2. nap

[7⁰⁰] Pálos kolostorrom – Potácsház – Gönc – Telkibánya – Király-kút – Koncfalva – Erdészeti út – Telkibánya – (S) Ósva-völgy – K+ – K Pengő-kő [21⁰⁰]

Az atlasz elmondja, hogy a Dobogó-hegy északkeleti oldalán állt kolostort 1371-ben alapította Nagy Lajos királyunk. A kolostor templomának falai még állnak, magasságuk lenyűgöző, de a sok repedés miatt omlásveszélyesek. Úgy látszik, a közeljövőben elvégzik a konzerváló munkát, mert a kapunál elhelyezett tábla ennek befejezéséig megtiltja a látogatást. A magas, keskeny gótikus ablakok mentén csakugyan szétesésnek indultak a falak, s az emberfia csodálkozik is ám, mennyit bír a kő. A falakon minden korból maradtak vésések, firkák: közülük a legrégibbek: "1809, Tasnádi Székely Pál" és "Petrovits, Kerekes, Sep[t] 1858." A többi még fiatalabb ("Pataky László, 1936" stb.), és a többségük egyszerű szénfirka. Így lesz a rongálásból századok emléke – gondolhatja e helyen az egyszeri kiránduló, akit megkísért a szándék, hogy a szenes nyárshegynél tartósabb nyomot hagyjon maga után.

Csermelyes, vízmosásos szekérutakon vándoroltam le a Gönci-patak mellé, melynek túlpartján rönkrakások kínálkoztak reggelizőasztalul. Sajnos a fájós kezem miatt félgőzzel végrehajtott átgázolás nem sikerült: bal lábamat túl korán le kellett tennem a mederbe, bokán felül. Az erdészeti dózerúton fölfelé tettem egy kitérőt az új kőhídig, mely alatt bordás alumíniumcsövön zubog keresztül a víz, és egy jókora természetes kőlap fekszik az alsó végénél, legyező alakben szétterítve az áradatot. Látszik, hogy a favágók mindent megtesznek azért, hogy munkahelyük tartósan megközelíthető legyen: ilyen útvédelmi megoldásokkal később is találkoztam.

Reggeli után elhaladtam a Potácsház mellett, melyről az atlasz azt írja, hogy neve a német "Pottassenhütte" (hamuzsírhuta) szóból ered. A "potassium"-ot (káliumot) tartalmazó bükkfahamut nagy üstökben főzték itt a régi időkben, aztán az üveggyártásban hasznosították. A bekerített erdei ház ma kibérelhető, és jó állapotban is van; kissé gödrös aszfaltút köti össze a gönc-telkibányai országúttal.

Régi leshely

Fás legelő

Göncre visszatérve jelentkeztem a szálláson, körülnéztem, és a kopott külső ellenére lakhatónak és élvezhetőnek találtam. Szerencsére nincs több tévé, a szobák berendezése kollégiumra jellemző, minden emeleten van egy hatfülkés zuhanyzó. Az étkező nem más, mint egy iskolai menza, a vécéülőkék kisebb gyerekekre vannak méretezve. Az épület belseje takaros és tiszta, az udvaron kevés mozgástér van.

Általános iskola a szomszédban

Az istentisztelet még javában folyt, ezért előszörre hiába próbáltam a püspöki hivatalban kipuhatolni, hogy Sárospatakon vajon tényleg be kell-e jelentkezni a nagykollégium könyvtárának meglátogatásához. Ezt visszatértemkor sem tudta megmondani a püspök felesége (?), mikor a város régi házsorát már végigjártam. Az időjárásról és a vetésről beszélgettem egy kapujába kiálló nénivel, meg a hegyek szépségéről. Nagy csomagomat mindenki megbámulta, barátságosan köszöngettek.

Bekopogtam a polgármesteri hivatalba is, hogy tudnak-e buszos vállalkozót ajánlani, aki egyszer-kétszer értünk jönne valamelyik túra végpontjához, vagy elvinne minket Sátoraljaújhelybe, Vizsolyba. A kistérségi iskolabuszt tudtuk e célra megszerezni, amely a közeli kisdiákok összegyűjtése után a rendelkezésünkre áll, sajnos a kelleténél némileg kisebb ülőkapacitással, de igen jutányos kilométeráron. Örültem, hogy ennek részletei már nem engem nyomasztanak, hanem kolléganőmet, az osztályfőnököt, aki a pénzt kezeli; őt a napokban sokat hívogattam.

A városban néprajzi érdekességű "huszita ház" és bibliamúzeum működik; Károli Gáspár szobra a református templom kertjében áll. A Nepomuki János-szobrot cirkalmas felirata szerint "1831. Eszt. építette az Ns. Királyi Tímár Céh az maga költségén November 5kén." Sajnos a helyi strand hideg vizű, ezért csak júniusban kezd el működni, ottlétünk után. Az esővédett szabadtéri színpad közelében régi pincék láthatók, a hajdani és mostani borkultúra tanújaként. A 136 literes "gönci hordót" a tokaji borvidéken mértékül használják: ahány puttony aszúszemet adnak egy hordó száraz fehér borhoz, annyi puttonyos lesz az aszúbor. Minderről azonban a maga idejében fogok rendesen írni.

Az Ósva-patak felduzzasztásával kapott víztároló

A gönci városháza-látogatáshoz fölvett hosszúnadrágban átpedáloztam Telkibányára, de az itteni polgármesteri hivatal minden péntek délután rendesen bezár, nemcsak most, nagypénteken. Az aranybánya-táró megtekintéséhez vezetőt kell fogadni, s az ő elérhetőségét akartam megtudni. Helyette a kocsmában próbálkoztam, és másodszorra meg is találtam a húgát. A korábbi szakvezető, Tibi bácsi meghalt, Isten nyugosztalja, s most egy fiatalember viszi a látogatókat. Ahogyan másokat is a hegyek közé: tavasztól őszig ebből él. Nagyon derék dolog, hogy a régi időkről való tudást nem hagyják kiveszni ebben az egykori bányavárosban, ahol annyi a turista. Eredetileg az itteni ifjúsági táborba jöttünk volna, de az első napunkra már nem volt benne hely. A falu a turistautak csomópontja; egy közeli tábla arra figyelmezteti a túrázókat és a jelzésfestőket, hogy "a Z jelzés Kéked felé Z+-ra változott."

Feleség és férj

A többi nevezetesség is kapott tőlem némi figyelmet. A falu fölött magasodó dombon a református templom körül terül el a kopjafás temető. "Beszélő" kopjafái rovásaikkal és alakjukkal az elhunyt koráról, neméről, családi állapotáról árulkodnak, feltehetőleg még az írásbeliség előtti idők hagyománya alapján. A túravezető húga elmondta, hogy ma is készítenek ilyen fejfákat, de a kereslet csökken, mert "sok ember egészen bele van bolondulva az új módiba."

Az Alexandriai Szent Katalinról elnevezett ispotály (kórház) ugyanezen a dombon azt a jómódot jelezte, melyet az "aranygombos" Telkibánya 1367-re elért: ekkor már városnak számított, ahol a betegeket már nem otthon kellett ápolni. "Mivel a hajó és az igen rövid szentély között nem volt diadalív-pillér, így a hajóban elhelyezett betegeket nem választotta el semmi a szentélyben végzett szertartásoktól, ami lelki gondozásukat szolgálta." A betegeknek saját, helyben lakó papjuk is volt. 1450 körül a bányák kimerülése folytán elapadt az anyagi támogatás, és az ispotály megszűnt. Az épületet a pálos szerzetesek vették meg, átépítették, de a törökdúlás rövidesen véget vetett a művüknek. Csupán 1997-ben kerültek elő az alapfalak egy építkezés során. Ma egy tizenkét üléses kis kápolna áll a romfalak egyik végén, és holmi magánterasz helyett egy fából faragott sasmadár néz le a dombról az egykor valóban aranygombos templom tornyára meg az Aranybánya Panzióra.

Az ismét eleredő esőben az ipartörténeti gyűjteménynek a maga fából faragott munkásaival egyetemben csak intettem, és átmásztam a falutól keletre kellemetlenkedő dombon, aztán leviharzottam a Mátyás királyról elnevezett forráshoz. A legenda szerint ugyanis nem a Vértesben élt az igazi Szép Ilonka, ahogy Vörösmarty mondja, hanem itt, az abaúji tájon. Tompa Mihály Király kútja című verse szerint itt, a forrásnál teljesedett be a bővérű király vadászkalandja. Sejtelmesen áttételes képbe burkolja ezt a részletet a költő: "Aztán – egyikük sem tudja, hogy esett – / A szép leányka ékes korsaja / Véletlenül lehullt és – összetört...! / S ijedtében a völgyi forrás / Azonnal jéghideggé borzadott...!" A forrás vize csakugyan igen hűvös, és előtte áll Ilonka jelképes sírja is.

A horpadás különleges mikroklímája jégbarlangot alakított ki a forrás fölött, melyet vasajtó véd az országúti jöttmentektől. Az eligazító tábla szerint ilyen alacsonyan (270 m) nagy ritkaság a jégbarlang; ezt a repedéseken mélybe szivárgó és ott télen megfagyó víz tartós hűtőhatása alakította ki. Régebben jégbabák álltak itt, a naszályi Násznép-barlangbeliekhez hasonlóak, de a bejárat kitágítása óta ezek megritkultak, és inkább zúzmaraszerű jégkristályok képződnek a főágban. Csak a mélyebb részeken nőnek még kisebb jégcsapok januártól májusig.

Az országút túloldalán egy nyitott, erős pihenőház áll, valamivel az erdész-bányász barátság emlékének szentelt, bezárt táró fölött. Ezt a vidéket keresztül-kasul hálózzák a régebbi bányavágatok és az újabb időkben (kb. 50 éve) megindult aranykereső járatok. A XIV. században indult itt is a bányászat, de az olcsóbb amerikai arany közbejötte és a bányák kimerülése miatt fokozatosan felhagytak vele. A művelés 1880 körül szűnt meg. 1443-ban egy szerencsétlenségben 360 bányász veszett itt: erről szól Tompa Mihály Veresvíz című balladája, amely a helyszínen is olvasható. A régi bányásztelep, Koncfalva romjai az országúttól másfél kilométerre találhatók, néhány ötvenéves felirat és tiltó tábla őrzi ma őket. A bányavágatból vasoxidtól vörös köveken át forrásvíz csorog a szabadba.

Ahol a jelzés visszafordul, néhány horpa, azaz több száz éves, beomlott fejtőgödör található. Nagy részük első tekintetre nem sokban különbözik a bükki mészégető kemencék maradványaitól, de találtam egyet, amelybe könnyen bele lehet csúszni, ahogy a hangyaleső tölcsérébe gurul alá a vigyázatlan préda. Jótét lelkek néhány kimászást segítő fatörzset dobtak a kőbe vágott függőleges akna mélyére.

Az atlasz szerzői beszámolnak arról, hogy 2004-ben csak a kánya-hegyi "objektumhoz" vezető betonúton tudták megközelíteni az északnyugatra található Teréz-tárót. Én nem riadtam vissza az itt emlegetett bekerített tarvágás tüskebokraitól, hanem a megeredő hideg esőben a szederre, drótra oda se rittyentve feltuszkoltam taligámat a betonútig az erdő maradékán és ötven méter irtásföldön. Eszem ágába se jutott, hogy bebújjak a bezárt bányába (maradnia kell valami meglepetésnek a túrára is), csak éppenséggel így akartam megtakarítani a Telkibányáig hátralévő fölösleges mászásokat. Egy parkolószerű helyről szép kilátás nyílik a falutól délre magasodó kúp alakú hegyekre. Fékgumijaim mostanra erősen elvékonyodtak, kénytelen voltam megrövidíteni a bowdenjeiket, hogy húzhatók maradjanak. (Ilyet általában nem szabad csinálni, mert így csakugyan tövig kopnak, és csonkjuk belemar az alumíniumabroncsba – de ebben a zuhogásban örülnöm kellett ekkora fékhatás-erősödésnek is.)

A faluból legurulva kulacstöltés után azonnal elindultam az Ósva-völgy sárga gyalogos, valamint zöld kerékpáros és sífutójelzésén. Elállt az eső. Találkoztam egy kétlovas komával, aki fenntartotta magának a "faizás" (erdőről való fahordás) ősi szokását; őt hátulról kaptam le, hátha más nem ismeri el e jogát. A völgyet egykor elrekesztő, fél méter vastagon falazott középkori duzzasztógát romja valósággal kiabál a turista után: "Itt vagyok, nézzél már meg!" A közeli Jóska-forrás most alig adott vizet; hozama eltörpült az általános fakadásban és csurgásban, amely az egész völgyet jellemezte. Itt emelkednek azok a perlitoszlopok, amelyek környékét régebben talán fejtették is, mert üvegszerű anyagukat építkezéshez, a beton könnyítéséhez használták. Ma Pálházán működik egy perlitbánya, és ahhoz képest az itteni fejtők csak afféle homokozók lehetnének. Maguk az oszlopok összekovásodtak, azért is nem estek még szét.

Duzzasztógát romja

Perlitoszlopok

A könnyen tekerhető döngölt úton követtem a sárga jelzést, s akkor is, midőn elvált a többitől és elindult balra egy meredek és göröngyös szekérúton. Itt is tetemes mennyiségű víz folyt szembe, és egy elütött, kirágott belű kutya vicsorgott a keréknyomok között. (Az előnézeti kép gusztustalanabb részeit eltakartam az arra érzékenyek kedvéért.) Aztán egy patak hídjánál az emelkedő szelídült kissé: néhány hurokkal a Süveg-hegy nyergébe értem, ahol a sárga jelzés átvág Rostalló felé. A közös túrán errefelé is jöhetünk (természetesen visszafelé), ha nincs erőnk vagy ha rossz az idő.

A nyeregben sötétzöld dzsip jött szemből és állt meg, ahogy kezdetben őfeléje indultam meg délnek, de rosszban sántikálhatott, mivel kivárta, amíg visszafordulok a kék keresztre. Ez az út az eddigiekhez hasonlóan vízjárta, azaz géppel ilyenkor járhatatlan állapotú, tehát okkal feltételeztem, hogy senki nem fog megbírságolni, ha valami különleges helyen alszom. Szuszogtató, csúszkáló tolással feljutottam egy járhatóbb dózerútig, melyen csakhamar megfogtam az országos kéket. A két jelzés találkozásánál a sötétben két dómsátrat pillantottam meg a nyílt bükkösben. Amatőrök, gondoltam, aztán fölkapcsolt lámpával elgurultam, hogy ha ébren vannak, lássák rajtam a jó szándékot. Eltoltam hátasomat a Pengő-kőig, és a csúcs közelében éjszakáztam.