Bükk (kerékpártúra)
Szilvásvárad Maraton (verseny)
2006. május 26–28.

A Szilvásvárad Maraton – mivel egy éve kifogott rajtam, és időn túl értem be – fellobbantotta becsvágyamat, úgyhogy ismét rászántam háromezer forintot és egy hétvégét. Nagy hibája ugyanis a rendezvénynek, hogy vasárnapra esik. A többi tulajdonsága jórészt dicsérendő: gyönyörű táj, embert próbáló, de teljesíthető pálya, kedves pontőrök, az etetőállomásokon változatos ellátás, tartalmas honlap, és így tovább. Több topiktaggal együtt én is megcéloztam hát a Bükköt, rá se hederítve a sártengert jósoló szakértők vijjogására.

Péntek este kerekedvén nagy lihegéssel kifordultam Egerből az ostorosi országúton, majd arról is letértem balra a szőlők közé vezető, többé-kevésbé köves úton. A késői időpont okán embert nem láttam a kunyhók környékén, de a későbbiekben elém került egy-két permetező gazda. Sötétedésre sikerült bevennem a múltkori barlanglakást a mész-hegyi kaptárkövek tövében, s itt leterítettem a matracomat.

Az éjszaka támadt eső szerencsére elállt reggelre, s párás melegben, csörgedező erecskék közt tolhattam le járgányomat a sárga jelzés folytatásán, a mélyúton, melynek aljában a Novaji-patak vágott elém balról. Egy ideig úgy tűnt, békében megférünk egymással, de ő máshogy gondolta. A tűrhetően kijelzett-táblázott út egyre nagyobb pocsétákon át huppogott előre, helyenként ösvénnyé szűkülve. Aztán bekövetkezett a legrosszabb: sűrűn álló fák alá bújva az út a mederbe tért, vagy a patak jött szembe rajta – kinek hogy tetszik. Kitérni nem lehetett, mert mindkét oldalon sűrű fiatalos vagy bozótos állt őrt: "Úgy kell neked, miért jöttél ide?" Nem volt mit tenni e szent helyen: levettem cipőmet és belegázoltam a hűs áradatba. Bokáig, majd sípcsontig ért, de a kerékagyat egyszer se lepte el. A feneke homokos, olykor füves, jelezve, hogy békésebb időben itt cipőben át is lehet lépdelni. Érzésem szerint kétszáz méternél nem volt hosszabb ez a szakasz, és nagyon élveztem.

Fémtáblán egy ősi jelzés forrást ígért, de nem láttam a folytatását. Aztán kijutottam egy berkes, nádas szakaszra. Csodaszép kilátás bontakozott ki a Czakó-föld nevű emelkedett dűlőre, melyen éppen nincs mezőgazdasági termelés, de időnként kaszálhatják, mert üstöke távolról mohosnak tetszik. Némiképp elvékonyodva ismét elémkerült a Novaji-patak, s átkelés után egy hatalmas üreg tátotta rám száját a hegyoldalból. Istálló lehetett talán tíz-húsz éve; úgy vélem, a közelmúltban megpróbálták bekövezni a bejáratát, csakhogy az eres fekete kockákból rakott fal leomlott. Kicsit följebb a tufában pár lakályos szoba, két karosszékkel. Szemét, ürülék sehol, a kilátás pompás. A patakvölgy túloldalán művelt szőlők húzódnak, alant tüskebokor helyett szelíd sás leng, a táj biztonságot és érett erőt sugall. A közeli Nagy-Eged hatalmas tömbjének oldalából érkezik az a víz, amely mindezt létrehozta.

Tovább sétáltam-tekertem a sárga jelzésen: egy vadászlesnél megérkeztem arra a helyre, ahol a legutóbbi télen, hóban és vaksötétben hiába kerestem a térképen jelölt kaptárkő-csoportot. Valahol a környéken elindul egy szekérút fölfelé, s ezen fölbuzdulva én is nekivágtam gyalog, hátha a délibb kaptárkövek feltűnnek majd mellette. De egyre csak emelkedett, ezért dühösen visszafordultam. Büntetésül azonnal kicsúszott alólam a lábam (mindkettő egyszerre), és úgy a sárba ültem, mint Chaplin a filmeken. A kis patak itt még megvolt, ezért szégyenkezés nélkül kimostam benne a nadrágomat. Úgy véltem, a Szilvásvárad Maraton rajtjába nem állíthatok be úgy, ahogyan a célba szokás érkezni...

Vándorlásom során többször is megpillantottam egy ritkás bokrokkal pettyegetett vöröses hegyoldalt valahol északnyugaton, nem túl messze. Ugyanezt a (tavaszi és őszi búzával csalogató) vadászlesről is megfigyeltem, és nagyon vonzónak látszott. Talán bauxitbánya volt valaha? Ahol a sárga jelzés jobbra kanyarodik, leparkoltam, és a füves-sáros szekérutakon meg is próbáltam becserkészni. Ahogy a ronda agyagban caplatok vala az irtásmező túloldalán, egyszer föltekintettem, s íme, ott magasodott fölöttem a kaptárkő! Nem egy vagy két kő a hegyoldalban, hanem több összefüggő kúp szinte a csúcson: mondhatni megkoronázta a tájat. Bizony, ezt így kellett először megpillantanom, nem pedig sötétben, kásás hóban, a lábát övező sarjerdőben botladozva.

Először azonban a bányát akartam megfogni, ezért visszafordultam a délnek hajló mezőszéli földútról, és negyedóra alatt, toronyiránt oda is értem. Oldalsó része öt-hat fejtőlépcsőből áll, mindegyikbe be lehet térni oldalról (arról az útról, melyen végül lejöttem). A fejtést a belsejében növekvő akácok alapján tíz-tizenöt éve hagyhatták fel, s ugyanilyen időtávot valószínűsítettek az egykori vassorompóknak a mély fűben heverő ártalmatlan roncsai. Néhány vézna, leheletnyi gyalogösvény tekergett fölfelé a sűrűn benőtt-benövesztett fejtési lépcsők között, kerékpárra nézve egészségtelen meredekséggel.

Bár egy közeli hegyet éppen Kavicsos-tetőnek hívnak, nagyon meglepődtem, mikor az utolsó lépcsőn felütődve szembetalálkoztam a kavicsbányával. Vörösen dalmahodó búbja messze világít a dús vadon közepén, rajta pár tölgy, nyár és akác tekint ki a sóderből. Bizonyára nem igazi meddőhányó ez, csak többé-kevésbé vékonyan a talajra öntött kavicsréteg, amely a nagyobb fákat életben is hagyta. A hegytetőn aztán megtaláltam az egykori fejtés főhelyét: holdbéli tájat, melyet néhány helyen foltokban nő be a fű. Ez talán frissebb, mint az alanti lépcsők, de nem sokkal. A kilátás pazar, a széles kép bal szélén a Novaji-patak bevágódott völgye, középen a Mész-hegy félig megkopasztott kúpja látható, a jobb oldalán pedig a lépcsősen irtott, szőlős szoknyájú Nagy-Eged.

Miután hálásan szusszantam egyet, rövid úton visszatértem a bicajhoz, és a közelben fölmásztam a kaptárköves oromra. Ez nagyobb még a szomolyai Király-székénél is, és egészen összefüggő. A teteje kőfolyásban vész el, az alja meredeken zuhan alá vagy öt méter mélybe. Innen is van kilátás, ha valaki nem akar a bányába felkaptatni, bár a sarjerdőben nem könnyű a járás.

Mára egyetlen célpontom volt hátra: a közeli betonút végén, a huroknál lévő szőlőcskepusztai "Rókafarm". Lejtős, rázós makadámúton csakhamar el is jutottam – a romjaihoz. Körülbelül ugyanakkor lehetett vége, mint a bányának, tehát valamivel a rendszerváltás előtt, de most már csak pár oldalfala áll a térkép szerinti két háznak. Gerenda egy maradt, tetőféleség egy sem, csupán egy téglafalú pincegödör. Dátumot szolgáltató újságlapnak, táblának vagy hasonlónak nyoma sincs. Két nagy tölgyfa és egypár almafa maradt itt hírmondónak az egykori életből.

A Bükk-térképek nem segítenek, mert csak gépiesen másolják korábbi kiadásaikat, a valóságtól igencsak elrugaszkodva, de pl. az 1970-es térkép az égvilágon semmit nem jelöl ide, még a betonutat sem. Furcsa dolog ez, de talán a közeli bio-öko-megfigyelők és rezervátorok tudnak valami felvilágosítást adni. Az interneten pedig e helyhez kapcsolódóan csak valamiféle festékgolyóbisos csaták nyomára bukkantam, melyekbe kétezer forintért belebocsátkozhat bárki a romok közti csalánosban.

A sárga jelzést innentől nem követtem tovább, mert meglehetősen előrehaladt az idő, így azonnal Noszvaj irányába törtem előre az országúton. Kisvártatva négy biciklista alakja tűnt fel a padkán: valamit szerelhettek, mert egy gép a földön hevert. Solymi papa és fia volt az egyik pár, a másik kettő, úgy látszott, csak alkalmi útitársuk. A törött váltó miatt a masinát egysebességessé kellett volna változtatni, de a fogaskerekek agyonreklámozott láncterelő csodatarajai nem hagyták magukat, és vad ugrálásra késztették a lazán lógó láncot. A két srác elindult Noszvaj felé, mi pedig még maradtunk egy kis beszélgetésre. Solymi papa biztatott a beszámoló mihamarabbi elkészítésére, és sok szerencsét kívánt a maratonhoz. Pár perc múlva viszontláttam a póruljárt bicajost és társát: nagy búsan toltak. Szerencsére az úticéljuk nem esett túl messze.

A murvaúton fölkínlódtam magam a várkúti turistaházhoz, ahol a nyomóskút helyett bent adnak vizet ingyen. Szusszantam, faltam, cipőt igazítottam. A folytatás, a nevezetes Török út kitűnően járható volt, mindössze egyet estem a füvesebb részen. Sima gumival bátran bele kell menni minden tócsába, még a mélyekbe is, mert azok feneke (ezen a sokat járt meszes aljú kocsiúton) mindig keményebb az útközepi barázdánál, és sokkal jobban tartja a kereket, mint annak ingatag füve. Kerékpárnyomokat e tájon nem láttam, s a turistaház személyzete se tudott ilyen ámokfutókról.

Rövidesen elértem a Völgyfő-házat, vizet nyertem a Szent Erzsébet-forrásból (a közelben egy kezdődő szemétdomb ücsörög a patakmederben: a betonút dicstelen hozadéka), majd köszöntem a benn eddegélő vadászoknak, és letelepedtem uzsonnázni egy fatönkre. A völgyben le lehetett látni Bükkzsércre; szép veres napsugarak vonták be az erdőt. Aztán kiadós lejtőkön és kaptatókon, de végig elsőrangú aszfalton kanyarogtam át a Pazsag-völgy, a Lök-völgy és a Hór-völgy közt magasodó öt-hatszáz méteres hegyeken. Az elágazásnál erdészek méregettek valamit, de nem tudtam megkérdezni, mert kellett a lendület. Aztán a Nagy-Ökrös oldalában az út szélén üldögélő emberre figyeltem fel. Futó volt, és hátizsákjából falatozott; autóját a Hór-völgyben hagyta, s térkép nélkül szaladt fel idáig a betonon. Beszélgettünk egy sort az erdőben-alvásról, honlapokról, a Szilvásvárad Maratonról. Visszafelé leigazítottam őt a Derecske-lápán át, ahol többször is volt alkalmam föltolni a gépet.

Miután kibukkantam az eger-miskolci főúton, a késő délutáni ragyogásban magamba tömtem némi mogyorót, aztán a bánya-hegyi elágazásban leültem a padra és elpusztítottam az az utolsóelőtti, előre megkent húsos szendvicsemet. Személygépkocsis természetőr jött le bentről, nyitotta ki a sorompót és állt neki a csizmáját tisztogatni. Csak kurtán köszöntünk egymásnak, bár szívesen kifaggattam volna: hogyan lesz valaki természetőr, mennyit keres, és van-e most felvétel. [Ekkor már tudtam, hogy elvesztem az állásomat.] Normális embernek tűnt, és nem is az autója vonzott, hanem a munkája. Egy- vagy kétnaponta felmegy a fennsíkra, szétnéz, lefényképezi a kistraktoros vadállatokat, megigazítja a lipicai ménes korlátját, tanösvényt fest, vízhozamot mér. Néha megázik, máskor izzad, esetleg mérgelődik a kilopott héricsek miatt, de ennyiben is eggyé válik a hegyekkel. – Így gondoltam legalábbis, de úgy lehet, főállásban erdész az ilyen ember, aki kirajzolja a fehér T betűket, a friss bütün felbecsli a hektáronkénti köbméterszámot, majd sípjába fúj, és indul a fűrészes brigád. Akkor aztán hat éjjel ott gunnyaszt a tetthelyen a furgonos hiénák miatt, kávét iszik, kalkulál... Ezek a gondolatok kóvályogtak az agyamban, mert már eléggé fáradt voltam. Aztán a természetőr elköszönt, én meg fölsuhantam a pazar műúton a Kis-Kőhát nyergébe. Onnan a Zsidó-rétre gurultam, és este nyolckor már feküdtem is a szokott kunyhóban. Gondoltam, majd hajnalban kiruccanok a Három-kőre napfelkeltét nézni. A maraton távolból bufogó esti koncertje versenyre kelt a lágy kakukkszóval.

*    *    *

Eső dobolására ébredtem, s ezúttal nem is akart elállni. Lomha, szivacsos szürkeség borította a fennsíkot, olykor ködként leheveredett, majd följebb oldalgott, mint az odébbnoszogatott tehén. És állandóan levedzett. Sebaj, innen szép nyerni, gondoltam, és bezsíroztam a láncot. Olasz-kapunál találkoztam egy csoport pontőrrel: ők úgy tudták, a verseny nem marad el. Sós trutyit izzadó sisakpárnáimat kimostam egy tócsában, majd kilencre lenn voltam a maraton rajtjában, ahol a fél topik már ott nyüzsgött. Ők odalenn aludtak, és átbulizták az estét.

Bevásárlás után megkentem öt zsömlét, megettem egy csokit és elindultam. Ezúttal nem szólt a Himnusz (vagy lemaradtam róla), és a levegőből se filmezett senki. Az élboly elrohant, mint a mérgezett egér, én pedig megfontoltan előzgettem az utolsó helyek egyikéről. Alkalmi ismerőseim többsége a kis távon indult, így mikor a pályák szétváltak a Bálvány előtt, egészen egyedül maradtam. Rettenetes, tömör sarú lejtőkön tántorogtam le a Mála-bércig, és már itt éreztem, hogy a múltkori időmet sem tudom tartani.

A bérc oldalába forduló szintúton összeverődtem három 77-essel, és innen jobbára együtt tekertünk-toltunk egészen a fennsíkig. Említésre méltó esemény nem történt, úgyhogy fényképet is csak kötelességtudatból készítettem a Kisvárról, mikor túlvoltam már az Ördög-oldalon, mintegy két órakor. Az eső végleg elállt, kisütött a Nap. A Bálvány túloldalán találkoztam az első ragadós sarakkal, mintegy kétszáz méteren át. Szerencsére a sípályák tetejénél adtak banánt és italt, így nem kényszerültem rá, hogy nyúzott zsömléim közül a legkevésbé mászkosat kisorsoljam és betermeljem. Ezúttal semmi gondom nem támadt a vérnyomásommal, alighanem a kellemesen hűvös időjárás miatt. (Vannak, akik ezt a tíz-tizenöt fokot és a passogó lágy esőt zordnak találják: ők bizonyára a kánikulát bírják jobban nálam.)

Még hármasban buktunk át egy pillanatra a fennsík déli peremén, aztán csak a legfürgébb útitárssal folytattam az utat a kövecses, majd füves, végül változatos dagonyákon átvágó tanösvényen. Olasz-kapunál is összevártuk egymást, de a folytatás során meggyőztem őt, hogy ne kösse magát az én lassúságomhoz és apró szerelésekkel tarkított menetrendemhez. Így is utol-utolértem őt pár percenként, készítettem is egy képet róla, de igen pocsék lett. Aztán a köves, tócsás Kásás útról lassan a finom homokú (agyagú?) kálmán-hegyi útra tértünk, s itt nagyon kellett vigyáznom, hogy ki ne csússzon az elsőm. Száguldottam, ahogy tudtam, de útitársamat a Bél-kő-nyak után már nem láttam többet. Ha a webcímet megjegyezte, tisztelettel neki dedikálom e beszámolót. Igen jól nyomta, fiatal kora dacára.

Egyre közelebb jött a falu és a hegy, no meg a Gyári-tó, ahol lemoshatni véltem gépemet, hogy kulturáltan vonatra szállhassak. Öt óra volt, és az utolsó járat háromnegyed hétkor indult volna Szilvásról. Ezt még száraz időben sem érném el, és akkor jaj nekem: másnap számítanak rám egy vizsgaügyeletnél, s nem hagyna kellemes emléket rólam, ha nem mennék be rá egy versenypóló miatt. (Egyelőre az értékrendem még az alkalmazkodóbb oldalra billen, de az országboldogítók "alagútjának" bejáratánál rám váró egy év futármunka nem múlik el nyom nélkül rajtam sem. No erről ennyit.)

A szelídülő lejtőkön köszönetet kiáltva elszáguldott mellettem egy-egy 117-es, aztán a Bél-kő tövében fölfedeztem a régen várt vendégmarasztaló sarat is. Zombifejjel, hörögve toltam-cipeltem a gépet, s cipőm orrát semmivel nem törődve a legbiztosabb helyre, a zubogó vízzel teli nyomvályúba rakosgattam. Aztán fél hatra beestem a Szomjas Csuka elé, leszedettem magamról a háti jeladót, és bokáig beálltam az első pocsolyába, hogy tessék-lássék lecsutakoljam lovamat, mielőtt vonatra tuszkolom. Nagyon bántam a kiszállást, mert két órán belül vidáman beértem volna, csakhogy a munka – – – no, hagyjuk. [Mint mondtam, ekkor már tudtam, hogy jövőre nem dolgozom a Csokonaiban.] Majd máskor, szebb időben teljesítem időre, edzettebb is leszek, satöbbi. Egy rövid távon indult hölggyel, majd más túratársakkal utaztam együtt, tiszta nadrágban és vaddisznómintás pólóban – mert magabiztosan úgy terveztem, a hazapólóra az lesz írva: Szilvásvárad Maraton, 2006.