozott beilleszteni egyet. Tekertem is, mint a szélvész, mert tudtam, hogy itt az én időm. Azaz kb. két óra múlva, amikor a kőris-hegyi pont hivatalosan bezár. A réz-bükki úton szembejött egy 130-as: talán úgy döntött, hogy átnevez a rövid távra. Aztán sokáig senki. Nekivetkőztem, alsó fokozatba kapcsoltam. Valahol a kapaszkodó vége felé nagy sziszegéssel utolért a régóta rettegett defekt; valószínűleg tüske vagy üvegszilánk intézte el a két milliméteresre vékonyodott hátsó gumiköpenyt. Szerelés után, mikor még volt fél órám, vidám turisták jólértesültem odakiáltották, hogy elkéstem, mire én vidáman visszakiáltottam, hogy nem. Öt perccel három óra előtt értem el a csúcsot, ahol AZso és menyasszonya adott egy bélyeget a kosáron függő rajtszámomra. Néhány engem kergető bringás még azt is megengedte magának, hogy fölmenjen a kilátóba. Én beértem azzal a felismeréssel, hogy a lokátor arculata megújult (nem volt neki gömbje!), azzal el is porzottam.

Kisszépalmapuszta után rendes számban jöttek még szembe 130-asok, amiből arra következtettem, hogy nem állok rosszul. A folytatás is kellemes meglepetést hozott: a Hódos-ér völgyének murvaútját újabban derekasan felszórták, így eltűntek a halálfélelmet keltő hosszanti kigödrösödések, keresztbe álló vízmosások. Ezért hát Vinyén úgy találtam, hogy a szintidőhöz képesti negyedórás előnyöm megenged még némi császárszalonnás zsömlét.

A velük töltött idő ismét szorult helyzetbe hozott. A Cuha-patak gázlóit óvatos csobbanásokkal szeltem át, miközben kirándulók tűntek fel minden lépten-nyomon. Némelyikük még a vasúti alagútba is felmászott, amihez nekem eddig még a legráérősebb túrán sem volt lelkierőm. Annál a kiöblösödésnél, ahol pár éve csak egy kifordult fatörzset láttam, újabban szép nagy esőház nőtt, tűzrakóval, szemeteskonténerrel. A gázlónál pár kölyök üldögélt, s mikor elkarikáztam előttük, odamorogták egymásnak: "Magellán." Hogy ez elismerés vagy fitymálás volt, nem tudtam meg.

Jó tempóban nyomtam le a porva-cseszneki vasútállomás, Borzavár és Porva közti szakaszt. Az elején visszaelőzött az a néhány ember, akiket láncszakadás javítása közben hagytam el. Ménesjáráspusztán fél hat tájban bögölyfelhőbe kerültem: ez volt a túra legkellemetlenebb helyszíne. Meg ugyan nem csíptek, de másoktól is hallottam a célban, hogy ők is ugyanolyan izzadtan, porosan és rémülten tekertek a végső nagy kaptatón, sarkukban száz utálatos szárnyas féreggel. (Talán nem vagyok egyedül azzal a véleményemmel, hogy nem ez a szakasz, ami miatt évről évre visszajárunk a Gázlóra, bár olyat már hallottam, hogy valaki a Réz-bükk-árok meredekjét szereti.) Aztán a kisodródás határáig gyorsított kanyarokkal sikerült éppen hat órára elérnem a bakonybéli pecsételőhelyet. (Hozzátenném: sem itt, sem másutt nem rúgták ki a pontzárás után érkezőket, amivel a szememben teljesen jóvátették azt az egyszeri botlást, ami annak idején is csak engem sújtott.) Féltucatnyi kerekes pihegett a kocsmánál, s nekem kedvem támadt valami tartalmasabb innivalóra. Köszönésemet izzadt pólóm és torzonborz ábrázatom tökéletesen semlegesítette, így a csaposlány elég kimérten nyilatkozgatott, hogy rostos üdítő nincs, szűrt üdítő nincs, valamint félliteres tonik sincs. A sört nem bírom, a kólától iszonyodom, így egy nagy, rücskös Sport szeletet kaptam 160 forintért, meg egy kulacs vizet.

És következett a nagy mászás a Középső-Hajag oldalába, 600 méter magasra. Mindig ugyanaz a szenvedés, ólmos lábakkal, véget érni nem akaró murvaúton. Három útitársam közül a leglassúbbal tudtam együtt haladni, a többiek elhúztak. Aztán még egyvalakivel összerázódtunk a névtelen léniánál, és lezúdultunk rajta a Ráktanya felé. Kellemes száguldás következett a tűrhető földúton Hárskútig, aztán az ismeretes nagy lejtők Márkóig. A KRESZ-kompatibilis átszámítással (v'=30+v/10) 36,48 km/h sebességre gyorsultam, míg az itineren feltüntetett sebességrekord (?) 37,1 km/h. Egymást bevárva csorogtunk le a márkói malomhoz, a kőbányák után, szintidő előtt egy perccel.

Innen már valóságos sétának bizonyult a hazaérkezés. Életemben először nem kényszerültem arra, hogy a 8-as úton száguldjak be a célba. A földúton pár gyerkőc virgonckodott teljes szélességben, s csöngetésre sokáig nem reagáltak. A reggel csak tévelygés során útbaejtett viadukton immár felül is áthaladtam, és 20⁴¹-kor már a célban is voltam.

A célban minden ember gratulált nekem, ami fölöttébb jólesett, és úgy kérdezgettek a részletekről, mint valami klasszist, nem pedig az utolsó befutók egyikét. Bár ahogy a szervezőt, Sokhegyi Zsoltot ismerem, ő nem is akarja versenyszerűbbé tenni ezt a túrát, és ez a hozzáállás illik is a résztvevőkhöz meg a rendezvény eddigi híréhez. Nagyon köszönöm az egész rendezőgárdának a fáradságát és a jókedvét, mert ugyan nem szívderítő élmény öt percig böglyök között taposni a pedált, de nem sokkal kellemesebb egész nap egy helyben csapkodni vagy vakarózni, esetleg a tűző napon szenvedni (mert a napernyő nem véd a földről visszacsapódó hőtől, és légáramot sem kelt). A célban várakozó Kivi lefényképezte a két darabból összecsomózott váltó- (nem fék-!!) bovdent, és mások is megcsodálták a többi műszaki megoldást: a kormányra az indulás előtti utolsó negyedórában ráberhelt ókori dörzsváltót (ami legalább működött, nem úgy, mint a többször szét- és összeszerelt fokozatváltó), az első csomagtartó pálcáját alulról fogó nyeregcsőbilincseket, meg az első lámpát a kosárhoz illesztő, elágazó segéd-fadarabot. Némi élménybeszámoló és szerelgetés után elbúcsúztam, mert másnap még a Balaton is várt. A 73-as út mellett aludtam a nemesvámosi visszaágazás előtt, szúnyogos fenyőerdőben, izzadva a zsák belsejében. Erre a napra számításaim szerint 30+136+8=174 km jutott.

Struccfarm és vendéglő

A csopaki savanyúvíz-forrás

Csonka nyárfa, amely egyben hirdetőoszlop is

Alsóörs, a reggeli helye. Hátizsákos, fiatal német pár früstökölt a szomszéd padon.

Platánfákkal beültetett mólóvég

A Balaton első gőzhajója, a Kisfaludy elindításának (1846) emlékműve

Ráérős szurkolók jópofaságának (2006) emlékműve

Otthon a Lánchíd gyaloghíddá nemesedett.

Ifjúsági fúvósegyüttes

Ráckevei mazsorettek